Jelentős potenciál van a magyar mezőgépgyártásban – Csanádi Tamás, a Mezőgépgyártók Országos Szövetségének (MEGOSZ) frissen megválasztott új elnöke, a CLAAS Hungária Kft. fejlesztési igazgatója szerint csupán a gépállomány fiatalítása és az ésszerű szemléletváltás megduplázhatja a jelenleg is impozáns eredményességi adatokat.
Globális, de humánus
– Törökszentmiklóson, a Szolnok felől bevezető úton egy impozáns Claas-vágóasztal az egyik körforgalom dísze. Az ön keze van abban, hogy odatették?
– Csak részben: a Claas-nak mindenütt az a vezérelve, hogy szoros, közvetlen kapcsolatot ápoljon az adott településsel, a helyi közösségekkel. Ez talán onnan van, hogy a Claas családi vállalkozásként jött létre, és ma is az utolsó ilyenek egyike. Törökszentmiklóson ráadásul például az egyik legnagyobb munkaadó.
– Hányan dolgoznak itt?
– Van némi szezonalitás a létszámban, de körülbelül 750 embernek adunk munkát.
– Jól keresnek?
– Versenyképesek a béreink, de szükség is van erre. Szakképzetlen alkalmazottunk szinte alig van, a szakképzetteket pedig különösen „meg kell fogni”, de ennek egyébként csak egy része a fizetés – a többi: a munkahelyi körülmények, a jogbiztonság szerintem ugyancsak fontosak. A válság idején sem engedtük el a dolgozóink kezét: a természetes mozgáson túl senkit nem kellett elküldenünk.
– Ez a felelősség nem mindig jellemzi a versengő globális cégeket.
– Nem, de mivel a Claas családi cég, nem kényszerül a negyedéves részvényesi beszámolóhoz igazítani a vállalatszervezését. Százhat éve erről szól a története.
– Nem is gond a munkaerő-utánpótlás?
– Dehogynem… Önáltatás volna, hogy nincs nehézség, de tény, hogy talán nem akkora, mint egy induló vagy egy kis-középvállalkozásnál. A Claas neve itt régóta ismerős, 1848-ban a város másik térségében Lábassy János rakta le a mezőgépgyártás alapjait, ennek örökösei vagyunk. A jelenben persze az a döntő, hogy mind a szak-, mind a felsőoktatási intézményekkel szoros kapcsolatot ápolunk, gyakorlati képzést biztosítunk, és az első generáció már dolgozik is nálunk.
– Világszerte jelen vannak gyártással, forgalmazással, hová helyezné a magyarországi gyártást?
– A hazai bevételi, forgalmi viszonyokat tekintve mindenképpen az élen áll, évi 45 milliárdos az itt termelt érték. Emellett a Claas-birodalomnak szerves részét képezi a magyar szellemi munka. Mivel a hazai gyár a gabona-üzletág része, ezen belül elsősorban a kombájnok betakarító adapterei tartoznak hozzánk. Világszerte hat ilyen társgyárunk működik még, az USA-tól Német- és Oroszországon át Kínáig és Indiáig. Mint említettem, a mi területünk a betakarítóadapterek, vágóasztalok, a hagyományos vágóasztalok, a vario-változatok, a flexibilis vágóasztalok szegmense, de az újabb trendeknek megfelelően a szalagos vágóasztalok is, tovább a napraforgó-adapterek és a kukoricacső-tőrők. Mindezek hatékony mozgatásához pedig saját fejlesztésű és gyártású adapter-szállítókocsival rendelkezünk. Ebben nagy szerepe van a magyar mérnökök munkájának és az itteni tapasztalatoknak, de ma már a fejlesztés és a gyártás is globális folyamat, amiben sokszor német, kínai és amerikai mérnökökkel együtt dolgozunk.
Eredmények, csírák, irdatlan számok
– A magyar mezőgépgyártás története igazán a 60-as években lendült előre, amikor a növénytermesztés produktivitása kikövetelte a nagyobb erejű gépek használatát. Az ön egyik minapi előadásában is előkerült, hogy ez elsősorban importtal kezdődött, de az elképzelhetetlen lett volna, hogy hazai fejlesztések elégítsék ki a hazai igényeket?
– Nemcsak az import, hanem a kooperációk is megkezdődtek, mert sikerült kijárni az akkori politikai döntéshozóknál, hogy például amerikai vagy német gyártókkal közös programok induljanak. Nem csupán érkeztek nyugati modellek, hanem sikerült áttörést elérni abban, hogy minél több részegységet kiváltsunk hazai előállítással, akár Taurus gumiabroncsokkal, akár magyar gyártású rostaszekrénnyel, szalmaszecskázóval és hasonlókkal. Ez ragyogóan kibontakozott, és évtizedekre meghatározó alapot biztosított a hazai mezőgépgyártásnak, hiszen nemcsak bejáratossá tette a befolyásos nyugati világmárkák világába, hanem a hazai mérnöki, agrotechnológiai tapasztalatokat is gyarapította. De hogy mindent hazai fejlesztésből oldjunk meg, arra sem tőke, sem megfelelő piac nem lett volna, vagy ha igen, akkor is nagyon hosszú időt vett volna igénybe.
– Valóban máig ható az a kibontakozás, ha azt vesszük, hogy ma a hazai mezőgépgyártás bő 150 milliárdot produkál, ami több mint a hazai érdekeltségű mezőgép-forgalmazás. Ez csak nekem tűnik óriási eredménynek?
– Nem, ez minden szempontból nagyon komoly eredmény, és valóban nem széles körben ismert tény, hogy nettó exportőrök vagyunk. Úgyhogy a MEGOSZ-nál ezt is a feladatomnak tartom: a társszervezetekkel – a NAK-kal, a NAIK-kal, a szakminisztériummal, a tudományos intézményekkel – mindent megtenni azért, hogy ez így is maradjon. Kell a változatosság, sokszínűség a mezőgéppiacon, de éppen a mezőgépeknél nagyon észnél is kell lenni. Egy autót az átlagos éghajlati övezetekben lényegében bárhol el lehet adni, de egy speciális feladatokra és klimatikus vagy talajviszonyokra kifejlesztett géppel, munkagéppel sokkal összetettebb a helyzet.
– Mire van szükség ahhoz, hogy ne legyen kedvezőtlen változás ebben az eredményességben?
– Az alapok megvannak ehhez. A MEGOSZ például 1991 óta szervezi az ágazatban működő vállalatokat, van együttműködés, megvan a szükséges hozzáértés a szakmában, és nagyon előremutató alapokat fektetett le a 2017-es kormányhatározat számos eleme, például a gépvizsgálatról, a szakemberképzésről, a korszerűsítésről.
– Pozitív is volt a fogadtatása, de akkor mi a gond?
– Az, hogy a kivitelezésben túl sok még a tennivaló. Nem volt például kormányváltás, de folytonosság sem, most megint új tárgyalófelekkel folynak újratárgyalások. Jó, hogy immár a technológiai és innovációs ügyek minisztériumot kaptak, ez segítség, de az nem, ha szerencsétlenül elkülönül – és ebben a mi szakmánk éppen érintett – az ipari és a mezőgazdasági profil. Néha a sok bába között elvész a gyerek, és akkor a pozitív célok megvalósításához már nem érünk el.
– Ha egy vázlatos SWOT-elemzésben kellene összefoglalnia a mai erényeket, erősségeket és az akadályozó, gyengítő tényezőket, hogyan festene az összegzés?
– Nincsen egyféle összkép. A MEGOSZ nagyon sok és szerteágazó területen működő céget fog össze. Például a szárító-, tárolótelephely-gépesítésben jók vagyunk már, de az állattartó telepek gépesítésében még sok a lemaradásunk. Nagyok a méretarányokból fakadó különbségek is: egy kis- vagy középvállalkozásnak egészen mások például a piacra jutási esélyei, problémái és lehetőségei, mint mondjuk nekünk, akik a Claas révén ezzel ma már kevésbé szembesülünk. Ami viszont azonos igény a hazai mezőgépgyártás számára, az például a stabil jogi környezet és a marketingtámogatás erősítése a piachoz jutás, a versenyképesség érdekében. Ismétlem, jó kezdeményezések vannak, csak ezeket erősíteni kellene.
– Van konkrét példája?
– Az egyik vita például arra irányul, hogy miként reagáljunk a 3. országok felől érzékelhető – márpedig egyértelműen és ígéretesen érzékelhető – piaci lehetőségekre. Egyes közel- és távol-keleti térségekben erős érdeklődés mutatkozik a jó ár-érték arányú magyar mezőgépek iránt. Ahhoz, hogy hatékonyan jelen legyünk azokon a piacokon, szerintem hatékonyabban kellene fókuszálnunk. Az nem megy, hogy mindenütt egyformán ott akarunk lenni.
– Mekkora növekedést érhetne el az ágazat ezekben a régiókban?
– Irdatlan nagy számokat is mondhatnék. Nem tudjuk, milyen ütemű lesz a gépesítés, a fejlődés a ma még elmaradottabb technológiájú térségekben. Nem tudjuk, milyen ütemben hagyják el a vidéket az emberek azokban a térségekben, vagy például azt, hogy ott milyen koncentráció fog érvényesülni.
– Vagyis akár az „irdatlan nagy számok” is elérhetőek?
– Igen, de ehhez fókusz kell. Nemcsak a nyitás, a kezdeményezés fontos, hanem a véghez vitel, a megvalósítás is, azaz: nyélbe is kell ütni a feltárt üzleti lehetőségeket. Abban is más a mezőgépészet, mint az autóipar, hogy itt az ’after sales’, az értékesítés utáni szolgáltatások szerepe sokkal nagyobb. A mezőgépek kopó- vagy törőalkatrészei, a szerviz- és alkatrész-ellátás, de még a megfelelő gépkezelői szakképzés is nélkülözhetetlen része az egésznek.
– Gyuricza Csaba NAIK-elnök is jelentős növekedési potenciálról beszélt az agrárium egészére vonatkozóan, ha megtörténik a modernizáció az ágazatban. A mezőgépészetre is hárul ebből, ha csak a precíziós gazdálkodást, az öntözést, az új technológiákat vesszük.
– Kétségtelenül megvan ez a potenciál itthon. De még a már meglévő technológiák okosabb kihasználásában is van potenciál, nemcsak például a precíziós technikákban. Néha banális dolgokon múlik a jövedelmezőség. Egyre többen vezetik be a precíziós gazdálkodás egy-egy elemét, de összességében még így is kevesen, és nincsenek még a hagyományos lehetőségek sem mind kihasználva – mondjuk az üzemszervezésben, a beruházások megtervezésében. Egy hazai viszonyokra kifejlesztett, hazai gyártású talajművelő-eszköz mellett letenni a voksot valószínűleg hatékonyabb, gazdaságosabb…
Hasznos térkép instabil piacokra
– Nem értem, miért nem evidens, hogy nemzetgazdasági és céges szinten is jobb preferálni a hazai vagy legalább uniós termékeket.
– Nem sikk. Ahogy néha nem sikk a hétköznapi vásárláskor sem a hazait választani. Valószínűleg sosem lesz magyar gyártású gabonakombájn, olyan viszont ma is van, ami a legnagyobb arányban tartalmaz magyar hozzáadott értéket, magyar munkaerő igénybevételével készült. Akkor miért ne azt vegyük…? Az meg egyenesen önmeghasonlás, ha az EU vagy az állam támogatást ad olyan gépvásárlásokhoz, amik szinte semmilyen háttérrel nem rendelkeznek az említett after sales-szolgáltatások terén, és még csak nem is uniós eredetűek.
– Közben a támogatásos gépvásárlásokat megbolygatja az EU-támogatások ciklikussága, amikor vaktában vesszük azt, amire éppen tendert írnak ki, és a gépforgalmazói-gyártói szegmenst is megterheli, hogy egyszer pályázati dömping, máskor éhkopp van.
– Ez ingoványos terület. Javult a gépek átlagéletkora, de talán előrébb járnánk, ha direkt géptámogatás helyett a technológiafejlesztést támogatnánk. Tény, hogy instabil a piac. Ma durván3 000 milliárdos a működő gépállomány értéke. Ha mondjuk 10 éves leírással számolunk, akkor az, ugye, egy évi 300 milliárdos piac – ez pont a kétszerese annak, amit ma a mezőgépgyártás produkál. Tehát ha a normál amortizációt fektetjük be, akkor is megduplázódik a piac. Ebben van szerepe-felelőssége a MEGOSZ-nak és a többi szakmai-állami szervezetnek.
– A MEGOSZ-ban hogyan sikerül a már említett vagy például az olyan szükségszerű érdekellentéteket oldani, amik például a konkurens technológiai megoldásokból erednek? Ma még például tilos drónnal permetezni, de „holnap” nyilván meglesz a szabályozás, és akkor mi lesz a drónos kontra szórókeretes gyártók között?
– A konkrét kérdésről ma még csak magánvéleményem van: szerintem több okból még évekig egymás mellett fog létezni ez a két megoldás. Mindkettő mellett fontos és még sokáig hathatós érvek szólnak, ráadásul a drónszabályozás láthatóan lassan halad. Az emberi beavatkozás szerepe sem fog egykettőre eltűnni. Például lehet, hogy a gépirányításnak már csak 10-20 százaléka hárul a kezelőre, de ennek az automatizálása olyan drága és időigényes volna, hogy sokáig nem éri meg.
– Mivel lenne elégedett MEGOSZ-elnökként, mondjuk, 2-3 év múlva? Gyorsuló szemléletváltás, 150 milliárdot meghaladó ágazati teljesítmény?
– Ezek fontosak, igen. A szövetségünk ereje nőni fog azzal, hogy ha még több együttműködő gyártó, szakmai vagy tudományos fél társul, és a szorosabb kapcsolat több hazai beruházást, végső soron, remélem, a hazai mezőgépek iránti kereslet további élénkülését eredményezi. Ez nálam a „3F”: az eddig is sikeres folytonosság megőrzése, az említett fókuszálás és a „finiselés”, vagyis hogy a megkezdett folyamatoknak járjunk is a végére. Ha annyit elérünk, hogy a gazdák-gazdaságok gondoljanak a hazai mezőgép kínálta lehetőségekre, ha csak „rákerülünk a térképükre”, az önmagában is nagy eredményeket szül.
