Élvonalbeli ország voltunk, ma már a nepperek sem látnak fantáziát a magyar piacban
Miután 43 éve ugyanazzal az adószámmal dolgozik, azt gondolnánk, bizakodó jövőképet fest a kertészeti ágazat jövőjéről a 80 éves múltú Bács-Zöldért Zrt. Nos, nem. Bűdi Zsolt Attila vezérigazgató szerint a nemzetgazdaságot is károsító magas áfa nemcsak a termelők jövedelmét szívja el – ez áll amögött is, hogy a szektorban mára lényegében elhalt a nemesítés, nincsenek fiatalok és munkaerő, és élvonalbeli szereplőkből sereghajtók lettünk.
Ma már magunk ellen licitálunk
– Milyen érzés és mit jelentenek ezek a számok – negyvenéves cég, 80 éves előélet – a jelenben?
– Az egyik legjobb érzés benne az, hogy a legtöbb kolléga és a tulajdonosok lényegében a rendszerváltás óta együtt dolgoznak itt. Ennek persze az volt az alapja, hogy a Zöldért-hálózat egy nagyon jól kitalált és felépített integráció volt az 50-es évektől. Tudta azt, amit ma sajnos sokszor összekever és egy kalap alá vesz az agrár-közigazgatás: hogy nem lehet egy lapon említeni egy jánoshalmi gyümölcstermelőt egy hajdúsági gabonatermesztővel. Két külön világ. A Zöldért azt ismerte fel, hogy ebben a szektorban a falvakban begyűjtő-felvásárló egységek kellenek, a nagyobb városokban hűtőházak, tárolók, és végül kell egy profi kereskedelmi cég, amely Kanadától Angliáig eljuttatja az akkor még bőven termő magyar gyümölcsöt az exportpiacokra.
– Az akkori integráció az agrotechnológiai hatékonyságot – vetőmag, művelésmód, növényvédelem – is szervezte?
– Ez kulcskérdés, valóban, és a válasz igen. Óriási veszteség, hogy ezt a komplex, hatalmas valutabevételt és a gazdáknak jövedelmező tevékenységet biztosító, sőt, a nemzeti önellátást nagyrészt biztosító rendszert hagytuk tönkremenni. Máig ható veszteség az is, hogy akkor a külföldi felvásárlók egy-két magyar exportőrrel tárgyaltak: jobb volt a pozíciónk jobb árakat kiharcolni, de a külföldi félnek is kiszámíthatóbb volt a magyar szektor. Ma ez sincs már így, ma a gazdák, a kisebb integrációk már nem felfelé, hanem egymás alá licitálnak – érdekérvényesítésről már kár is lenne beszélni…
– Ön mit gondol, miért kudarctörténet itthon a tész? A téesz-idők rossz emléke a baj vagy egyes termelők fegyelmezetlensége, önző piaci magatartása?
– A téeszek egy idő után lényegében mind nyereségessé váltak, mert hatékonyak is voltak. Nem ez a gond. A gond az, hogy amikor a téesz-hálózat összeomlott, akkor – főleg a kertészeti ágazatban – a termelők ott találták magukat a légüres térben. A 90-es évek elején nem volt, aki szervezze a gazdálkodást, a felvásárlást, a logisztikát, főleg nem az exportértékesítést. Végül is logikus, hogy aki csak tudott, a maga szakállára, mindenáron és bárkinek eladta a terményét, aki csak jött érte, még ha az a rafinált nepper volt is. Ez persze nem biztosított nyereséget, épp csak a túlélési szintet, de akkor nem volt más.
– Ez éppen kényszert kellett volna hogy jelentsen az (újra)szerveződés felé. Mi hiányzott?
– Nem feltétlenül a pénzbeni támogatás hiányára gondolok, szerintem a megközelítés volt téves. Ha jól belegondol, Magyarországon a rendszerváltás óta, ha gazdákról beszélünk, a kifejezés alatt a szántóföldi növénytermesztőket értjük. Kertészek nélkül.
Az utóbbi években elindult valami, mert a covid alatt megtapasztaltuk, milyen az, amikor nem kapunk külföldről burgonyát, almát. De addig valahogy senkit sem zavart az az abszurdum, hogy ebben a mezőgazdasági országban nincs elég burgonya, hagyma…
– Pedig ezen a téren még megvan a régi tudás, a régi infrastruktúrák is.
– Igen, nekünk is van egy hatalmas raktárunk Jánoshalmán, ami évek óta üresen áll. Nem azért, mert nincsenek vagy ügyetlenek a gazdák, hanem mert nem éri meg csinálni. Idáig jutottunk, és elsősorban az áfa miatt. Vagyis a csalók miatt, akiknek az az érdekük, hogy hazai helyett import kerüljön a kereskedelembe.
A magas áfa pusztító hatása
– Így lesz idén is a francia krumpli drágább, sőt, ebben az évben ráadásul már egyiptomi is jön, de nincs magyar áru.
– És ez is mind a magas áfa következménye. Meggyőződésem, hogy ez a magyar kertészeti ágazat legsúlyosabb, központi problémája. Sőt, a nemzetgazdaságé is. Sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a látható kis áfacsalások jelentik a bajt. Tudom, a neten is lehet nyilván tisztázatlan eredetű, lopott gyümölcsöt is rendelni, lehet számla nélkül vásárolni az ellenőrizetlen kispiacokon – ezek mind lényegtelenek. Ezekben ugyanis csak az áfát csalják el. Ami nemzetgazdasági és a kertészeti szektor számára végzetes, az a napi 70–100 kamionnyi áfacsalt import zöldség-gyümölcs, ami beáramlik az országba. Erre nemhogy áfát nem fizetnek, de több körben többszörösen áfát igényelnek vissza – vagyis maga meg én, a magyar költségvetés fizet ki a csalóknak szerintem 100 milliárdos összegeket minden évben. Ez az igazi botrány, de persze ebből vannak a luxus BMW-k meg a budai villák olyanoknak, akik a mezőgazdasággal, a terménnyel soha életükben nem is találkoznak…
– Miért nem hallják meg a szektor áfacsökkentési kérését? Nemrég kiderült, az Agrárágazat meg is írta, hogy tavaly majdnem sikerült legalább néhány alapvető terméknél elérni a 0 vagy 5 százalékos adót. Aztán jött még a 27-re a 4,5 százalék is.
– Hat éve magam is megpróbáltam ezt kérni, de négy év után feladtam.
– Pedig ebben speciel egyetért az ágazat összes kis és nagy szereplője.
– Nincs teljes egység. Ebben a szektorban is vannak eltérő érdekek, hangsúlyok, amikért egyes szereplőknek megéri „csendesebben követelőzni”…
A mi javaslatunk pár éve az volt, hogy alapítson Magyarország 5-6 ágazati tészt. Lett volna csonthéjas-, almafélék-, meggy-, dinnye-, paprikaintegráció az egész országra. Miért? Mert ezeknek lett volna elég ereje egyrészt kedvező árakat kiharcolni az egymás alá ígérő gyakorlat helyett. Másrészt így lehetne akkor árualapot előállítani, amivel már megjelenhetünk az exportpiacon vagy legalább a hazai üzlethálózat polcain.
– Mi lett a kezdeményezésükkel?
– Inkább alulról jövő kezdeményezést várnak ilyenkor…
– Miért, a Bács-Zöldért és a többi szakmai szereplő nem alulról jövő kezdeményezők?
– Sok órás, meddő vitákat folytattunk eredménytelenül. Most aztán végignézhetjük, ahogyan az a Szlovénia, amely sosem volt kertészetileg erős ország, zömmel hazai terménnyel látja el a bolthálózatát. A lengyeleknél a hazai-külföldi áru aránya 80:20, nálunk ez pont fordított. Ma Macedóniában, Montenegróban egész „fóliavárosok” létesülnek, miközben nekünk, magyaroknak, akik a 90-es években világviszonylatban is nagyok voltunk, már nincs málnánk, burgonyánk, szamócánk, dinnyénk, hagymánk, fokhagymánk…
(Fotó: Bács-Zöldért Zrt.)
– Ön szerint mit eredményezne a gazdák és a bolti vásárlók számára, ha valami csoda folytán január 1-től bevezetnék a zöldség-gyümölcs vezető termékeire a 0 százalékos áfát?
– Egyrészt azonnal, pár nap, hét alatt bekövetkezne egy durván 20 százalékos árcsökkenés, ami szerintem legfeljebb egy-két évig érezhetően fennmaradna. Követhetnénk a francia példát is: amikor ott 5%-ra csökkentettek az ágazati áfát, kötöttek egy stratégiai megállapodást a kiskereskedelemmel, multikkal, hogy népegészségügyi és agrárgazdasági szempontok miatt a zöldség-gyümölcs termékeken nem lehet nagyobb a nyereség, mint 25 százalék. Ez is segített az áfacsökkentés hatását megőrizni! Sőt, garantálja! Ma a francia multinál olcsóbb a zöldség, a gyümölcs, mint nálunk…
A másik hatás az lenne, hogy a magyar termelők fokozatosan hatalmas megnyíló piacra, jövedelemre tennének szert. Ma a magyar gazda azért nem versenyképes, mert az áfacsalók extrém olcsó árakat is kibírnak. Nem csoda: ha egy rakományon kétszer-háromszor visszaigényelik a 27 százalék áfát, akkor azzal a tisztességes termelő nem versenyezhet. Ma olcsóbban lehet az éjszakában import terméket venni, mint az eladó országban.
Jó barátaink, partnereink vannak külföldön, akikkel együtt jártunk kiállításokra. Kiváló minőségű citromot, narancsot, mandarint hozhatnánk tőlük, kedvező áron. Amikor összehasonlítjuk a hazai árakkal, egyértelmű a helyzet. Ha 5 százalék az áfa, akkor ez a hatalmas üzletág összeomlik, az áfacsalók egyszeriben biznisz nélkül maradnak.
A harmadik hatalmas nyereség az volna, hogy a most ellopott százmilliárdok, a hiányzó bevétel fellendítené a szektort, ezzel életet lehelne a most kihaló vidékbe. Több fiatal maradna az ágazatban, lenne értelme szaktanácsadók helyett igazi kertészeket oktatni az egyetemen, így előbb-utóbb lenne fejlesztés is ebben a szektorban.
A tolvaj házat épít, a gazdáknak nincs napszámosuk…
– Nehéz megszólalni ezek után. Lényegében egy maffia szívja el a forrást több ezer magyar gazdálkodó, a vidék egy jelentős része életéből, és ezzel versenyképtelenné teszi a kiskultúrás szektort. Most indult egyébként egy agrárkamarás kezdeményezés a kiskultúrák támogatásáért. Hogyan áll például szaporító- és inputanyag-fejlesztés terén a kertészeti ágazat?
– Ha a vetőmagokat nézzük, abban olyan súlyos lemaradásban vagyunk, hogy – fájó ezt mondanom – már abban nem vagyok biztos, hogy lehetséges és érdemes nagy energiákat ölni a hazai nemesítésbe. Lehet, hogy 30 éve európai éllovasok voltunk, de azóta a világ elment mellettünk. Nekünk is van néhány hazai fajtánk még, nyilván a legjobbak, de azt kell mondjam, a külföldi nemesítésű mai fajták mindent tudnak, amire a piaci sikerhez és a jövedelmezőséghez szükség van tárolhatóságban, ellenállóságban, minőségben, színben, ízben satöbbi. Ezzel nem tudunk, talán nem is kell versenyezni. Ráadásul sok kutató kiöregedett, sok fiatal elment külföldre vagy a magánszférába, lassan a régi tudás sem újul meg. Az áfaproblematika ennél ezerszer fontosabb lenne az ágazat szempontjából.
– Meg nyilván a munkaerő. Önöknél több százféle termény terem évente 200 hektáron, hogyan bírják ezt munkaerővel, traktorostól napszámoson át kertészeti szakemberig?
– Munkaerő-utánpótlás nincs, pont. A traktorosok közül sokan elmentek a közúti fuvarozásba, ahol két-háromszor annyit keresnek. A kézi munkaerő egy részét felszívta az autógyártás vagy az építőipar. Mi az elsők közt voltunk erdélyi magyarok, romák alkalmazásával, de lassan már ők sem jönnek. Egyrészt Románia gyorsabban fejlődik, most már versenyképes béreket kínál, és munkaerőhiány van. Másrészt a spanyol, olasz, német mezőgazdaság is többet kínál, mint a magyar. Van egy határ, amit már ez a kivéreztetett magyar kertészeti szektor sem bír. Itt is vannak akár napi 30 ezer forintos teljesítménybérek napszámosoknak, de a német vagy lengyel bér ennél is magasabb. Mi megoldottuk még azt is, hogy 150–250 főnek tudunk tartósan szállást biztosítani, de lassan már így is csak a szezon elején kapunk elfogadható minőségű munkaerőt. Most azt tervezzük, hogy vietnámi munkásokat hozunk: ők nagyon értik a kertészeti szakmát, és még megbecsülik a munkát.
– Néha kapaszkodom az asztalomba, amikor hallom-látom a közösségi médiás videóit. Nyíltan, egyenesen fogalmaz a rossz minőségű import áruról, a híg hazai lecsókonzervről vagy főleg a terménytolvajok károkozásáról. Nem fenyegetik perrel vagy veréssel?
– Volt néhány fenyegetés, még a roma önkormányzat is megkeresett. Aztán, amikor kiderült, hogy amit mondok, amögött tények vannak, megbékéltek. Az idén három tolvaj társaságot sikerült elcsípni, mind külföldiek voltak… Igen, a tolvajok képesek rövid idő alatt többmilliós kárt okozni, Bugacon – tudjuk jól – még házat is építettek a tőlünk évek alatt ellopott birs, barack és más termények árából.
– Rendőrség, mezőőrség?
– A rendőrök jönnek, igyekeznek, de sajnos az őket is kötő előírásokon nem léphetnek át, hiába világos sokszor a tettenérés utáni helyzet. Az egykori körzeti megbízotti rendszer jobb volt. A kmb-s ismerte a kerteket is, tudta, hol ki lakik, tudta, melyik autó idegen…
SZERZŐ: KOHOUT ZOLTÁN
