A válságban levő magyar állat tenyésztés egyik kitörési pontjaként szokták emlegetni őshonos, betegségeknek ellenálló, igénytelen állatfajtáink tenyésztésének lehetőségét. A nálunk őshonos fajták közös tulajdonsága, hogy tartásuk zömmel gyepre alapozott.
Visszatekintés: a magyar állattartás
A honfoglaló őseink által az ázsiai sztyeppékról hozott nomád állattartási módszerek a letelepedést követő évszázadokban sokat változtak. Hazánk messze földön híres állattenyésztése sokáig a rideg vagy szilaj módszerekre épült, a magyar szürkéket a nádasokban, ártereken, a bakonyi és szalontai sertéseket tölgyerdőkben, mocsarakban teleltették. A jószág csak akkor kapott egy kevés szénát, ha a hó vagy a fagy miatt már semmi egyéb táplálékot nem talált. A folyószabályozások, a lápok lecsapolása, a növekvő szántóterület, a külföldről érkező modernebb, produktívabb belterjes módszerek, az egyre nagyobb szervestrágyaigény lassan elsorvasztotta az ősi, nomád hagyományokat nyomokban őrző rideg pásztorvilágot. A félszilaj tartásban aztán már hangsúlyosabbá vált a téli takarmányozás, a tavasztól késő őszig legeltetett állatokat télen istállóban tartották {Ortutay, 1977-1982.). Az elmúlt évszázadokban a félszilaj állattartás vált uralkodóvá, így a hagyományos gyepgazdálkodás szerves részét képezte a kaszálás, forgatás, gyűjtés, boglyarakás, kazlazás.
Amikor megjelentek a termelékeny, de nem annyira ellenálló külföldi fajták: a szimentáli szarvasmarha (a későbbi „magyar tarka”), a nagy fehér sertés („angol” disznó), a merinó juh, az ősi fajták szerepe és száma folyamatosan csökkent, annyira, hogy a hatvanas években még a magyar szürke szarvasmarha tervszerű kiirtása is napirenden volt – ezt akadályozta meg dr. Bodó Imre és munkatársai bátor magatartása. Ha akkor nem rejtenek el hat bikát, ma nem létezne magyar szürke! A nagyüzemi állattenyésztés korszakában (szarvasmarha szakosítás, sertés- és baromfiprogramok, állattartó telepek) a legeltetés is visszaszorult; a kaszálás lett a gyepgazdálkodás fő eszköze, olykor egészen intenzív színvonalon (öntözés, telepítés vagy felülvetés, műtrágyázás, szenázskészítés).
Az őshonos fajták tenyésztése
Az iparszerű állattartás ellenzőinek mindig sok, olykor egymásnak is ellentmondó ütőkártya van a kezében. Rossz tartási körülmények kontra steril, gépies környezet, trágyakezelési anomáliák, betegségek, alacsonyabb élvezeti érték („a broilercsirke a víz egyik halmazállapota”), génkezelt növények a takarmányban… Ezzel párhuzamosan egyre inkább felértékelődnek az extenzíven vagy ökológiai módszerekkel tartott őshonos háziállatok. Őshonos állatfajtáink tenyésztése többcélú:
– Elsőbbséget élvez a génállomány tervszerű, tudatos tenyésztési programmal történő megőrzése (tenyésztő egyesületek, egységes nyilvántartás, tudományos kutatások).
– Egészséges, különleges minőségű húsipari termékek alapanyagát szolgáltatják, beleértve a bébiételeket is. A hizlalás hosszabb ideig tart, és legelőre vagy tágas kifutóra alapozott, így magasabb szárazanyag-tartalmú, ízletesebb hús kerül a fogyasztó elé. Az őshonos fajtákból készült szalámi, kolbász, sonka és más feldolgozott termékek már nem csak bioboltokban, hanem a hipermarketekben is kaphatók. Az elvégzett laboratóriumi vizsgálatok ráadásul rendkívül kedvező eredményekkel zárultak (egészséges amino- és zsírsavösszetétel, „jó koleszterin”, zsírban oldódó vitaminok, stb.). Ismét keresett exportcikk lett a mangalica.
– Ismeretterjesztés. A városi gyerekek vagy a hazánkba látogató külföldiek számára rendkívül érdekes látnivalót jelent a nagy szarvú szürke marha és racka, a göndör szőrű mangalica, a honfoglaló őseink kistestű hátasait idéző hucul ló, a groteszk küllemű fodrostollú lúd vagy kopasznyakú tyúk.
Az idegenforgalmi vonzerőhöz persze az is kell, hogy az állatok természetes környezetben legyenek. Magától értetődő párosítás tehát, hogy természetvédelmi területeink génbankok is egyben; a gyepeket, legelőket őshonos állatokkal tartják fenn.
Állattartás a védett területeken
Hazánkban jóformán nincsenek érintetlen tájak. Az emberi hatás szinte mindenütt érződik, és ez nem feltétlenül negatív jelenség. A védett növényfajokban gazdag kaszálóréteket a kaszálás védi a beerdősüléstől, a hegyi legelők és a puszták életközössége pedig igényli a hagyományos, lehetőleg őshonos állatfajták legelését. Magyarországon mind a tíz nemzeti parkban és jó néhány egyéb természetvédelmi területen találkozhatunk állattartással.
A Hortobágyi Nemzeti Park területén működő Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Kht. mind méretét, mind állatállományát tekintve az ország legjelentősebb ökológiai gazdasága. A pusztákon tartott magyar szürke, rackajuh és bivaly húsából saját biotermékek készülnek (a Hortobágyon bio húsbolt is van). Nagyjelentőségű a mátai nóniuszménes is. A nemzeti park biolegelőire sok környékbeli cég és vállalkozó alapozza állattartását (főleg magyar szürke vagy keresztezett húsmarha, merinó és rackajuh).
A Kiskunsági Nemzeti Parkban Bugac környékén a legjelentősebb az állattenyésztés; az ottani ménes, gulya ismert turistalátványosság. Az észak-kiskunsági Apajpusztán található a legnagyobb magyarszürke-állomány a Duna-Tisza közén. A Körös-Maros Nemzeti Park Sóstón cigája juhot, a Kígyósi-pusztán magyar szürkét tart. A Dévaványa melletti Réhely-majorban az őshonos háziállatok bemutatása történik; külön érdekesség a magyar galambgyűjtemény (Kalotás, 2008).
A magyar szürke újra megjelent a Dunántúlon is. A Fertő-Hanság Nemzeti Parkban a Nyéki-szállást „tartják rendben” (Kalotás, 2004), a Duna-Dráva Nemzeti Parkban a Dráva-völgyben (Drávaszentes) és a Duna mentén (Kölked) találkozhatunk szürke gulyával (Kalotás, 2005). A Balaton-felvidéki Nemzeti Parkban a Tihanyi-félszigeten pár éve láthatunk magyar szürkéket, a Salföldön lévő bemutató majorban mangalicák, rackák, őshonos baromfik, Kápolnapusztán pedig bivalyok is vannak. A Duna-Ipoly Nemzeti Park működési területén két értékes vizes élőhelyet, a Csákvári-rétet és a Dinnyési-fertő mocsárrétjeit is magánkézben levő magyar szürkék segítségével tartanak fenn.
A hegyvidéki nemzeti parkokban is létezik állattartás. A Bükki Nemzeti Park csipkéskúti lipicai ménesének a Bükk-fennsík, az Aggteleki Nemzeti Park hucul lovainak a Gergéslápi-fennsík a legelője (Kalotás, 2004). Az Őrségi Nemzeti Parkban muraközi lovakat tenyésztenek, emellett jellemző a magyar tarkák tartása, és az egykori erdők helyén levő kaszálóréteken folyó hagyományos gyepgazdálkodás.
A legelő állat szerepe az élőhelyfenntartásban
Pusztáink növényzetét, rovar- és madárvilágát döntően befolyásolja a legelő jószág rágása, tiprása. Ha csökken az állatállomány, előtörnek a magaskórós növények, nő a növényzet átlagos magassága. Ez egyes fajoknak kedvez (sordély cigánycsuk), ám hátrányosan érinti a szikes területek „klasszikus” madarait (ugartyúk, székicsér, széki lile). A mérleg nyelve ebben az esetben a pusztai madarak javára billen; a távlati cél a szikesek erős, de fenntartható legeltetése.
A magyar szürkék nem csak a magas füvű, „marhalegelő-típusú” élőhelyeket tartják rendben. A gulyák a zsombékos mocsárréteken, sőt a nádas mocsarakban is elélnek. A rágás és tiprás nyomán megnyílik az egybefüggő nádas, a szabad vízfelületek élővilága sokkal gazdagabb.
A 2000-es években igen látványos természetvédelmi program volt a Hortobágyi Nemzeti Parkban levő egykori rizsrendszerek és csatornák felszámolása. A vízlevezetés megszűnése nyomán a víz a pusztán marad, a területek igazi madárparadicsommá váltak. Az eldóze-rolt gátak helyén levő csíkok azonnal begyomosodnának, fontos tehát, hogy jószág járja ezeket a területeket.
A program mintaterületén, a Nagy-Vókonyán sokszínű ökológiai állattartás folyik. A gátak nyomain többek között a szürke és tarka marhák szorítják vissza a gyomokat, a legeltetés hatására a visszagyepesedés is sokkal gyorsabban megy végbe (Ecsedi et al, 2006). Sok olyan élőhely-rekonstrukció van, amely az első néhány évben kiváló fészkelőhely, később azonban a növényzet benövi. Ezt kivédendő, több nemzeti parkban ide hajtják a szürke gulyát, hogy a vonuló partimadarak számára lényeges növényzetmentes vízpart fennmaradjon. A mocsárréteket a lovak is szívesen legelik.
Néha „drasztikusabb” beavatkozásra van szükség. A már elgazosodott területek megtisztítására alkalmas a szúrós gyomokkal is megbirkózó, igénytelen kecske és szamár. A mocsarak, tófenekek, egykori kubikgödrök rendbetételénél a bivaly és a mangalica segíthet, táplálkozás-élettani sajátosságainak köszönhetően. A bivaly intenzíven legel és tapos, a mangalica pedig túr – az így kialakuló sáros, egyenetlen felszín a sárszalonkák, cankók számára nyújt táplálkozóhelyet.
A száraz szikes gyepeket a juhok (hortobágyi és gyimesi racka, cigája, cikta) és kecskék egyenletesen rövidre rágják, ami nemcsak a földön fészkelő madaraknak, hanem az ürgének is fontos. Az ürge elhagyja azokat a legelőket, ahol két lábra állva sem lát ki a fűből. Ez azért jelenthet gondot, mert féltett ragadozó madarainknak (kerecsensólyom, sasfélék) az ürge az egyik fő tápláléka.
A túllegeltetés is lehet természetvédelmi cél. A helyenként tövig rágott, erősen trágyázott foltokon (főleg a juh-és marhaállások) élő gazdag rovarvilág mágnesként vonzza a velük táplálkozó madarakat. Mivel az állatlétszám töredéke az egy évszázaddal ezelőttinek, így villanypásztoros szakaszos legeltetéssel akár egymás mellett is kialakíthatók megkímélt és túllegeltetett foltok.
Szólnunk kell még azokról az állattenyésztéssel és -tartással összefüggő létesítményekről, amelyek szervesen hozzátartoznak a tájhoz. Az Alföld jelképe is lehetne a gémeskút. A pusztán minden kútnak neve és története van; megőrzésük és fenntartásuk fontos feladat. A fátlan síkságon a sólymok, sasok, ölyvek kutakon, dörgölőzőfákon, karámokon találnak pihenőhelyet. A hagyományos épületek (nád- vagy cseréptetős hodályok, pásztorszállások) olyanok a településekhez kötődő madaraknak (házi veréb, füsti fecske, kuvik, gyöngybagoly), mint egy-egy oázis.
Kovács Gergely Károly kovács_gergely@citromail.hu
Fotók: Dr. Kovács Gábor és Kovács Gergely Károly
Irodalom:
Ecsedi Z., ifj. Oláh J., Szegedi R. (2006): A vékonyai puszták élőhelyeinek kezelése a madárvilág védelméért, http://hortobagyte.hu/laymans_hu.pdf
Kalotás Zs. (2004): Nemzeti parkok Magyarországon. Természet és táj. Alexandra, pp. 215. Kalotás Zs. (2005): A Duna-Dráva Nemzeti Park. A folyók felségterülete. Alexandra, pp. 239.
Kalotás Zs. (2008): A Körös-Maros Nemzeti Park. A természet szigetei. Alexandra, pp. 215. Ortutay Gy. (1977-1982 (szerk.): Magyar néprajzi lexikon I-V Magyar Elektronikus Könyvtár. http://mek.oszk.hu/02100/02115/
