Interjú Nagypéter Sándorral, a DélKerTÉSZ elnök-ügyvezetőjével
A hajtatott kertészetben ma már nem elég jól termelni. A termelőnek egyszerre kell alkalmazkodnia a kereskedelem tempójához, az importnyomásához, a fogyasztó árérzékenységéhez, a szabályozási elvárásokhoz – és közben a saját költség- és kockázati pályáját is kézben kell tartania. Ebben a közegben Nagypéter Sándor szerint a „majd valahogy eladom” típusú működés egyre szűkebb pálya.
„Egységben az erő, mert az nem fog tudni működni, ha egyéni harcosokkal vagyunk felvértezve” – fogalmazott már a beszélgetésünk elején a DélKerTÉSZ elnöke. Nem tagságot toborzó kampánymondatként, inkább helyzetértékelésként hangsúlyozta, hogy az ágazat olyan ponton van, amikor a szervezettség már nem „szimpátiaszlogen”, hanem a versenyképesség egyik feltétele. A beszélgetésünk fókusza épp ezért az volt, mit jelent az összefogás a gyakorlatban, mitől működik egy TÉSZ a mindennapokban, miért ragaszkodnak a transzparenciához és a kifizetési fegyelemhez – és hogyan lehet a termelőket úgy bátorítani a csatlakozásra, hogy közben a rendszer ne ígéret legyen, hanem kiszámítható működés. Külön kitértünk beszélgetésünkben a fordított áfa kérdésére is: Nagypéter Sándor szerint ugyanis nem a „szám” a lényeg, hanem a piac tisztulása és az ártorzulások megszüntetése.
Miért lett létkérdés az összefogás?
Nagypéter Sándor Nyugat-Európából hoz példát a válasz illusztrálására. Szerinte ott a termelők sokszor nem azért képesek együtt mozogni, mert mindenben egyetértenek, hanem mert a piaci realitás erre kényszeríti őket.
„Még akkor is, ha adott esetben nem szeretik egymást, akkor is összefognak, mert egyedül nem képesek fölvenni sem az Európai Unióban lévő versenyhelyzettel, sem a harmadik országból beáramló zöldségekkel” – mondja. A kertészetben ugyanis nemcsak a termelés a kihívás: ugyanekkora feladat a piacra jutás, a folyamatos ellátás és az a kereskedelmi „ritmus”, amit a nagy vevők elvárnak. A frissáru világában az időablak sokszor órákban mérhető – és aki ebben egyedül lavírozik, könnyen kiszolgáltatottá válik.
A magyar helyzetet kettősnek látja a 442 taggal rendelkező DélKerTÉSZ elnöke. Zöldségben – a hajtatásban különösen – szerinte „jobban van előélete” az összefogásnak, hajdanán a szektor részben kényszerből kezdett koncentrálódni, mert a romlandóság, a szezonális hullámzás és a kereskedelmi elvárások nem hagynak sok mozgásteret. Gyümölcsben ugyanakkor több a nehézség, a szerveződés, az árualap, a kitettség, emiatt a termelők is óvatosabbak. Mégis azt mondja: hosszú távon mindkét oldalon erősebb termelői együttműködésre lenne szükség.
Az elnök szerint itt először rendet kell tenni a fogalmak között, ő maga nem szereti a szinonimákat, és kifejezetten külön kezeli az integrációt és a termelői szerveződést. Integrációnál szerinte jellemzően egy szereplő mondja meg a szabályokat, a termelői szervezetnél viszont a termelők – a tulajdonosi logikának köszönhetően – közösen alakítják ki az irányokat. És ezzel együtt egy másik kulcsszó is belép, ez pedig a bizalom, amihez szerinte nem „jófejség” kell, hanem transzparens működés. Ha a tag azt érzi, hogy kivételek és különutak vannak, a közösségi rendszer gyorsan szétesik, márpedig széteső közösségből nem lesz közös árualap, közös tárgyalóerő, közös piac.
Nagypéter Sándor a hazai TÉSZ-struktúrára is felhívta beszélgetésünk közben a figyelmemet: jelenleg a hazai nyilvántartásban több mint 40 ténylegesen működő termelői szervezet van, és a többség operatív programos fejlesztési háttérrel dolgozik. Mégis úgy látja, hogy a valódi piaci súlyhoz inkább koncentráció és koordináció kellene. Szélsőségesen fogalmazva „elég lenne ezekből kettő, egy zöldséges és egy gyümölcsös” – a realitás azonban inkább az, hogy másodszintű együttműködések jöjjenek létre (3–4 erős koordináló szereplővel), amelyek kereskedelemben, logisztikában és akár marketingben is képesek összehangolni a termelői érdekeket. Gondolatmenetének lényege egyszerű: minél tagoltabb a termelői oldal, annál könnyebben „szétforgácsolódik” az erő, és annál könnyebb a kereskedelemnek egyenként tárgyalni, egyenként árat diktálni.
Mitől működik egy TÉSZ a mindennapokban?
A tagság előnyeit sok termelő a legegyszerűbb kérdéseken méri: átveszik-e az árut, mennyit fizetnek, mikor fizetnek. Nagypéter Sándor szerint ezek valóban alapkérdések, és éppen ezért kell rájuk olyan rendszert építeni, ami nem eseti, hanem szabály. A DélKerTÉSZ működésének is első pillére a transzparencia. „Nincs kivétel, sem név, sem poszt, sem piaci szerep alapján. Nincs ilyen. Ezt transzparensen kell kezelni” – mondja, és hozzáteszi: a szabályoknak mindenkire vonatkozniuk kell, a legkisebbtől a legnagyobbig. Különben a szervezet gyorsan átcsúszik abba, amiből sok termelő eleve menekül: „belső alkuk” és kivételek világába.
A második pillér a kifizetési fegyelem. Nagypéter Sándor a határidőt nem finomkodva, hanem egyértelműen nevezi meg: „21 napra fizetünk, azt gondolom, ez egy fontos dolog.” Ezt a pontot azért hangsúlyozza, mert szerinte nagyon nem mindegy, hogy a rendszer a TÉSZ-t finanszíroztatja-e a termelővel, vagy fordítva: a TÉSZ teremt-e kiszámítható pénzügyi keretet a termelőnek. A 21 nap itt nem csupán szám: tervezhetőség, inputvásárlás, működési biztonság.
A harmadik pillér az árképzés és az elszámolási logika. A frisspiac turbulens, ez tény – ezért az a kérdés, hogyan lehet a gyors mozgás mellett mégis „igazságos” rendszert működtetni. Nagypéter Sándor szerint az egyik kulcs az elszámolási ciklus: legyen egy világos időablak, és azon belül legyen kimondva a szabály: azonos minőségért azonos ár. „Teljesen mindegy, mekkora termelő, ugyanazért a minőségért ugyanazt az árat kapja. Nincsen olyan, hogy VIP” – fogalmaz. A VIP-mentesség nemcsak egy elv, hanem működési feltétel: ha a tag azt érzi, hogy valaki mindig jobban jár, akkor nem közösségként fog viselkedni, hanem menekülőútvonalakat keres. A TÉSZ pedig pont attól TÉSZ, hogy közös árualap és közös fegyelem van.
A tagságnak ugyanakkor van egy olyan része, amit sokan nehezen fogadnak el, mégis a rendszer gerince: a kizárólagosság kérdése. Nagypéter Sándor ezt a sajátos, emlékezetes mondattal írja le: „Ez a szerelem csak monogám lehet.” Vagyis adott termékben nem lehet párhuzamosan „ide-oda” vinni az árut, mert ezzel megszűnik a tervezhetőség és a közös tárgyalóerő. A keret ugyanakkor nem totális: a termelő palettája lehet széles, más kultúrákban lehet mozgástér – de amiben a TÉSZ-szel szerződik, ott a közösségi működés logikája érvényesül.
Miért nem azt termeljük, amit kérnek?
A beszélgetés egyik legerősebb mondata a szemléletről szólt: „Nem azt kell termelnünk, amit szeretnénk, hanem amit a piac, vagy a fogyasztó kíván.” Nagypéter Sándor szerint ez elméletben egyszerű, a gyakorlatban viszont a termelő nemcsak a keresletet nézi, hanem a jövedelmezőséget, a munkaerőt, a kockázatot, a technológiai ritmust és azt, hogy milyen gyorsan „jön vissza” a pénze.
Ezért hozta fel példaként a színes paprikák ügyét, miszerint a színes paprikák iránti kereslet hosszabb távon nő, mégis sok termelő még csak fehérben gondolkodik. Igen, még akkor is, ha TÉSZ-ként „a feje tetejére is áll”, akkor sem tud mindenkit meggyőzni, főleg ha a matek sok gazdaságnál mást mutat. A témát muszáj volt körbejárnunk, mert a hatékonysággal szemben való promótálást újságíróként sem értettem: a kápia paprikánál a kulcs a biológia és a ritmus. A kápiát biológiai éretten, pirosan kell szedni, ami késlelteti a szedés indulását és csökkentheti a hozamot. „A fehéret addigra már háromszor megszedik, mire a kápiát végre elkezdik” – mondja. Ha a hozam alacsonyabb, akkor az árkülönbségnek magasabbnak kellene lennie, hogy a termelő ugyanott legyen. És itt jön be a piac másik oldala: mennyi prémiumot bír el a fogyasztó, és mennyi prémiumot enged a kereskedelmi környezet?
Nagypéter Sándor felidézte, hogy amikor elindították a kápiatermesztést, még valóban nagy volt a különbség a kápia és a fehér paprika ára között. Aztán megváltozott a környezet, az import erősödött, az árkülönbség „összeért”, és a COVID környéki időszak is átírta a fogyasztói logikát. A reáljövedelmek és a vásárlói érzékenység szerinte közvetlenül is befolyásolta, menynyire lehet prémiumot érvényesíteni.
A fogyasztói döntésekkel kapcsolatban optimista a TÉSZ vezetője. Szerinte hosszabb távon a fogyasztó megbünteti a túl nagy különbségeket a polc előtt állva. Szerinte éppen ezért kell a magyar áru versenyképességét a gyakorlatban is megmutatni. Konkrét példát is hozott, ami egyszerre marketing és kereskedelmi taktika volt, amikor az importból 500 grammos kiszereléssel szemben azonos árszintre 400 grammos csomagolással tudtak megjelenni. „Eldönti a fogyasztó, hogy a magyart választja vagy az importot. És tapasztalatunk szerint, normál körülmények között a magyart fogják megvenni” – fogalmaz. A lényeg nem a trükk, hanem inkább tanulság: ma sokszor a kiszerelés, az egységár-érzet és a polc-logika dönt, nemcsak az, hogy „hazai”.
Az importtal kapcsolatban pedig egy másik, érzékeny témát is feszegettünk: Európában egyre szigorúbb a megfelelés, miközben a harmadik országból érkező árunál sokszor „az ottani jogszabály” a belépő. A TÉSZ vezetője két utat lát: vagy tényleg ugyanazokat a követelményeket kellene mindenkire kiterjeszteni („full transzparencia”), vagy – ha ez nem reális – akkor a fogyasztó döntését kell erősíteni, de úgy, hogy a különbség látható legyen.
Árrés, akciózás, 5% kontra fordított áfa: hol csúszik el a rendszer?
A beszélgetés egyik izgalmas szála a kereskedelmi „mechanika”: mi történik a termelői árral, amikor akciózás és árréslogika lép a képbe. Nagypéter Sándor szerint a frisspiac hullámzik, ez évtizedek óta így van – az a gond, amikor a hullámzás extrém lesz, és a mennyiségnövekedésre ráül a kereskedelem akciós igénye.
Itt jön be szerinte az a pont, ahol nem elég azt mondani, hogy „csökkentsük az áfát”. Mert ahol nincs kontroll, ott a kedvezményes kulcs hatása könnyen „elveszik” az árrésben. A vezető szerint a FruitVeB sem ellenzi az 5%-ot, de ő konzekvensen azt mondja, hogy ha az 5%-ot vezetik be, akkor kell mellé egy olyan kereskedelmi megállapodás, amiben az árrés „látszik”, és nem csak papíron, hanem a gyakorlatban is. A román példát említve, szerinte ott az 5% önmagában nem oldott meg mindent, később mégis átalakult a rendszer, és az ársapka is megjelent, vagyis a piac „visszakorrigált” valahogy. Nagypéter Sándor olvasata ebből az, hogy önmagában az áfa-csökkentés nem elég, ha a rendszerben ott marad az ártorzítás. Szerinte a zöldség–gyümölcs ágazatban elsőként nem a kulcsszámot kell megcsapolni, hanem ezt a torzítást megszüntetni. Ezért látná a megoldást a gabonaágazat mintájára bevezethető fordított áfa logikájában. Emellett két érvet hozott: egyrészt a gabonapiacon szerinte a fordított áfa gyors tisztulást hozott, másrészt, ha fordított áfa van, akkor kénytelen mindenki használni, és közben adatunk is lesz.
Ma – állítja – nincs normális statisztika, mindenki tapasztalati úton dobálózik számokkal, és ez önmagában is gond, mert nehéz úgy szabályozni, hogy a valós forgalmat sem látjuk tisztán.
Egy tipikus kiskapu is kirajzolódott a beszélgetésünk közben: a nagybani piaci értékesítés és a kompenzációs feláras őstermelői jogállás. Szerinte ezekben az esetekben az online kontroll (online pénztárgép, online számla adatszolgáltatás) nem úgy működik, mint egy klasszikus számlaláncban, a felvásárlási jegy pedig olyan eszköz, amivel – ha nem átlátható – még mindig könnyebb a visszaélés. Ugyanez a trükk fordított áfánál nem működne, az inputanyagok 27%-os áfája miatt a termelő elemi érdeke lenne belépni az áfakörbe, hogy visszaigényelhessen. Ha viszont belép, számláz, adatot szolgáltat, belekerül a rendszerbe, a kiskapuk szűkülnek, a tisztességes szereplő pedig kevésbé lesz hátrányban.
A folyamatot a TÉSZ vezető lépcsőzetesen gondolná bevezetni: előbb tisztulás fordított áfával, utána – amikor már kevesebb a torzítás – lehet értelmesen beszélni arról is, hogy az 5% hogyan jelenhet meg a fogyasztói árban, és milyen kereskedelmi garanciák kellenek hozzá. A sorrend volna a lényeg.
Előnyök, de szabályokkal: belső pályázat, fejlesztés, másodszintű együttműködés
Díjakkal a kézben láttuk a közelmúltban Nagypéter Sándort a médiában, így nem hagyhattam ki a siker receptjéről való kérdést. A válasz viszont váratlan megközelítésből érkezett. A vezető szerint egy termelői szervezet akkor erős, ha szolgáltat – és ha közben megőrzi a közösségi működés bizalmát. Ez a bizalom pedig nemcsak az árban és a kifizetésben dől el, hanem abban is, hogyan fejlesztenek, és hogyan osztják el a lehetőségeket. A beszélgetés egyik leghasznosabb része éppen ezért a DélKerTÉSZ belső beruházási rendszerének magyarázata volt. Ugyanis a pályázatokkal elnyert beruházások egyik haszonélvezője valóban a szervezet saját logisztikai-kereskedelmi központjának fejlesztése, tehát a „hátország”, ami nélkül nincs csomagolás, nincs ritmus, nincs nagy vevői megfelelés. A másik viszont a termelőknél megvalósuló fejlesztések támogatása. És itt gyorsan jegyezzük meg: ez sem „ismeretségi alapon” működik. Nagypéter Sándor kifejezetten azért nevezi „belső pályázati rendszernek”, mert szerinte így tartható itt is a transzparencia. A termelő ugyanis jelzi az igényét, egy belső csapat megvizsgálja, hogy belefér-e a költségvetésbe, az igazgatóság javaslatot tesz, végül a küldöttgyűlés dönt. A cél, hogy mindenki lássa: szabály van, nem kedvezményezett. Ráadásul ez a támogatás nem is ajándék. „Ingyen koszt nincsen”– mondja. A termelőnek saját erőt (vagy rendszeres fejlesztési hozzájárulást) kell vállalnia, valamint biztosítékok is vannak (jelzálog, egyéb fedezetek), hogy a közösségi pénz ne váljon kockázattá. Így akár egy értékesebb targoncavásárlásról vagy fóliakorszerűsítésről van szó, egyértelmű, hogy – bár magántulajdonnak tűnik – közösségi érdeket szolgál. Nagypéter Sándor szerint ezek a beruházások egyszerre szolgálják a klimatikus alkalmazkodást, a hatékonyságot és a takarékosságot – és közben azt üzenik a tagságnak, hogy a TÉSZ nemcsak kereskedelem, hanem jövőkép is.
Nagypéter Sándor a sikerek mellett is azt sugallta, hogy a szentesi közösség mégiscsak „egy TÉSZ a piacon”. Viszont egy olyan TÉSZ, amely a húzótermékei mellett tud kooperációk mentén is dolgozni, és akár másodszintű termelői szerveződésben is lát potenciált. Így stabilabb tárgyalóerővel, egységes árualappal az ágazat szerves része lesz hosszú távon is.
A DélKerTÉSZ életébe ebben a cikkünkben is bepillantást nyer: Nemzetközi díjat nyert a DélKerTÉSZ mentorprogramja
SZERZŐ: SÁNDOR ILDIKÓ
MezőHír Tudástár: TÉSZ (termelői értékesítő szervezet) – termelői tulajdonú, szabályozott együttműködés, amely közös árualapot, egységes minőségi és elszámolási rendszert, átlátható működést és szerződött kizárólagosságot biztosít; így javítja a piacra jutást, a folyamatos frissáru-ellátást, a kifizetések tervezhetőségét és a tárgyalóerőt.
