Erősen távolodunk attól az időszaktól, amikor az aratás – a búzaaratás – különös, misztikus erővel bírt. Amikor a mezőgazdasági munkák csúcsát jelentette, amikor kiemelt szervezés és díjazás mellett zajlott. Amikor érzelmi motivációi voltak, és a falvak apraja-nagyja kivette valamilyen formában részét a munkából. Abból a munkából, amelyre már a felkészülés is megkülönböztetett figyelem mellett zajlott, majd a munkavégzés alatt különös megbecsülés övezte az abban résztvevőket.
Talán szemléletes példája ennek, hogy az ellátmány részét képezte a napi többszöri „ingyenes”, magas kalóriabevitelt jelentő étkeztetés, amelyet gyakran az első vezetők vittek/vitettek ki a határba, majd pedig a munkára serkentő „érdeklődő” látogatásaik az étkezések időpontjára estek. Erősen érzelmi tartalmú és kissé számító vezetéstechnikai praktikák egybeesése volt jellemző, mondhatni sajátos protokoll jellemezte az aratási időszakot.
Szabó András (66) agrármérnök, növényvédelmi szakmérnök
A mezőgazdasági munkák között mindenképpen az aratás számított a legfontosabb és legtöbb pátosszal körülvett munkának, holott az őszi munkacsúcs minden időben sokkal nagyobb feladatot jelentett; ebédosztás, premizálás és váll-lapogatás nélkül. Mára ez a helyzet megváltozott, a búza aratási munkái besimulnak a többi munka közé, a logisztika, a gépi technika, a teljesítmény-központú szemléletváltozás kiszorította az érzelmeket a „búzamezőkről”, így az évszázados aratási gyakorlatról legfeljebb az idősebb korosztály beszél.
De beszél… Mert az embert próbáló, megfeszített fizikai munka, az aratási hierarchia, a korabeli betakarítógépek műszaki fogyatékosságai és a hamisítatlan aratási hangulat mindezt megköveteli.
Ezt a lassan feledésbe merülő, izgalmakkal teli rohammunkát – ami az időjárástól függően, egy-egy évjáratban nagyon elhúzódott – gyerekként ízlelgette, aztán fiatalemberként kedvtelésből sokáig gyakorolta, majd pedig vezetőként irányította évtizedeken keresztül Szabó András (66) agrármérnök, növényvédelmi szakmérnök. Szívesen eleveníti fel sorjázó aratási élményeit, amelyet szinte nem is lehet pontosan rendszerezni, mert olyan tömegben tör rá beszélgetésünk alatt is.
Régi személyes ismeretség és szakmai kapcsolat fűz össze bennünket, ezért következik tegeződés a továbbiakban…
– Kedves András! Egy életpálya rövid bemutatásra kérlek, mielőtt fő témánkra, az aratási „nosztalgiabeszélgetésre” rátérnénk. Elkötelezett mezőgazdászként ismerlek, hiszen mindig a mezőgazdaság jobbításáért, a közösség boldogulásáért dolgoztál végtelen szorgalommal. Mennyire elégedetten összegezed aktív munkásságodat?
– Egy Győr melletti faluban, Abdán születtem, gyerekeskedtem, és a falusi élet kínálta szabadságot élveztem amellett, hogy egyre közelebb sodródtam a mezőgazdasághoz. Nem voltam élenjáró tanuló, mégis az országosan is jó nevű Révai Gimnáziumba írattak be Győrben, ahol akkoriban indultak olyan szakközépiskolai osztályok, mint a növényvédő/gépész szak, amelynek elvégzése, illetve az érettségi után szakmunkás bizonyítványt is adtak. Erre esett a választásom, és sikerrel el is végeztem, ahonnan egyenesen Mosonmagyaróvárra, az Agrártudományi Egyetemre vezetett az utam.
Természetesen a nyarak mindig munkával, leginkább – a többnyire elhúzódó – aratással teltek, amit nálam nemcsak a fizetség, hanem az érdeklődés is vezérelt. Magamtól mentem, soha nem küldtek a szüleim, jó volt hasznossá tenni magamat.
1963-ban lehettem először az abdai gépállomáson kombájnos segédvezető, aztán már kombájnt kaptam, és végül segéd brigádvezetői ellenőrző feladatot is. Az egyetem után először az abdai tsz-be kerültem, de nem egész egy év után már a Talajerő-gazdálkodási Vállalatnál, Kónyban vállaltam üzemegység-vezetői munkát.
Az igazi szakmai kihívás azonban Bágyogszováton várt rám 1972-től, ahol főagronómusi állásba hívtak, amire nem mondhattam nemet. Nem kevesebb, mint tíz évig töltöttem be ezt a kitüntető állást, ami a mezőgazdasági vezetői munka minden szépsége mellett a problémamegoldást és az emberekkel való bánásmódot is megtanította számomra.
Tíz év után, 1982-ben a Győr melletti Koroncó „gyenge termőhelyi adottságú”szövetkezetébe mentem át dolgozni, lényegesen jobb bérért. Kisebb szövetkezet volt jobb gépesítés mellett, más munkahelyi élményekkel. Aztán egy kevésbé jó döntés hatására egy rövid időre – volt elnököm hívására – Bársonyoson lettem főagronómus, de az időközben szanálás alá kerülő szövetkezetben tiszavirág életű volt a szakmai szerepem.
Visszakerültem Győrújbarátra, ahol néhány hónap kivárás után szintén főágazat-vezetői státuszt kaptam. Közel nyolc évet töltöttem a szövetkezetben, ugyanannyi aratást megérve. Szerencsére már javuló technikai háttérrel, ugyanakkor egy átalakult szövetkezetben, ahol az átmeneti zavaros időszak után kezdtek ismét letisztulni a dolgok, de a szövetkezeti munka már nem volt olyan, mint korábban.
Talán nem véletlen, hogy a termelési gyakorlatban eltöltött 26 év után egy levezető jellegű és kevésbé stresszes munkahelyet választottam, a Győr-Moson-Sopron megyei Talaj- és Növényvédelmi Szolgálatnál. A határon dolgoztam karantén felügyelőként, majd pedig körzetet kaptam Győr térségében, amit nagy szakmai élvezettel igyekeztem ellátni. Aztán nyugdíjba mentem 2006-ban, de nem szakadtam el a gyakorlati mezőgazdaságtól, hiszen mintegy 30 ha-on ma is gazdálkodom – igaz, már csak bérmunkát igénybe véve –, hogy a magam javára fordítsam valamelyest azt a temérdek tapasztalatot, amit az évtizedek alatt gyűjtöttem…
– Melyek voltak az első aratási élményeid, mert bizonyára akad ilyen szép számmal, figyelembe véve a korabeli kombájnok technikai színvonalát, kapacitását és egyéb körülményeket?
– Ennek felidézéséhez a gyerekkoromig kell visszanyúlnom, hiszen már hatévesen az 1 kh saját földünkön ért az első ilyen élmény 1954-ben, Abdán a Mosoni-Duna töltése mellett, a védett oldalon. A munka kötélterítés volt – ami persze nem kenderkötél volt, hanem búzából készített fonat –, miközben a felnőttek idegesen dolgoztak a hatalmas vízállás miatt. Aztán átszakította a gátat a szigetközi oldalon a víz, és mintegy 20 cm-t csökkent a vízszint. A munka ezen az oldalon persze folytatódott, mert a kézi aratásnál nem lehetett megállás. A kaszások mentek elöl, majd az asszonyok szedték a markot. Két marok volt egy kéve, amit az öregek kötöttek meg. Jó volt a hangulat, de a munka ritmusából nem lehetett kiesni, mert sürgetett az idő.
Aztán szekéren beszállították a faluba, ahol a cséplőgépnél – a masináláshoz – ki kellett várni a sort. Nagyapám és a nagybátyám gazdálkodtak, nekik segített a család az aratáskor, és ez alól a gyerek sem kapott felmentést. Igaz, a cséplésnél nem szerették már, ha a gyerek ott lődörgött, mert a kíváncsisága balesetveszélyt okozott. Édesapám bognárként szintén a gépállomási SZK-3-as kombájnok körül tevékenykedett, már télen elkezdte a tolórudak gyártását, majd fáradt olajba áztatását, de a rostakereteket is sokáig fából pótolta, illetve előre gyártotta.
1963 volt az első év, amikor a gépállomáson segédvezetőnek alkalmaztak, és a szomszédos faluba, Börcsre vezényeltek, ahol ez az egyetlen SZK-3-as kombájn aratta az egész határt. Ott tanultam meg a ponyvatetős gépet kezelni, állva aratni.
Sokszor Péter-Páltól egészen augusztus végéig is elhúzódott az aratás, részben a szerény gépkapacitás, részben a sok meghibásodás és az időjárási anomáliák miatt. Ha jól mentek a dolgok, akkor az SZK-3-assal egy műszakban 5-6 ha-t lehetett learatni, ami ma nyilván nevetséges teljesítmény. Nagyjából 10 óra után lehetett kezdeni, és este 21 óráig is mentünk a géppel, amit talán 60 LE-s motor hajtott. Amikor már teljesen száraz volt a búza, akkor nyomta fel legjobban a port a vágóasztalból, így aztán lehetett nyelni, de akkor senki nem gondolt a kellemetlenségekre…
A gépállomási munka azt jelentette, hogy mennem kellett a vezénylés szerint máshova is, többek között a következő évben Rábapatonára, ahonnan biciklivel tudtam csak hazamenni a műszak végén. Már gimnazista voltam, amikor tanévkezdésre nem fejeződött be az aratás, így iskola mellett még eljártam kombájnozni. 1966-ban viszont már sikerült megszerezni a traktorvezetői engedélyt, ami új távlatokat nyitott a mezőgazdasági munkában is, hiszen a maghordásba is be tudtam kapcsolódni.
– Ezek szerint megnyílt az út a hivatalos traktorvezetés, szállítás és a kombájnozás előtt, hiszen már nem segédvezetőként, hanem főállásúként lehetett részt venni az aratásban?
– Ez pontosan így van, és nem is késlekedtem bejelentkezni a következő évben a gépállomáson munkára. Meglepetésemre a vezető azonnal fogadott, és azt mondta, hogy kapok önállóan egy kombájnt, amivel csak én dolgozhatok.
Az 1. számú SZK-3-ast kaptam, ami a legrégebbi gép volt az állomáson, de bíztam abban, hogy műszakilag rendben lesz. Akkoriban minden télen szétszedték apró darabjaira a kombájnokat, az összes csapágyat kicserélték, hogy ne legyen gond a munkacsúcsban. Győrszentivánra, majd a környező falvakba vezényelték az arató brigádunkat, rendőri felvezetéssel, de előtte szinte az összes vájt fülű szerelő meg akarta utoljára hallgatni, hogy hogyan csattog, zakatol a gép, hogy sikerült a felújítás. Előtte a „multifunkciós” szerelőládát már sokadszorra kellett kivennem, amikor közben a pótkasza elvágta a kezemet.
Ömlött a vér, az irodában egy fiatal hölgy azonnal lefordult a székről, amikor kötözték, én meg azon izgultam, nehogy emiatt meghiúsuljon az első önálló kombájnozásom, de persze észrevették a főnökök a balesetet. Nyomókötéssel a kezemen kaptam mégis engedélyt – annak ellenére, hogy az igazgató megjegyezte, hogy még el sem indultam, már megsérültem –, mehettem a brigáddal.
Ekkor egyébként már – magyar gyártású, Csepel-motoros – Balaton kombájnok is voltak a gépállomáson, de mára ezeknek hírmondójuk sem maradt. Nem túl nagy magtartályukon zsákoló garat volt kialakítva, amely mellett menetközben lezsákolt egy ember, és a zsákot csúszdán leengedte a tarlóra. A gép farában pedig állt két lány, akik húzták a szalmát a szalmakocsiba, és amikor megtelt, kézzel leeresztették. Nem volt forradalmian új a műszaki megoldása, de magyar volt, és zsákos terményhez lett kitalálva. Persze ez a technológia nem találkozott az akkori szemlélettel, hiszen versenytársa volt az orosz gépeknek, így hamarosan kimondták, hogy nincs rá szükség, a továbbfejlesztése pedig szóba sem jött…
– A munka, gondolom, éjjel-nappal ment, de milyen volt a fizetség és milyen a fogadtatás az újabb és újabb helyszíneken? Történtek-e említésre méltó események?
– Az aratás során külön táblába állítottak, hogy könnyen mérhessék a teljesítményt, mert a fizetséghez normálholdra kellett átszámolni. Mindezt a gépállomási brigádvezető dekádonként leigazolta, aztán a gépállomás ebédlőjében a szocialista munkaverseny faliújságján megjelentek az eredmények is.
Emlékszem, hogy a normál hold teljesítmény alapján – 18 évesen – az első tízbe sikerült bekerülnöm a közel 30 kombájnos között, ami komoly eredménynek számított.
Persze voltak hibák is a tapasztalatlanságból eredően, mint például nem tudtam, hogy üzemi hőmérsékletű álló motorba nem szabadott volna hideg vizet önteni, így azonnal elrepedt a hengerfej. Ennek hozadéka volt – mivel aratni meg kellett –, hogy a segédvezető minden fordulónál oda volt rendelve két ceglédi kanna vízzel, és akkor már járó motornál feltöltöttem a gépet. Közel egy hétig fújta ki a vizet a repedt hengerfejes motor, mire végre aztán egyik reggel megjavították, viszont így addig sem volt teljesítménykiesés.
A reggeli órák minden nap a felkészüléssel teltek, a karbantartás címszó alatt át kellett nézni a kritikus pontokat a gépen, és a mintegy száz zsírzógombon keresztül el kellett végezni a forgó alkatrészek működését garantáló zsírzást. Aztán amikor már bizonyítottam a munka frontján, akkor az egyetem nyári szüneteiben már a kombájnos brigádvezető segédjének léptettek elő, ahol a munka szervezése és ellenőrzése volt a feladatom.
Természetesen Bágyogszováton is voltak aratási élményeim szép számmal, de talán az 1972-es aratás érdemel említést, amikor a csapadékos nyár miatt nem lehetett aratni, és még augusztusban is álltak a búzák. Szárító nem volt, nem lehetett kockáztatni. Állt minden, nem volt az embereknek munka, mindenki várta, hogy jobb legyen az idő.
Akkoriban divat volt, hogy az Alföldről küldtek segítséget, ha valahol kapacitáshiány volt, amit a pártbizottság koordinált. Túrkevéről és Kuncsorbáról jött a segítség, jelesül hat SZK-4-es kombájn, amelyeket trélerekkel és emberekkel együtt hoztak. Azonban annyi száraz szalma sem volt a tsz-ben, hogy a szalmazsákjaikat megtömjék. Egyedül a koszt volt kiváló, mert háromnaponként vágtak egy disznót az aratók számára, és kiváló hentes révén készültek a finomságok.
A vendégek már alig várták, hogy a búzába állhassanak, és bizonyítsák felkészültségüket – kaptak is akkora már jó dudvás, gyom által felvert táblákat. Már csak azért is, mert lustáknak neveztek minket, pedig legalább két héttel később érett a búza, mint a Dél-Alföldön. Mindenesetre a munkavágytól hajtva végre nekihajtottak, de volt olyan időszak, amikor a „mackóktól” mind a hat gép állt. Pájszerrel már nem is lehetett kibontani a dobokat, csak az erre a célra igénybe vett kocsitengellyel. Az ellátmány, az étkeztetés azonban kifogástalanul ment, pedig elkészíteni, kihordani időre bizony nem volt kis munka, ráadásul magam is jelentős részt vállaltam ebből.
A munka mellett persze a humor is mindig jelen volt az aratásnál. Egy alkalommal a győri illetőségű műhelyfőnök fiát tréfálták meg, nagyon hitelesen. A segédvezetőnek kinevezett győri, alig 17 éves fiatalemberrel elhitették, hogy „a magas, gyomos gabonában akkora hörcsögök élnek, minta kutyák. Ha kijön a lyukból, felugrik, és elharapja a torkod – mondták rezzenéstelen arccal. Az eredmény az lett, hogy a fiatalember nem mert leszállni a kombájnról…
A terményt szekéren beszállították a faluba, ahol a cséplőgépnél – a masináláshoz – ki kellett várni a sort
– Az aratás mindegyik munkahelyen más feltételek és más körülmények mellett zajlott. Milyen tapasztalataid voltak a műszaki színvonal javulása terén és más aratási körülményeket tekintve?
– Kétségtelenül igaz volt, hogy minden szövetkezet másképpen gazdálkodott, köszönhetően a termőhelyi adottságoknak és az akkori szabályzóknak. Koroncón például jobb gépek voltak, hiszen 2 db SZK-5, egy E-512 és egy E-516 várta az aratást, ami a területméretekhez képest bőven elég kapacitást jelentett.
Érdekessége volt az ott eltöltött 5 évemnek, hogy minden évben volt gabonatűz. Ez minden esetben emberi felelőtlenségre volt visszavezethető, hiszen a traktorszikra és az égő csikk volt mindegyik esetben az okozó. Félelmetes, amikor a lábon álló búza ég, amellett, hogy mérhetetlen nagy a kár. A szemek pattogása, a tűz terjedésének sebessége egy kis szélben is elképesztően gyors. A gyors intézkedés minden esetben sokat segített a tűzoltók kiérkezéséig, mert az azonnali tárcsázással meg lehetett állítani a terjedését.
Aztán nem csak a búza, de az azt előző magborsó aratása is gyakran komoly szakmai kihívást jelentett. A kacsokkal összekapaszkodott borsó aratásra lerogyott, és egyáltalán nem volt mindegy, hogyan vágjuk. Meg kellett választani a helyes irányokat, és kalászemelővel, végtelen türelemmel lehetett felszedni a hüvelyeket. Nem is maradt el a siker, hiszen 4,2 t/ha volt az átlag, amit csak nagy szakmai fegyelemmel lehetett elérni.
A műszaki színvonal az NDK gépek érkezésével jelentősen emelkedett, ezeknél kevesebb volt az állásidő, a javításra fordított idő. Aztán amikor a nyugati gépek megjelentek, ez még tovább javult.
Sajnos az igazán korszerű technika nekem már nem jutott osztályrészül, de növényvédelmi felügyelőként megcsodálhattam azokat a korszerű, nagy teljesítményű gépeket, amelyeket már számítógép vezérel. Azokat a kombájnokat, amelyek hozamtérképeket rajzolnak meg, amelyek szemvesztesége a nullához közelít, és amelyeknek a teljesítménye sokszorosa a sokat emlegetett SZK-3-asokénak.
A mai gazdálkodók és a gépkezelők is örülhetnek, hogy ilyen gépekkel dolgozhatnak, és különösen annak, hogy a kenyérgabona aratása valóban optimális időben kezdődhet és fejeződhet be – országosan akár 3-4 hét alatt –, természetesen az időjárás függvényében…
