A cikksorozat első részében a növényvédelemmel kapcsolatos alapfogalmakat tisztáztuk, végén az integrált növényvédelemmel, mely komplex és nem kombinált forma. Ennek az összetett növényvédelmi eljárásnak számos védekezési mód képezi, képezheti a részét, melyekről ebben a részben lesz szó.

A növényvédelem szempontjából alapvetően kétféle védekezési módot különböztethetünk meg. Vannak a közvetlen, tehát alapvetően és elsődlegesen a növény védelmét szolgáló védekezési módok. Ilyenek a kémiai növényvédelem mellett a fizikai vagy mechanikai, a fiziológiai és etológiai, valamint a biológiai védekezések. Vannak azonban közvetett, a növények védelmét nem primér módon szolgáló védekezési formák.

A növényvédelem szempontjából kétféle védekezési módot különböztethetünk meg, a közvetlen és a közvetett formát. Varga Máté fotója a Varga Pincészet Kft. szőlőültetvényén készült

Tágabb értelemben ide vehető a szakemberképzés, mely dolog nyilvánvalóan megkérdőjelezhetetlen, bár sok hozzá nem értő sajnos úgy aposztrofálja, hogy a növényvédelemhez nem kell érteni, nem tekintik külön szakmának. Ez persze felveti azt a kérdést, hogy az ilyen típusú embereknek milyen a hozzáállása a környezetvédelemhez vagy akár saját embertársaik egészségéhez. Ez, amikor olyan emberek kezébe kerülnek veszélyes növényvédő szerek vagy akár „szakmai” döntések, akik nem kompetensek, szakmán kívüliek, gyakorlatilag beláthatatlan következményekkel járhat. Épp elég természeti vagy egyéb gazdasági katasztrófáról hallani ez utóbbival kapcsolatban. Sajnos azonban több, ebben a szakmában bekövetkezett anomália igazolja azt is, hogy nem csak érteni kell(ene) hozzá, hanem az sem mindegy, mennyire képzettek az ezzel foglalkozó (elvileg) szakemberek! Akár a külső, akár a belső karantén szolgálat közvetett módon szintén nagyban hozzájárul ahhoz, hogy inváziós kártevők lehetőleg ne terjedjenek el, illetve veszélyes károsítókat ne hurcoljunk szét például egyik országból a másikba.

Leggyakrabban említik közvetett védekezésképpen a rezisztenciára nemesítést és a különböző agrotechnikai eljárásokat. Kétségtelen, hogy a növénynemesítés végeredményeképpen létrejövő rezisztens (toleráns) fajták nem képezik a közvetlen, mindennapos növényvédelem tárgyát, ezeket – hála a növénynemesítők magas szintű munkájának – mi már csak mint eszköz alkalmazzuk. Alapvetően két típusa van: az egyik a klasszikus nemesítés, mely hosszú folyamatok útján adhat eredményt, a másik pedig a biotechnológiai rezisztencia, mely relatíve gyorsan, génmanipulációs módszerekkel (GMO) produkál eredményt. Ez utóbbit – hozzáértés híján – sokan támadják és ellenzik, holott nem biztos, hogy nem lenne jobb irány, mint esetleg egyoldalúan a kemikáliák alkalmazása. Az agrotechnika mint olyan, alapvetően hozzátartozik a növények termesztéséhez, tehát akkor is alkalmazzuk, ha egyáltalán nem beszélünk növényvédelemről. Lehet azonban egyes agrotechnikai elemeket tudatosan, a növény védelme érdekében (is) alkalmazni, illetve egyes elemeket direkt a növényvédelem érdekében a megfelelő időben beilleszteni.

Tisztában kell lenni termesztett növényünk igényeivel, optimumával, emellett pedig ismerni kell a károsítók igényeit, biológiáját

Nem árt tisztázni mit is értünk agrotechnikán, agrotechnikai védekezésen: azoknak az eljárásoknak az összessége, amelyek a vetéstől a betakarításig a termesztett növények fejlődése számára a legkedvezőbb feltételeket biztosítják. Ez a megfogalmazás azonban csak részben igaz. Tulajdonképpen már jóval a vetés előtt kezdődik, például a termőhely helyes megválasztásával! Ezenkívül a legfontosabbakat említve ide tartozik még a helyes növényi sorrend kialakítása, a talajjavítás és optimális tápanyagellátás, a talajmunkák és a vetési munka szakszerűsége, a betakarítás megfelelő ideje, módja, a betakarítási munka minősége és nem utolsósorban a betakarítás utáni agrotechnika.

Kezdvén a termőhely helyes megválasztásával, nem árt tisztában lenni azzal, hogy a kívánalom – miszerint az adott hely a kultúrnövény számára kedvező, míg a károsítóknak kedvezőtlen feltételeket biztosítson – a legritkább esetben teljesül. Egy-egy (ritkábban néhány) károsítóval szemben azonban érvényesíthető. Ennek alapja, hogy tisztában kell lenni mind a termesztett növényünk igényeivel, optimumával, emellett pedig ismerni kell a károsítók igényeit, biológiáját stb. Savanyú (mészben szegény) talajra telepített lucerna például sokkal hamarabb (két-három éven belül) kiritkul és így felgyomosodik, mivel ez a növény nem kedveli ezt a pH-tartományt. Ezzel ellentétben a meszes talajba vetett burgonya fokozottan ki van téve a sugárgombás varasodásnak (Streptomyces scabies), de elsősorban azért, mert ez a kórokozó szaporodásának kedvez. A savanyú és kötöttebb, valamint kellően nedves (nedvességet jobban őrző) talajokban fokozott a drótférgek (pattanóbogarak lárváinak) jelenléte. Sajnos hazánkban a használatban lévő mezőgazdasági területből 2,2 millió hektár hajlamos savanyodásra. Ismert, ma már történelmi tény, hogy a filoxéra, helyesebben szőlő gyökértetű (Viteusvitifoliae) ellen „hatásos” volt az alföldi homok, mivel ez a kártevő a 70%-nál nagyobb kvarctartalmú talajon nem él meg, így nem is károsítja a szőlőt. Ez egyben tipikus esete is annak, amikor a károsítónak ugyan kedvezőtlen, de a kultúrnövény számára sem éppen kedvező az adott termőhelyi viszony, de legalább megél és terem rajta. A kószapocok (Arvicolaterrestris) ellen ténylegesen nem is tudunk védekezni, így vele kapcsolatban (fokozottan a dunántúli régióban) különösen ügyelni kell arra, hogy mélyfekvésű területre, állóvíz közelébe ne telepítsünk ültetvényt (főleg almát ne), mivel ez az alapvetően vízben, víz közelében élő kártevő (a másik neve vízipocok) időről időre „meglátogatván” az ültetvényt, a fák gyökereit drasztikusan károsíthatja. A pangóvizes terület alapvetően nem jó, de ilyen helyeken ráadásul sokkal gyakoribb a káposztafélék gyökérgolyvája (Plasmodiophora brassicae), egy élősködő nyálkagomba faj. Régóta alkalmazzák – elsősorban a különböző moszatgomba (Oomycota) kórokozók ellen – azt az agrotechnikát, hogy a vetés vagy telepítés lehetőleg széliránnyal párhuzamosan történjen, így sokkal jobban érvényesül a szél sorok közötti szárító hatása. A burgonyát például a burgonyavész (Phytophthorainfestans), míg a szőlőt a szőlőperonoszpóra (Plasmoparaviticola) miatt érdemes így telepíteni.

Lényeges kérdés a helyes növényi sorrend kialakítása is. Sokan tisztában vannak azzal, hogy a monokultúrás termesztés segíti a károsítók felszaporodását, de azzal már kevesebben, hogy megfelelő, okszerű vetésváltást kellene alkalmazni. Nem mindegy ugyanis, hogy mi után mi kerül az adott talajra. A veszélyes egymásutániságra egy példa, miszerint nem szerencsés mondjuk szója után repcét, még kevésbé napraforgót, netán repce után napraforgót vetni, mert bár merőben különböző növénycsaládba tartoznak ezek a növényeink, mégis akad néhány közös, köztük egy súlyos, polifág kórokozójuk, a fehérpenészes rothadás (Sclerotiniasclerotiorum). Sajnos ez a fenti kérdés, valamint a nagy területen termesztett kalászos gabonák és a kukorica is problémás országos vetésszerkezetet eredményez. Az utóbbi néhány évben egyre nagyobb problémát okoz elsősorban az ország nyugati felében a már fent említett káposztafélék gyökérgolyvája. Korábban még úgy tanították, hogy a vetési időből, a kórokozónak ideális időjárási viszonyok idején a repce fenológiájából stb. adódóan ez a kórokozó nem képes komolyan károsítani a repcét, csak a káposztánál kell odafigyelni, ott is akkor, ha pangóvizes a terület. Több helyről jelezték, hogy „betartván az előírt” vetésforgót (repce–kalászos–repce–kalászos, tehát minden második évben adott táblákon repcetermesztés folyik!) mégis valami „furcsa” károsítás jelentkezik ősszel a fiatal növényeken. Kiderült, hogy az említett kórokozóról van szó, melynek inokulum- (fertőzőanyag-) tömege az ajánlott öt éves helyett két éves forgó miatt olyan nagymértékben megnövekedett ezekben a talajokban, hogy nem kellettek belvizes állapotok ahhoz, hogy egy meleg, esős őszön komoly gazdasági kártételek keletkezzenek. Nem csak az okszerű vetésváltás lehet fontos, hanem alkalmanként a veszélyes szomszédság kérdése is.

Sokan tisztában vannak azzal, hogy a monokultúrás termesztés segíti a károsítók felszaporodását, de azzal már kevesebben, hogy megfelelő, okszerű vetésváltást kellene alkalmazni

Talán a legjobb példa erre a termesztett pillangós virágú (Fabaceae) növényeink közelsége. Nem igazán szerencsés többközös (oligofág) károsító miatt lucerna mellé egynyári pillangóst (például borsót, lencsét, de szóját sem) vetni. Az egyik ilyen csoport a csipkéző barkó- (Sitona spp.) fajok, közülük is az imágó alakban telelők, melyek a csíranövénykéket akár teljesen el is pusztíthatják kora tavasszal.

A trágyázás, talajjavítás egyrészt szorosan összefügg a termőhelyi viszonyok megválasztásával. Ha egy gazdaságnak olyan talajadottságai vannak, ahol zömmel savanyúak a talajok, akkor azért lehetőség van például a meszezésre, mellyel a fent említett okokból kifolyólag csökkenthetjük a drótféregnyomást. A harmonikus tápanyagellátás alapvetően fokozza a növény ellenállóságát, így nagyobb eséllyel fejlődik egészségesen. A nitrogénbőség ugyanakkor általában kedvez a betegségek kialakulásának, viszont a szöveti elhalásokat előidéző kórokozókkal szemben fokozza a növény ellenállóságát. A szervestrágyázás természetesen jó a humuszképzés végett, de kivihetjük vele a lótücsköt (Gryllotalpagryllotalpa), a szalmás istállótrágya pedig a benne lévő gyommagvak miatt fokozza a gyomosodást, ráadásul, ha azt például közvetlenül vetés előtt juttatjuk ki, a káros pentozán hatás (a bontásért felelős baktériumok elvonják a környezetükben lévő nitrogént) következtében tápanyaghiányosak lesznek a növények.

Kiemelkedően fontosak a talajmunkák, főként, hogy megfelelő időben és módon végezzük el ezeket. A sorközművelő kultivátorozással eleve direkt növényvédelmet végzünk, mivel a kultúrnövénnyel együtt kelő gyomnövényeket irtjuk a kapás növények sorközeiből. A tarlóhántásnak, tarlóápolásnak is van közvetlen növényvédelmi jelentősége. Egyfelől a gyomok mint alternatív táplálékok, illetve búvóhely „megszüntetése”, valamint a gyommagvak csírázásának és kelésének elősegítése, ezzel a gyommagkészlet közvetett módon való csökkentése. A szántással gyéríthetjük a terrikol (pl. pajorok, drótférgek) kártevőket. A gyérítés elsősorban közvetett módon értendő, mivel a kiforgatott talajlakókat a szántást kísérő madártömeg, ragadozó emlős fogyasztja nagyobb arányban, kisebb arányban pusztulnak el ezek a talajlakók magától a szántási tevékenységtől. Bizonyos, a növényi maradványokban vagy azokon telelő károsítók leforgatásával csökkenthető azok száma. Erre egy jó példa a kukorica szárának alsó internódiumában telelő kukoricamoly (Ostrinianubilalis) lárvája. Egy 43/2010. (IV. 23.) FVM-rendeletben foglalt hatályos jogszabály előírja, hogy minden év – legkésőbb – április 15-éig a kukorica-, a cirok- és kenderszármaradványokat a talajba forgassuk (vagy más módon – kivéve tarlóégetés! –, de megsemmisítsük). A szalmadarázs (Cephuspygmaeus) esetében – a moly biológiájához való nagyfokú hasonlósága révén – ugyanez szintén eredményre vezet kalászos gabonatarlón. Megfelelő talajmunkával a tarackos, G₁-es (például Elymus repens, Sorghum halepense) vagy szaporítógyökeres, G₃-as (például Cirsiumarvense, Convolvulus arvensis) életformával bíró gyomok is gyéríthetők. Szántással a tarackok, gyökerek feldarabolása, felszín közelébe forgatása, boronálással pedig azok talajból való „kifésülése” végezhető (miután a felszínen kiszáradnak, elpusztulnak). Boronálással egyébként a kelő, érzékeny, még csíranövényke állapotban lévő gyomok irtása is végezhető.

Kifejezetten növényvédelmi célzatú agrotechnikai példa őszi búza esetén a gabonafutrinka (Zabrustenebrioides)lárváinak leendő kártételét megakadályozó tarlóhántás. Ez a kártevő évi egy nemzedékes, és ősszel (augusztus-szeptember) rakja le petéit. A legjelentősebb kártételt az amúgy talajban élő lárvája („csócsárló”) okozza, mely ellen etológiája és biológiai sajátságai révén nagyon nehéz direkt védekezést folytatni, ami gradációjakor érződik csak igazán. A nőstények kizárólag megfelelő talajnedvesség mellett és leginkább a már meglévő növénykék tövéhez hajlandóak petét rakni. Ebből következik, hogy súlyos kártétel leggyakrabban monokultúra esetén (konkrétabban egy adott táblán legalább két éven keresztül történő őszi gabona termesztésekor) fordulhat elő. Ha egy gazdaságban egy adott év vetésszerkezete úgy alakul, hogy egy volt gabonatáblára feltétlenül gabonát kell vetni ősszel is (ami az őszi búza hazai vetésterülete miatt alapvetően nem ritka), akkor nem árt előrejelzéssel nyomon követni ezt a kártevőt. Talajcsapdázással kell nézni a nőstény imágók megjelenését, illetve számát már augusztus elejétől fogva, de a legjobb, ha az őszi vetés előtt már legalább egy jó hónappal eltüntetjük a betakarítás utáni gabona-árvakelést. Az árvakelés – a fent leírtak alapján ugyanis – peterakó helye és egyben „csalogatóvetés” is a nőstények számára! (Az ennek ellenére esetlegesen már a táblán lévő – de a fentiek betartásával mindenképpen kisszámú – fiatal lárvák az őszi vetés, ill. kelés idejéig éhen pusztulnak.) Megjegyzendő, hogy a faj kártételének jellege nagymértékben függ a nyári-őszi csapadékviszonyoktól (talajnedvesség), valamint a hőmérséklettől is, mely abiotikus tényezők indirekt előrejelzési lehetőségeket is biztosítanak számunkra. Az ilyen jellegű gabonatáblák agrotechnikájába tehát mindenképpen eggyel több talajmunkát ajánlatos betervezni, mindezt kizárólag e jól ismert kártevő miatt.

A jól előkészített vetőágy is fontos agrotechnikai elem. Ha a növény gyorsan, megfelelő ütemben tud növekedni, képes a fiatalkori károsítóinak a jelentős kártételét kiküszöbölni („kinő a barkó foga alól a kukorica”), és a kezdeti gyomosodásra is kevésbé lesz érzékeny.

A vetési idő helyes megválasztása szorosan összefügg az előzővel, hiszen például a korai (időben elvetett) borsót kevésbé veszélyeztetik a (valamivel később előjövő) csipkézőbarkók (Sitona spp.), ugyanakkor a túl korán (túl hideg talajba) vetett mag vontatottan fejlődik, így ilyen esetben a talajlakó károsítók (pajorok, drótférgek, palántadőlést, csírapusztulást okozó gombák stb.) nagyobb kártételt okozhatnak.

Fontos tartani a megfelelő vetésmélységet is! Ha túl sekélyre, netán felszínre vetünk, akkor még olyan madarak is veszélyeztethetik a vetést, mint a visszavadult, elvárosiasodott szirtigalamb, mely faj nem tipikus vetéskártevő. Ha túl mélyre sikerül vetni, a csírázás vontatottá válik, sok energiájába kerül a növénynek a talaj felszínére jutni, így egy legyengült csíranövényt a már említett talajlakó károsítók veszélyeztetnek, de gyomelnyomó-képessége is gyengül.

Szintén rendkívül fontos kérdés a megfelelő csíraszám betartása, a tenyészterület megfelelő kialakítása. Helyes sor- és tőtávolság esetén nem kedvez a károsítóknak az állomány mikroklímája, ugyanakkor túl sűrű növényállományban főleg a kórokozók, a túl ritka állományban pedig elsősorban a gyomnövények jelentik a legnagyobb problémát.

Alapvető a tiszta (gyommagmentes), egészséges és csávázott vetőmag, valamint a fertőzésmentes szaporítóanyag (faiskolák, oltványiskolák) az a tényező, mellyel elvileg nem nekünk kell törődnünk. Az utóbbi évek gyakorlata azonban rávilágít arra, hogy azért, mert bizonyos határon túli, bár oltványiskolából hozzuk be az olcsóbb, telepítendő anyagot, ez még nem biztosíték annak fertőzésmentességére! A szőlő kapcsán annak legújabb fitoplazmás betegségét (Phytoplasmavitis), valamint a hazánkban még meg nem jelent Xylellafastidiosa nevű baktériumos betegségét hozhatjuk így be országunkba, de ne tegyük!

Ha a betakarítást időben végezzük, sokszor kezdődő kártételt állíthatunk meg vele. Talán a legkézenfekvőbb, ha a búza vagy éppen a kukorica esetében fellépő fuzáriózisra gondolunk, de a lucerna első növedékének korai kaszálásával is hatékonyan csökkenthető mind a zöld részek, mind pedig a generatív részek kártevőegyüttese. A betakarításkori lehető legkevesebb pergésről talán nem is kellene beszélni, de nem csak a vetőmagvak esetében érdemes törekedni a szemek sérülésmentes betakarítására, mivel raktári kártétel előzhető meg vagy odázható el vele. A termény tisztasága is fontos szempont, ugyanakkor, ha tisztítani kell (ami a gyakorlatban általános), akkor ennek – valamint a szárítás, raktározás során ugyancsak törekedni kell a magvak sérülésmentes megőrzésére.

A betakarítás utáni agrotechnika esetében ugyancsak előtérbe kerülnek a talajmunkák és az ott leírtak (ld. korábban). Ezek kiegészülnek még a szalma mielőbbi lehordásával, amely önmagában is érték. A szalma lehordása után ma már szerencsére még eseti engedéllyel sem szabad tarlót égetni, mely művelet annak idején is a lusták és tudatlanok tevékenysége volt. Természetesen meg volt ideologizálva, hogy szakmailag miért fontos (szalmadarázslárvák, torzsgomba stb. elpusztítása, káros pentozán hatás elkerülése, spórolás…), de forgatással éppúgy nagymértékben lehet gyéríteni ezeket a károsítókat.

A szervestrágyázás természetesen jó a humuszképzés érdekében, de kivihetjük vele a lótücsköt (Gryllotalpa gryllotalpa), a szalmás istállótrágya pedig a benne lévő gyommagvak miatt fokozza a gyomosodást

A tarlóégetés amellett, hogy környezetszennyező és több (vadak és humán) szempontból is veszélyes – kevesen tudják, hogy nagyjából a talaj humusztartalmának 0,1%-át veszi el alkalmanként. Mindez többek között az elmaradt pentozán hatásból adódik, ami csak átmenetileg okoz nitrogénhiányt (amit egyébként a forgatás előtt műtrágya adagolásával megelőzhetünk), hosszú távon, a talajélet szempontjából fontos! Ott, ahol gyakran végeznének tarlóégetést, egy csernozjom típust viszonylag rövid időn belül barna erdőtalaj minőségre ronthatnának le.

A növényvédelmi eljárások bemutatását a következő hónapban folytatjuk.

SZERZŐ:
DR. KERESZTES BALÁZS ADJUNKTUS
ZSOLNAI BALÁZS KERTÉSZETI SZAKÉRTŐ
NEMZETI AGRÁRGAZDASÁGI KAMARA