fbpx

Szervizes szakemberből lett állattartó vállalkozó…

Írta: Szerkesztőség - 2011 július 29.

Sárváron a baromfifeldolgozás közel 80 éves múltra tekint vissza. 1917-ig vezethető vissza az ezzel a tevékenységgel foglalkozó vállalat története, amelynek a legkiemelkedőbb — jelenleg is tartó — szakasza az 1992-es évvel kezdődött. Ekkor a Sárvári Baromfifeldolgozó Vállalat 100%-os állami tulajdonú részvénytársasággá alakult át, Sárvári Baromfiipari Részvénytársaság néven.

1993-ban a privatizáció jegyében a Bemard Matthews cégcsoport megvásárolta a Sárvári Baromfiipari Rt-t, Magyarország vezető baromfifeldolgozóját, 1996-ban pedig a Sárvári Baromfiipari Rt. és az osztrák Glatter GmbH által alapított SáGa Szárnyas Finomságok Kft. is beolvadt a Sárvári Baromfiipari Rt.-be. Ezzel egyidejűleg a cég elnevezése SáGa Foods Baromfiipari Rt.-re változott. Kevéssel később, részben jogszabályi előírásoknak megfelelően, részben tulajdonosi döntés alapján a szélesebb körű feldolgozási tevékenységre utalóan a nevet SáGa Foods Élelmiszeripari Zrt.-re (továbbiakban SáGa) módosították. A cég ekkorra 2 milliárdos ráfordítással európai szinten is egyedülálló — nagymértékben automatizált — modern gyártó-és csomagoló gépsorokkal felszerelt új üzemet adott át Sárváron, és egyidejűleg Vas megye egyik legnagyobb foglalkoztatójává nőtte ki magát. Az alapanyagot, a baromfit — természetesen a pulykát is — a környékbeli termelők állították elő és állítják elő ma is. A feldolgozóüzem fejlődési folyamata a termelői körre is nagy hatást gyakorolt, hiszen azzal összefüggésben több, mind jobban kidolgozott termeltetési szerződés látott napvilágot, jutott el a termelőkhöz, akik viszont egyre nagyobb kedvet éreztek az együttműködésre. A termelők számára a biztonság, a korrekt együttműködés a termelési folyamat talán legfontosabb eleme, hiszen az állattartásban a szállítási határidők betartása és a fizetés pontossága meghatározó. Éppen ezért egyre többen gondolták úgy, hogy a SáGa Foods Zrt. közelsége, korrekt üzleti magatartása méltó a közös munkára, és egyre többen álltak rá a pulykatartásra Sárvár térségében. Nem volt ez másképpen a Rábapatyról elszármazott, de ma Sárváron élő Darvalits János (47) esetében sem, aki az IKR. szervizes munkakörét cserélte fel a pulykatartásra.

Először csak sétálgattunk a tűző napsütésben az ólak előtt, megszemléltük a szépen parkosított, gyümölcsfákkal övezett telephelyen a takaros gépparkot, a szalmatároló színeket, a telephely szegleteit, majd a meleg elől árnyékos helyet keresve, az ólajtók árnyékában kezdünk beszélgetni…

Adódik a kérdés, hogy vajon egy műszaki beállítottságú ember hogyan adja fejét az állattartásra, és miért éppen a pulykahizlalásra?

— Rábapatyon gyerekeskedtem, szerettem az állatokat, mindig dédelgettem valamilyent kicsi koromban. Az élet azonban úgy hozta, hogy műszaki pályára álltam, mert a gépek is érdekeltek, aztán valahogy mégis a jobb életkörülmények reményében következett be a váltás. A gépszervizelések közben ugyanis sok mindent lát és sok mindenkivel találkozik az ember. Édesapám egyik ismerőse bíztatott, még a rendszerváltás előtti években, hogy jól megy és “jól hoz a konyhára” a hizlalás, vágjak bele. Fiatal, ambiciózus emberként szerettem volna megalapozni a jövőt, sok munkával, tisztes jövedelemmel, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Eleinte persze kicsiben, a főállás mellett, majd egyéni vállalkozóként próbálgattam a tartást, aztán ahogy nőtt a mennyiség, úgy fordult komolyabbra a vállalkozás iránti elkötelezettségem. 1996-ban az unokabátyámmal közös társaságot alapítva — amely a DABI Kft. nevet kapta — a Sárvártól 6 km-re nyugatra eső Rábapatyon, takaros falusi környezetben, senkit nem zavarva, 2 ha területen rendezkedtünk be. A remélt sok szállítási feladat segítése érdekében a 4-500 méter hosszú határba vezető utat is megcsináltuk — mintegy 10 millióért — saját költségünkre, mert így biztonságosabb és könnyebb a takarmány- és az élőállat-szállítás.

Eleinte csak 2.800 db-os létszámmal kezdtük a hizlalást, aztán szép lassan, fokozatosan — ahogy az elhelyezés is lehetővé tette — alakult ki a mai 18.000 db-os turnus létszám. Igaz, egyszer ennél jóval többet is vállaltunk, de be kellett látni, hogy először menni kell megtanulni, aztán lehet csak futni… Mondhatni, hogy mára állattenyésztővé váltam, emellett persze adódik bőven műszaki jellegű feladat, amit szívesen vállalok be a telepen…

A pulykabakok olyannyira kitüntetnek a figyelmükkel bennünket, hogy összezsúfolódnak a kapurácsnál, és a legszélsők már bizony a “rövidebbet húzzák”. Folyamatosan, pontosabban szabályos időközönként — szinte beintésre — a kórus kiáltozni kezd, majd hallgatásba burkolóznak, és figyelnek. Milyen állat a pulyka, szerethető?

— A 20×60 méteres — egyenként 1.200 m2-es — ólakból négy sorakozik egymás mellett, s ezekből valóban heves kiáltozás hallik a megjelenésünkre. Furcsa állat a pulyka, mert nagyon barátkozó, ugyanakkor elég, ha lankad a figyelem, és már hátba támadják az embert. Éppen ezért az előnevelt állomány érkezésekor hamarosan vissza kell vágni a felső csőrüket, hogy ne tegyenek kárt egymásban. Bizony előfordult már, hogy az erősebb csőrűek szabályosan, akár a hátukon, megkezdik és szétszedik a gyengébb társukat. Jól ráéreznek arra, hogy melyikük a gyenge láncszem a csapatban, és annak nincs maradása. A pulykaméreg sem csak szólásmondás, valóban nagyon “begerjednek” ha kedvezőtlen körülmény adódik, ilyenkor a fejük belilul, a begyük feletti lebernyegük kivörösödik.

Most, a szállítás előtt három héttel lévő állományban már szép, egészséges bakokat látunk, amelyek bizony szenvednek az ólban lévő 28 C°-os melegben. Pedig a hatalmas nyílászárók teljesen kitárva, a párologtató rendszer időközönként vizet porlaszt, a hatalmas ventilátor pedig cseréli a levegőt. Eleinte sokan vannak, ólanként 4.500-an, amiből 3.000 a pulyakakas, és minden ól végében 1.500 tojó van elkülönítve. Összesen 18.000 madár hízik egy turnusban, amivel bizony van munka bőven. A tojók 5-6 hetesen, 2 kg átlagsúllyal érkeznek, és 15-16 hetes korban — 10 hetes hizlalási idő után — mennek vágóba, nagyjából 9 kg-os átlagsúlyban. Utána a kakasok veszik birtokba az ólak teljes területét. Ma 3,2-3,5 kg között van az egy kg súlygyarapodáshoz felhasznált takarmány mennyisége, és e nagyságrend között kell tartani a felhasználást, ha eredményt remélünk. Persze a fajtatulajdonság, a tartási körülmények, a hőmérsékleti viszonyok és a stresszhatások mértéke sem közömbös.

Az előnevelt madarak természetesen szexálva, pontosan beállított ivararány szerint, a SáGa igényeinek megfelelően érkeznek. Általában 60:40 vagy 65:35 a bak-tojó arány. A bakok 2,5 kg-mal kerülnek ide, és átlagosan 21 kg-osan mennek vágóba, persze addig nagyon oda kell figyelni a komfortjukra, az egészségi állapotukra.

Az időjárási frontok erősen befolyásolják a pulyka viselkedését, ahogyan az égdörgés, villámlás hirtelen hanghatásai is, és ilyenkor bizony összefuthatnak, ami fulladásos elhullást okozhat. Ez az ún. szabadtartásos technológia hátulütője, amely azonban állatjóléti szempontból mégis jobban szolgálja az állat komfortját…

A pulykahizlalás természetesen szerződéses jogviszonyban történik, és ennek része talán a közös kockázatviselés is. A SáGa felé milyen kötelmeknek kell megfelelni, és milyennek ítéli az együttműködést?

— Valóban szigorú szerződéses rend uralja ezt a munkakapcsolatot, amelynek — mi tagadás — a termeltető az érdemi alakítója. Az előnevelt állatok kihelyezésével — ennek finanszírozásával — indul a munka, de előzőleg szigorú higiénés előírásoknak kell megfelelni az ólakban. Az előző turnus után egy hónap áll rendelkezésre a fertőtlenítésre és arra, hogy az udvarról az utolsó toll is eltűnjön. Nem a klasszikus, korábban alkalmazott bértartásról van szó ebben az együttműködésben, hanem pontos, számlás elszámolásról. Ugyanígy történik ez a szigorú receptúra alapján összeállított takarmány esetében is, amelyet tartálykocsik hoznak, és ürítenek az ólak végében található silókba.

A telephely szinte minden részletének, műszaki megoldásának kialakítása saját kivitelezésben, költségkímélő módszerekkel történt. Nem minden részlet sikerült tökéletesre, de az egység funkcionálisan megfelel a minőségi termelés követelményeinek. Édesapám, a szakmájánál fogva a villanyszerelési feladatokat végezte el, jó minőségben, a gépészeti részletek pedig a saját, illetve egy pápai illetőségű szakmai csapat munkáját dicsérik.

A lényeg, hogy mindenben megfeleljünk a hizlalás technológiai előírásainak és a madarak élettani igényeinek. A napi munkák, mint a takarítás, alomszalma bálázás, szállítás, mind saját erős munka, a gyerekekkel, esetleg napszámban végezve. Így sikerül megfelelni a szerződéses előírásoknak, amelyek nem minden esetben termelőbarát kicsengésűek, de természetesen a feldolgozó igényeit kell figyelembe vennünk… Az “élni és élni hagyni” szemlélet szerencsére működik, ami azt jelenti, hogy az integrátornak is fontos, hogy a termelők megéljenek, mert különben nekik is alapanyaggondjaik lesznek. Ez a szemlélet tartja fenn az együttműködést hol jobb, hol kevésbé jó kondíciók mellett…

A pulykahizlalás jövedelmezőségi viszonyait firtatni talán udvariatlan kérdés lenne, de — nagy vonalakban összefoglalva — elmondaná, mégis mely szempontok indokolják, hogy 1988 óta folyamatosan foglalkoznak ezzel a kockázatoktól sem mentes tevékenységgel?

— Az első turnusok fogadásánál -még a Barnevál idejében — bizony ott munkált bennünk a kérdés, hogy mi van, ha nem sikerül? — Természetesen akkor is tisztában voltunk a kockázatokkal, de semmit nem adnak ingyen. Aztán kiderült, hogy egy-egy turnus nyereségéből lehetett venni egy szocialista gyártású kisebb gépkocsit, és ez nagyon megtetszett. Aztán ahogyan telt az idő, szinte évről évre változtak a gazdasági viszonyok, a szabályzók, emelkedtek a takarmány- az energia-és a gyógyszerárak, a felvásárlási árak pedig stagnáltak. Ez azt jelentette, hogy a termelés jövedelmezősége — a nyereségtartam — minden évben kisebbre zsugorodott. Ma már az a helyzet, hogy egyáltalán nem szabad hibázni a nevelési ciklus alatt, mert az elviszi a korábbinál lényegesen szerényebb nyereséget. Kénytelenek voltunk az állománylétszámot növelni, annak érdekében, hogy nagyobb legyen a nyereség, de ez további kockázatokat és óriási többletmunkát jelentett. A SáGa a termelés költségoldalával — ami a termelők jövedelmezőségi viszonyait befolyásolja — nem foglalkozik, csak a szerződésben vállalt kötelezettségeivel és a saját üzletpolitikájával, de ezt tudomásul kell venni. Ezt hozta a szabad versenyes kapitalizmus, amiben ma a piaci viszonyokhoz és a versenyhelyzethez kell alkalmazkodni. Kétségtelen azonban, hogy az integrátor a fajta tekintetében igyekszik figyelembe venni a tartás során felmerülő esetleges gondokat. Így lett lecserélve a T-8-as fajta — ami talán az angol klímához lett kitenyésztve –, amely nem igazán nyerte el a termelők tetszését, helyette a “Converter” néven futó jelenlegi fajta lényegesen kevesebb gonddal hizlalható. Természetesen ezek a hibrid pulykák nagyon érzékenyek a tartási körülményekre, nagyon oda kell figyelni az igényeikre, mert különben nem lehet tartani az igen optimálisnak mondható 2% körüli elhullást, ami ráadásul a hizlalási idő végén a gyakoribb ennél a fajtánál. Ennél lényegesen nagyobb mértékű elhullás is előfordul bizony, de olyankor azonnal állatorvosi intézkedés, azonnali laborvizsgálat mutatja meg a baj okát, és intézkedik a kezelés módjáról, amiben a SáGa is partner.

Persze, a tartási körülmények mellett az egységnyi területre jutó állatlétszám is meghatározó, ami a termelő és az integrátor szempontjából eltérő. A termelő a szellősebb viszonyokat preferálná, az állat komfortja miatt, míg az integrátor az 1 m2-ről lehozható húsmennyiséget helyezi előtérbe. Az évi két turnus telepítése között is jelentős különbségek adódnak, hiszen a kora tavaszinál éppen a nagy melegekben következik a véghizlalás, amit ez a fajta — ahogy említettem — nehezen visel. Az őszi telepítésnél éppen a hidegebb évszakba ér bele a véghizlalás, ami élettani szempontból sokkal kedvezőbb. Az elhullás pedig erősen ennek függvényében alakul, és ez bizony néha komolyan megtépázza a tervezett vagy elérhető nyereséget. Ezekkel az anomáliákkal tehát számolnunk kell, amikor a tervezésnél a kockázatokat számba vesszük.

Ezek után mégis megkérdezem, hogy a korábbiakhoz képest lényegesen szerényebb nyereség mire elegendő ma, hiszen a fejlesztések nem állhatnak meg?

— Valóban, a vállalkozás sikerét és a jövőjét a következő időszak fejlesztései alapvetően meghatározzák. Ma 300-400 Ft körül lehet jó esetben a nyereség egy madáron, a körülményektől függően. Egy turnus költsége viszont közel 3,5 millió Ft-ot tesz ki, és nagyjából ennyi adózatlan nyereséget lehet abszolválni, ami bizony meglehetősen “karcsú”, ha figyelembe vesszük a befektetett munkát, a kockázatviselést, a fejlesztési terveket, a stresszt és az egyéb nem várható körülményeket. Volt ennél évekkel ezelőtt lényegesen nagyobb nyereség is, ami ma már elérhetetlennek tűnik. Pedig a fejlesztések, a gépesítés szinten tartása, az épületek karbantartása, a hullamegsemmisítés, stb. jelentős összeget emészt fel. Ehhez ugyan lehetne pályázni is, de az esélyek kicsik, a pályázatírók pedig esetenként jobban járnak, mint a pályázó. A hitellel kapcsolatos egyetlen tapasztalatunk is kritikán aluli, tehát marad a munka — és az eredményének ésszerű felhasználása. Ugyanakkor talán nem eléggé termelőbarát a közgazdasági környezet, és elsősorban az adóelvonás mértéke nem harmonizál az ágazati nehézségekkel. Mi erre a munkára tettük fel immár az életünket, ezt is akarjuk folytatni a továbbiakban, még a változó jövedelemviszonyok ellenére is. Annyit invesztáltunk a telepbe, az épületekre, a technikára — ha az ma már nem is éppen korszerű — amennyi jut, hogy az ne korlátozza a termelést, és a telep ne jusson ebek harmincadjára…