Nem a drága csúcshozamok hajszolása a cél, hanem a költségkímélő és stabil technológia
Annak ellenére is hallani még gyanakvó, szkeptikus ellenérveket a regeneratív gazdálkodásra való átállással szemben, hogy a hagyományos művelésmódok következményei egyre szembeszökőbbek. Csökkennek vagy stagnálnak a kalászos- és tavaszi vetésű kapásnövények hozamai, egyre rosszabb állapotban vannak a termőtalajaink, és egyre kevésbé tudjuk kezelni a szélsőséges hőmérsékleti és csapadékviszonyokat. Mindezekkel szemben a regeneratív technológia kisebb költségeket és nagyobb biztonságot nyújt, tehát éppen a hagyományos eljárások létjogosultsága vált kérdésessé. Interjú Szabó Attilával, a Talajmegújító Gazdák Egyesületének (TMG) elnökével.
A támogatási rendszer elkényelmesítette a gazdákat
– A magyar mezőgazdaságban sokáig inkább kivétel volt, mint szabály a forgatás nélküli vagy csökkentett művelés. Mikor kezdett ez érdemben változni?
– A 2010-es évekig Magyarországon valóban nem volt jellemző, hogy a forgatásmentes talajművelésről rendszerszinten, napi gyakorlatként gondolkodjanak a gazdaságok. Voltak kísérletezők, volt néhány előadás, konferencia, néhány nyitottabb gazdálkodó, de ez még nem jelentett széles körű szemléletváltást. Az igazi fordulat szerintem a 2020-as évek elején indult el, és ebben nagyon nagy szerepe volt a szélsőséges időjárási eseményeknek. A 2022-es aszály, majd a 2023-as porvihar sok gazdának kijózanító élmény volt. Hirtelen nagyon látványossá vált, hogy valami nincs rendben a talajainkkal, a vízmegtartással, az erózióval, és azzal, ahogyan eddig műveltük a földet.
– Tehát nem elsősorban elméleti, hanem gyakorlati pofonok hozták közelebb ezt a gondolkodást?
– Pontosan. Informálisan jött be a köztudatba: cikkek, előadások, pályázatok, külföldi példák, és közben egyre több olyan helyzet, amikor már mindenki saját szemével látta, hogy baj van. Az aszályok, a porviharok, a lemosódó domboldalak, a kifényesedő dombtetők, a belvizes foltok mind ugyanabba az irányba mutatnak. A forgatásnélküli, takarónövényes, regeneratív szemlélet azért kezdett érdekelni sokakat, mert egyszerre ad választ a nedvességmegőrzésre, az erózió elleni védelemre és a talaj szerkezeti, biológiai állapotának javítására.
– Sokszor úgy beszélünk róla, mintha ez egy új divat lenne, pedig nem az. Nyugaton és a tengerentúlon jóval előrébb járnak.
– Így van. Ez nem tegnap kezdődött. Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában, de már Oroszországban és Ukrajnában is jóval nagyobb területeken alkalmaznak no-till vagy minimum till rendszereket, mint Európában. A világban több százmillió hektáron zajlik ilyen gazdálkodás. Észak-Amerikában a no-till aránya 30 százalék fölötti, Dél-Amerikában és Ausztráliában 60 százalék körüli. Európa ehhez képest lemaradt. És ezt ki kell mondani: ebben a támogatási rendszernek is nagy szerepe volt.
– Sokan éppen azt gondolják, hogy a támogatások segítik az alkalmazkodást. Ön szerint inkább fékezték?
– A valóság az, hogy Európa ezt a 30–40 évet nagyrészt átaludta. Nemcsak Magyarország, egész Európa. Ahol nincs ilyen mértékű dotáció, ott a gazdák nagyon gyorsan kénytelenek voltak válaszolni a saját problémáikra. Csökkenteni kellett a költségeket, visszafogni a menetszámot, mérsékelni az inputanyag-felhasználást, fenntarthatóbbá tenni a talajművelést. Ott a piac diktált. Nálunk viszont a támogatási rendszer sokszor elaltatta a gazdákat. Jött a pénz, kompenzálta azt is, amit a gazdaságon belül kellett volna rendbe tenni. Ez nagyon kényelmes helyzetet teremtett, és a gondolkodásváltást is késleltette. Ha kényelmesen várhatod, hogy technológiai fejlesztés, korszerűbb, az időjárás-változáshoz való alkalmazkodás nélkül is kapsz egy csomó pénzt a földjeid után, akkor valóban nem vagy ösztönözve, hogy költséget csökkents, modernizálj. Ez a támogatási rendszer hátulütője.
Egy döntő jelentőségű visszakérdezés
– Mi mozgatja ma a gazdákat? Az eróziótól való félelem, a vízhiány, a talajpusztulás, a nitrogénköltség vagy valami más?
– A legerősebb motiváció ma is a pénz. Ez ennyire egyszerű. Ha egy gazdálkodó zsebéből hektáronként kimegy 70–80 ezer forint, az fáj. Ha ezt valamilyen támogatás részben elfedi, akkor kevésbé érzi a kényszert, hogy változtasson. De amikor azt látja, hogy nő a gázolaj ára, drágul a vetőmag, drágul a műtrágya, drágul a növényvédelem, közben pedig a hozam nem nő, sőt, sok helyen csökken, akkor előbb-utóbb számolni kezd. A regeneratív gondolkodás egyik kulcsa éppen ez: nem a csúcshozam hajszolása a cél, hanem a kisebb költségű, stabilabb, kiszámíthatóbb termelés.
– Ez nagyon fontos mondat, mert sok gazda attól fél, hogy ha átáll, kisebb lesz a termése.
– Erre mindig visszakérdezek: talán most nem csökkennek a hozamok? A klímaváltozás miatt Magyarországon már a hagyományos technológiával termesztett növényeknek is csökken a hozamuk. A kukorica a keleti országrészben sok helyen gyakorlatilag elveszik. Tehát ne tegyünk úgy, mintha a konvencionális rendszer stabil lenne, és csak a regeneratív volna kockázatos. Ma már éppen az a kockázatos, ha valaki nem változtat. A regeneratív gazdaságokban lehet, hogy nem mindig kiugróak a hozamok, de sokkal stabilabb a termesztés kiszámíthatósága, a hozamok átlaga. Ez ma egyre többet ér.
– Vagyis nem azt kell kérdezni, mit tud a regeneratív gazdálkodás, hanem azt, hogy egyáltalán meddig tartható a hagyományos?
– Pontosan. Szerintem ezt kellene végre minden gazdának feltennie magának. Nem a regeneratív rendszereket kell vizsgáztatni, hanem a konvencionális gazdálkodást. Meddig lehet még ugyanúgy csinálni mindent, mint 20, 30 vagy 40 évvel ezelőtt, amikor közben minden megváltozott? Megváltozott az időjárás, megváltoztak a költségek, romlottak a talajok, más a verseny a világpiacon, más az inputanyagár, más a munkaerőhelyzet. És mi még mindig ugyanazokat a rendszereket erőltetjük. Ez így nem fog menni.
A talaj közvagyon is – illene így is bánni vele
– A talajvédelem oldaláról nézve mi a legnagyobb baj a forgatásos műveléssel?
– Az, hogy a leginkább talajromboló művelet. A szántás ökológiai és ökonómiai szempontból is nehezen védhető. Tönkreteszi a szerkezetet, gyorsítja a szervesanyag-vesztést, fokozza a kiszáradást, növeli az eróziót, és rengeteg üzemanyagot visz el. Aki dombvidéken gazdálkodik, és évente lemossa a víz a termőrétegét, annak ezt nem volna szabad természetesnek tekintenie. Az sem normális, hogy a szél porvihart csinál a táblából. A talaj nem egyszerű termelési közeg, hanem nemzeti vagyon. Ha valaki felelőtlenül kezeli, annak következménye van, csak ma ezt még nem árazzuk be rendesen.
– Ön szerint tehát a talajrombolásnak jogi következménye is lehetne?
– Szerintem idővel biztosan lesz. Mert az abszurd, hogy környezetvédelmi bírságot sok mindenért ki lehet szabni, de ha valaki évtizedek alatt elveszíti a termőréteget, azt szinte tudomásul vesszük. Pedig talajt nem tudunk építeni egyik napról a másikra. A visszaépülése évtizedek kérdése, és közben nemcsak a termőföld fizikai állapotát veszítjük el, hanem a humuszt, a talajéletet, a biológiai működést is. Ezt bűn elherdálni.
– Mit tud ebben segíteni a takarónövény?
– Nagyon sokat. A takarónövény a regeneratív rendszer egyik kulcsa. Egyrészt fizikailag védi a talajt az esőcseppek romboló hatásától és a széltől, tehát erózióvédelmi szerepe van. Másrészt árnyékol, csökkenti a párolgást, és egyben párologtató és párafogó közeg, ami a kis vízkörök kialakulását tudná segíteni. Ezzel teljesen átulakulna a légköri vízegyensúly, ha legalább 2,5 millió hektáron rendszerszinten alkalmaznák a regeneratív mezőgazdaságot. Jelenleg feketére művelt földek vannak, amelyek felmelegedve további hőt sugároznak a környezetükben. Emellett javítja a víz beszivárgását és a talaj nedvességmegtartó-képességét. Harmadrészt gyökérzetével táplálja a talajéletet, javítja a szerkezetet, és bizonyos fajokkal még lazítóhatást is el lehet érni. A takarónövény nem csodafegyver, hanem egy rendszer része, de nagyon erős eszköz.
– A gazdák egy része mégis úgy tekint rá, mint pluszköltségre és pluszkockázatra.
– Igen, mert rövid távon ezt látja. Vetőmag, szervezés, új tudás, új hibalehetőségek. Csakhogy a másik oldalon ott van, hogy kevesebb a lemosódás, jobb a talajszerkezet, jobb a vízmegtartás, több a szervesanyag, kisebb a szélerózió, hosszabb távon kevesebb lehet a műtrágya- és üzemanyagigény. Ezt rendszerben kell nézni, nem egyetlen sor költségként. A takarónövény akkor működik jól, ha nem dísznek vetik, hanem tudatosan illesztik be a vetésforgóba és a talajhasználatba.
A lényeg a talajbolygatás csökkentése, a talaj takarása
– A no-till és a min-till között sok gazda már eligazodik, de még mindig vannak félreértések. Hogyan magyarázná el röviden a különbséget?
– A lényeg minden esetben a talajbolygatás csökkentése. Minél kevesebbet bolygatjuk a talajt, annál inkább el tudnak indulni a pozitív folyamatok: javul a szerkezet, erősödik a biológiai aktivitás, jobban működik a vízgazdálkodás. A minimum till azt jelenti, hogy maximum 10 centiméter mélységű művelés. A strip-till például csak a vetési sávban mozgatja a talajt. A no-till pedig ennél is tovább megy: ott gyakorlatilag nincs talajművelés, a vetőgép dolgozik a felszínen hagyott szármaradványba vagy takarónövénybe. A rendszer akkor működik jól, ha nemcsak egy gépet cserélünk le, hanem a teljes gondolkodást.
– Vannak olyan elemek, amelyek szinte mindenhol fontosak, függetlenül a tájtól vagy a talajtípustól?
– Igen. Az első a talajbolygatás csökkentése. A második a talajtakarást biztosító felszín. A harmadik az élő gyökér jelenléte minél hosszabb időn át, vagyis hogy ne hagyjuk üresen a földet. A negyedik a változatos vetésforgó. És nagyon fontos az is, hogy rendszerben gondolkodjunk, ne egyetlen elemben. Persze nem mindenhol ugyanaz a technológia a jó, mert más egy könnyű homoktalaj és más egy kötött agyag, de az irány ugyanaz: kevesebb bolygatás, több takarás, több biológia, jobb vízgazdálkodás.
– Gyakori érv az is, hogy a bérelt földön nem érdekelt a gazda a hosszú távú talajépítésben. Ez valós probléma?
– Létező jelenség, de szerintem nem ez a fő akadály. Nálunk is a területek jelentős része bérelt, mégis ugyanúgy regeneratív szemlélettel műveljük őket. Nem az a kérdés, hogy saját vagy bérelt, hanem az, hogy a gazda hajlandó-e másképp gondolkodni. Nyilván jó volna, ha a jog és a támogatási rendszer jobban elismerné azt, aki javítja a talajállapotot, és jobban védené a földtulajdonost is attól, hogy leromlott területet kapjon vissza. De a legnagyobb akadály ma inkább a megszokás és a szemléleti merevség.
Tudás, támogatás, attitűd
– Tehát a technológiai váltásnál nagyobb probléma a mentális váltás?
– Sokszor igen. A gazdák egy része még mindig a megszokott protokollhoz ragaszkodik, akkor is, ha már látszik, hogy nem működik úgy, mint régen. Minden évben azt várja, hogy majd a következő szezon jobb lesz, majd visszajön a régi időjárás, majd valahogy megoldódik. Csakhogy ez nem fog visszajönni. A 10–15 évvel ezelőtti klíma nincs itt. És aki arra építi a gazdaságát, hogy majd újra az lesz, az nagyon nagy kockázatot vállal.
– Ebből következik, hogy a támogatási rendszernek is változnia kellene. Milyen irányba?
– Két dolog kell egyszerre: ösztönzés és követelmény. A gazdák többségét ma elsősorban a pénzügyi ösztönző mozdítja meg. Ha a talajkímélő rendszerek, a takarónövény, az erózióvédelem, a forgatáscsökkentés jól látható többlettámogatást kapnának, az sokat számítana. De ennél is fontosabb, hogy legyen követelményrendszer. Ne az legyen, hogy mindegy, ki mit csinál, csak valahogy teljesítse a minimumot. Aki valóban tesz a talajért, kapjon többet. Aki rombol, azt ne jutalmazza ugyanúgy a rendszer.
– Az oktatás és a tudásátadás menynyire kulcskérdés?
– Nagyon. Pénz nélkül nehezen mozdul a rendszer, de tudás nélkül pedig rossz irányba mozdul. Nem lehet annyival elintézni, hogy valaki vesz egy direktvetőgépet, és onnantól no-till gazda. Élő példákat kell látni, saját talajtípushoz, saját körülményekhez igazodó tapasztalatokat kell gyűjteni. Mi a Talajmegújító Gazdák Egyesületében ebben próbálunk segíteni: konferenciákkal, gazdatalálkozókkal, gyakorlati példákkal, videókkal, tudásmegosztással. Aki valóban akar tanulni, ma már sok kapaszkodót talál. Mindezt támogatások nélkül, saját finanszírozásból, a gazdálkodóink tagdíjából.
– Önök 2015 óta szervezik ezt a közösséget, és a REAG konferencia is ebből nőtt ki. Mi az, amire a legbüszkébbek?
– Arra, hogy egyáltalán megszületett egy olyan szakmai közeg, ahol a regeneratív gondolkodás nem valami hóbortként jelenik meg, hanem valós, gyakorlati agronómiai válaszként. És fontos eredmény volt az is, hogy az AKG-ban megjelent a talajmegújító irány. Nem tökéletesen, nem kész formában, de mégis bekerült a rendszerbe, és több milliárd forint kompenzáció nyílt meg azoknak, akik ilyen módon gazdálkodnak. Ez mutatja, hogy ha szakmailag kitartóan dolgozunk, annak lehet eredménye. A minisztériummal közösen mi adtuk a szakmai oldalt. Úgy érzem, komoly szakmai munkát és energiát tettünk bele a TMG részéről.
– Mi a legfontosabb teendő általánosan?
– Csak ismételni tudom: ne azt kérdezzék, mire képes a regeneratív gazdálkodás, hanem azt, hogy meddig tartható a mostani. A tények azt mutatják, hogy a hagyományos rendszerben is csökkennek a hozamok, nőnek a költségek, romlanak a talajok, és egyre szélsőségesebb az időjárás. A kérdés már nem az, hogy kell-e alkalmazkodni, hanem az, hogy mikor és milyen áron. Minél később vált valaki, annál fájdalmasabb lesz.
– Vagyis nem ideológiai, hanem túlélési kérdésről beszélünk.
– Igen. Ezt kellene végre mindenkinek megértenie. Nem arról van szó, hogy valaki szereti-e vagy nem szereti a regeneratív kifejezést. Hanem arról, hogy a mezőgazdaság körülményei megváltoztak, és a régi válaszok erre már nem működnek. Lehet ezt halogatni, lehet vitatkozni, lehet a szomszédra nézni, de közben a talaj romlik, a víz elfogy, a kukorica sok helyen kiszáll a rendszerből, és a gazdaságok egy része belátható időn belül nem lesz fenntartható. A talajvédelem, a takarónövény, a csökkentett vagy zéró művelés ma már nem különutas gondolat, hanem alkalmazkodási kényszer.
– Mit gondol, a következő öt év döntő lehet ebben?
– Szerintem igen. Nem 10–20 éves távoli kérdésről beszélünk. Már most sok a kiszálló, sok a bizonytalanság, és a szélsőséges évek egymás után jönnek. Aki most kezd el tanulni, kísérletezni, alkalmazkodni, annak lesz mozgástere. Aki még mindig arra vár, hogy visszatér a régi rend, az nagyon könnyen későn ébredhet. Ezért mondom: a regeneratív gazdálkodást nem felmagasztalni kell, hanem józanul megérteni. Nem csodát ígér, hanem stabilabb alapot egy egyre bizonytalanabb mezőgazdasági környezetben.
SZERZŐ: KOHOUT ZOLTÁN
MezőHír Tudástár: regeneratív gazdálkodás – Olyan mezőgazdasági szemlélet és technológiai rendszer, amely a talaj egészségének helyreállítására, a vízmegtartás javítására és a termelési költségek csökkentésére törekszik. Alapelvei közé tartozik a talajbolygatás mérséklése, a folyamatos talajtakarás, a takarónövények alkalmazása, a változatos vetésforgó és a talajélet támogatása a hosszú távon stabilabb terméshozamok érdekében.
