Cirádás éticsiga [Cornu aspersum (O. F. Müller, 1774)]
A puhatestűek (Mollusca) hazai – világviszonylatban szerénynek mondható – fajszámát számos adventív, esetenként veszélyes, invazív faj is duzzasztotta napjainkra nagyjából 280-ra.
Régi-új jövevény
A jövevények között van számos, a mezőgazdaság számára közömbös, ugyanakkor esetenként egyáltalán nem elhanyagolható faj. Ilyenek például a vízi ökoszisztémákra potenciális veszélyt jelentő, a vízszabályozási, vízvezetékrendszerek és atomerőművek esetében ugyanakkor már tényleges károkat, költségeket okozó ázsiai kosárkagyló (Corbicula) fajok, nálunk leginkább a nagy kosárkagyló (C. fluminea). A szárazföldi puhatestűek között is akad jelentéktelen és nagyon is jelentős „idegen”. Az előbbi kategóriát képviseli például a viszonylag régóta jelenlévő, apró, úgynevezett világos tarajú bokorcsiga (Hygromia cinctella). Az emberközeli élőhelyeken kifejezetten jól érzi magát (szünantróp), hazánkban szélesen elterjedt, helyenként tömeges, mégsem okoz különösebb problémát. Az előző fajjal ellentétben viszont rendkívül jelentős, mindezidáig messze a legnagyobb károkat okozó puhatestű faj hazánkban – egy másik, inváziós kártevőket részletező sorozatban már szereplő – spanyol csiga (Arion vulgaris).
A fent említett néhány példa viszonylag régebbi, ugyanakkor az invázió sajnos folyamatos a puhatestűek esetében is. Az utóbbi években így szintén jelentek meg új fajok, közöttük ráadásul – egyelőre még csak potenciális kártevőnek nevezhető – házatlan csigák, melyektől mindig jobban tartunk. Ilyenek a feketefejű meztelencsiga (Krynickillus melanocephalus) és a malaccsiga (Tandonia kusceri), melyek közül az előbbi ugyan bizonyítottan fogyaszt gazdasági növényeket is, de előfordulása (egyelőre) sporadikus, és leginkább természetközeli területeken jellemző. Utóbbi fajról (1. kép) viszont könnyen elképzelhető, hogy a jövőt illetően jelentőssé válhat szünantróp és euryök (széles tűrőképesség) tulajdonságaiból, valamint gyorsabb terjedéséből, így már több helyen is nagyobb egyedszámából adódóan.
Jelen írás tárgya, a cirádás éticsiga több szempontból is különbözik a fent említett faji példáktól. Egyrészt világszinten is ritka, hogy valamilyen házas csigát jelentősebb növényi kártevőnek tartsanak, márpedig a világirodalmi adatok alapján ez a faj mindenképpen annak tekinthető. Másfelől a faj egyszerre mondható „régi-új” példának egyaránt, mivel már korábban (1970-es évek) is jelen volt hazánkban. Sokáig az akkor feljegyzett élőhelyeken kívül nem észlelték, az utóbbi nagyjából egy-másfél évtizedben azonban új élőhelyeken is megjelent, ráadásul van, ahol ezek közül már rendkívül nagy tömegben észlelhető.
Rendszertani besorolás
A faj a Mollusca (puhatestűek) törzsébe, azon belül a legnagyobb fajszámú, a csigák (Gastropoda) osztályába, annak is a szárazföldet meghódító tüdőscsigák (Pulmonata) alosztályába és a nyelesszeműek vagy más néven szárazföldi csigák rendjébe (Stylommatophora) tartozik. A legismertebbnek mondható főcsigák vagy éticsigafélék (Helicidae) családjának képviselője, ami korábbi nevéből (Helix aspersa) jobban érzékelhető.
Morfológiai bélyegek
A hazai nómenklatúrában több néven is emlegetik (pettyes éticsiga, márványos éticsiga), de talán a címben is olvasható, magyar malakológusok általi (így leginkább hivatalos) elnevezés mindennél kifejezőbb. Ez sok mindent elárul, mivel házának színében, mintázatában (2–3. kép) hozzá hasonló faj – legalábbis mérettartományában – lényegében nincs, könnyen beazonosítható nem szakember számára is.
A cirádás éticsiga kifejlett egyedeinek testhossza nagyjából 8-9 centiméter. A csiga testszíne is jóval sötétebb a hazai, nagytestű rokonainál (például a leggyakoribb, jól ismert Helix pomatia testszínénél), akadnak szinte teljesen fekete színű egyedek is. A néhány, hazánkban is előforduló, hasonló méretű fajból ebben csak a másik idegenhonos fajra, a hazánkban még kevésbé felszaporodott és elterjedt fehérsávos éticsigára (Helix lucorum) hasonlít.
A cirádás éticsiga testének háti oldalán azonban mindig egy többé-kevésbé látható, világos sáv húzódik a fejtetőtől egészen a köpenygallérig, lényegében tehát a ház szájadékáig (2. kép). (Megfigyeléseim alapján minél sötétebb testű az adott példány, annál halványabb ez a hátoldali sáv, de jól megnézve valamennyire mindig érzékelhető.) Rendkívül változatos megjelenésű faj, de házának – a nevében is szereplő – cirmos, cirádás mintázata mindig kivehető. E mellett a rokon Helix fajoktól a valamivel kisebb háza (a kifejlett egyedeké legfeljebb 40 milliméter széles és 35 milliméter magas), vékonyabb, könnyebben sérülő héja és annak alakja is megkülönböztethetővé teszi. Házának utolsó kanyarulata (az előtte lévőkhöz képest) – a Helix fajoktól eltérően – ugyanis jobban kitágul. A háza egyébként a hazai Helix fajokhoz hasonlóan gömbded-kúpos, teljesen fedett köldökkel.
Származása, elterjedése, jelentősége
A faj őshonos Észak-Afrikában (Marokkó, Algéria, Tunézia), Európában eredeti (természetes) élőhelye a Földközi-tenger nyugati régiója, ugyanakkor a Kelet-Mediterráneumba (Görögországba és Kis-Ázsiába) már az ókorban úgy hurcolták be. Elképzelhető, hogy az Atlanti-óceán nyugati partvidékén is natív populációi vannak Portugáliától Hollandiáig, valamint a Brit-szigeteken, mindenesetre Nagy-Britannia és Írország területén elsősorban a déli és tengerparti részeken terjedt el. Mára valószínűleg behurcolás eredményeképpen Európa több országában is megjelent, VARGA és munkatársai (2010) az ókori rómaiakat említi, mint első szándékos terjesztőket, így juthatott el a faj a Földközi-tenger medencéjéből a Brit-szigetekre és Európa több országába is. Behurcolták továbbá Észak- és Dél-Amerikába, Ausztráliába, Új-Zélandra és Dél-Afrikába is.
A faj 1970-es évekbeli első hazai példányai Vecsésről (1970) és Tihanyból (Belső-tó, 1977) származnak. Több mint 20 év után (2000-es évek eleje) lehet újabb adatokról hallani. A fenti lelőhelyek ismételt felsorolása mellett előkerült a faj Érdről (Érdliget) és Budapestről (Pestszentlőrinc) is. 2008-ból már a Gellérthegyről, 2009-ből Kispestről és a Népligetből is jelzik. Két településről (Ercsi és Monor – Pintér 1998-as szóbeli közlése alapján) az adatok – többek között bizonyító példányok hiányában – nem hivatalosak, de a faj megjelenése és terjedése szempontjából teljesen logikusak.
2010-ben előkerült egy közepesen fejlett példánya Kőröshegyen, a völgyhíd alatt, majd saját megfigyeléseim alapján, 2013-ban Keszthelyen, ahol már bizonyos helyeken akkor tömeges volt. Az ezek után végzett, Páll-Gergely Barna malakológus nevével fémjelzett adatgyűjtésekből kiderül, hogy mára összesen 12 vármegyénkben (Békés, Fejér, Győr-Moson-Sopron, Hajdú-Bihar, Heves, Komárom-Esztergom, Pest, Somogy, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Tolna, Veszprém és Zala) már jelen van, egyes vármegyékben több településről is jelezték.
Jelentőségét többek között érzékelteti a puhatestűekhez képest a fentiekből is kiolvasható gyors terjedése. Adott települést tekintve saját tapasztalatom, hogy amíg 2013-ban – célzott keresések ellenére is – gyakorlatilag Keszthely egyetlen városrészében (Kiskeszthely) észleltem a fajt, addig mára lényegében városszerte fellelhető. Az aktív terjedése is helyi (például adott város) szinten gyorsnak mondható, aminek megvannak a sajátos etológiai okai, mindez később bővebb kifejtésre kerül. Országos, európai, valamit világszintű rohamos terjedése természetesen mástól függ, ennek lényegében három fő oka lehet. Az egyik a korábban említett szándékos terjesztés, betelepítés, aminek minden bizonnyal étkezési célja lehetett már az ókorban (a görögök és a rómaiak között) is.
Szabadon engedve
Napjainkban az éticsigánk védelméből, mesterséges körülmények közötti nehéz szaporításából adódóan minden bizonnyal megpróbálkoztak hazánkban is néhány helyen e faj tenyésztésével, majd miután felhagytak vele, a nem kevés csigát számláló tenyészetet szabadon engedhették. A keszthelyi megjelenése gyaníthatóan így történhetett, mivel egy akkoriban zárt, felhagyott, füves-bokros, építési törmelékkel teli terület (akkoriban „fejlesztési terület” néven) volt a gócpont a városrészen belül, ahová kiönthették a csigatömeget. Megjegyzendő, hogy az effajta felelőtlen viselkedés nem csupán faunahamisítás, hanem a jövőt illetően rendkívül veszélyes, és a gazdasági problémák esélyét is magában hordozza minden egyes idegenhonos faj esetében.
A cirádás éticsiga nagyobb távolságba terjedhet a földbe (komposzt, virágföld, földlabdás növény) lerakottpetéi által, ezt az okot említik a spanyolcsiga szétterjedése esetén is. Terjedhet ugyanakkor a rendkívüli módon megnövekedett áruforgalomból adódóan is. Lényegében bármilyen lerakat, felhalmozott és szállításra váró áru (építkezésben használatos tárgyak, szabadban tárolt kertibútor-áruk, tűzifa stb.) felületére feltapad, és így nagy távolságokra elkerülhet. Agresszívebb viselkedéséből, természetes ellenségek hiányából adódóan valószínűsíthető, hogy képes kiszorítani, vagy alacsony egyedszámra csökkenteni az éticsigát, konkrét kártételeiről viszont már vannak adatok, ami a következő fejezet tárgya.
Tápnövények és kártétel
A faj polifág, de szakirodalmi adatok alapján a nagy csalánt (Urtica dioica) és a fűfélék (Poaceae) családját kedveli leginkább. DEKLE és FASULO (2011) ugyanakkor meglepően sok kultúrnövényt (örökzöld nyitva- és zárvatermő dísznövények, virágos dísznövények, zöldség-, gabona- és gyümölcsfélék számos faját) említ tápnövényeként. Szőlőben és citrusültetvényekben jelentős kártevőként is feljegyezték már. Egy-egy szőlőtőkéről esetenként 50–70 egyedét, citrusfánként több mint 1000 egyedét észlelték, és számottevő zöldrész-, illetve gyümölcskártétele miatt védekezni kellett ellene. Mindez arra enged következtetni, hogy hazai elterjedése, felszaporodása esetén egyéb, őshonos csigafajaink veszélyeztetése mellett a jövőt illetően akár komoly mezőgazdasági kártevőként is számolnunk kell vele.
Életmód, környezeti igény
A faj, bár esetében talán még nem tartunk itt, de az inváziós fajokra jellemzően gyorsan terjed, különleges környezeti igénnyel nem rendelkezik (ubikvista), nálunk egyelőre inkább emberközeli (szünantróp) előfordulású. Kártételéről szóló szakirodalmak és megfigyeléseim alapján a faj viselkedésére jellemző, hogy szeret fákon, falakon magasabbra is felmászni. Míg a hasonló nagyságú Helix pomatia fajról Soós Lajos is azt írja, hogy elsősorban talajközelben tartózkodik, falakra, sziklákra magasabban nem mászik fel, addig a Cornu aspersum egyedeit nem egy alkalommal láttam egy-egy ház falán meglehetősen magasan tartózkodni (4–5. kép).
A „fejlesztési terület” kőfalának (ami ~2,5–3 m magas) tetején pedig több példányát is láttam esős időben aktívan mászni. Ez a viselkedés mindenképpen növeli a faj terjedésének esélyeit egy olyan fajjal szemben, amelyre néhány méter magas sziklák vagy műtárgyak izolációs hatással vannak. Elképzelhető, hogy Budapest és környékén történt – véleményem szerint – gyorsnak mondható terjedéséért (Pestszentlőrinc; 2001 – Gellérthegy; 2008 – Kispest, Népliget; 2009) is részben ez az etológiai tulajdonsága a felelős.
Át is telel
A faj áttelelési esélyét mindenképpen növelik az utóbbi évek enyhe telei. Egyes irodalmak azonban, a Helix pomatia fajhoz hasonlóan, részlegesen toleránsnak tartják a hideggel szemben. Akár a -5 °C-os középhőmérsékletet is kibírják a kifejlett (25–35 mm-es) példányok. A 30–32 mm héjátmérőjű (adult) példányok akár 1–1,5 °C-kal alacsonyabb hőmérsékletet is kibírnak, és huzamosabb (6–9,8 óra) ideig tolerálják a -5° C-ot mint a még éretlen (12–20 mm-es) egyedek (2,6–4,2 óra). Fontos, mint minden fajnál, a megfelelő telelőhely választása, ezt támasztja alá saját, korábbi, február végi megfigyelésem is, amikor egy ház fala és a talajból kilógó műanyag vízzáró réteg között hosszan, nagy számban figyeltem meg kivétel nélkül élő, gyakorlatilag már áttelelt példányokat (5. kép).
A bonyolult, belső fiziológiai változások (például testük víztartalmának csökkentése, hemolimfájuk glükóz- és glicerinszintjének, valamint az ozmolalitásnak a növelése) mellett a Cornu aspersum a bélrendszerében található baktériumok segítségével is fokozza a télállóságát. Megfigyelésem alapján a fajra – ellentétben például a Helix pomatia-val – nem jellemző a vastag, kemény, meszes epifragma, sokkal inkább odarögzíti magát egy szilárd aljzathoz (kő, fal). A telelő példányok szájadékánál csak egy vékony, többrétegű, papírszerű hártya látható epifragma gyanánt (6–7. kép). Ez elképzelhető, hogy mediterrán voltából adódik, de úgy tűnik, nem meghatározó magyarországi áttelelése szempontjából.
Előrejelzési és védekezési lehetőségek
A cirádás éticsigával – bár rohamosan terjed – hazánkban mint kártevővel egyelőre még nem kell számolni. Talán kimondható, hogy az inváziós státuszt még nem érte el, ugyanakkor egy egyre szélesebb körben terjedő adventív fajként már mindenképpen jellemezhető. Ha olyan mértékben felszaporodik, mint amit egyes szakirodalmakból olvashatunk (sajnos erre egyre nagyobb az esély), akkor minden bizonnyal hazánkban is fellép majd mezőgazdasági kártevőként, a világirodalmi adatok alapján számos kultúrnövényünket veszélyeztetve. A vele szembeni előrejelzési és védekezési alapelvek valószínűleg nagyrészt a már régóta kártevőnek számító különböző házatlan csigákkal kapcsolatos védekezésekkel fognak megegyezni.
A kapcsolódó irodalomjegyzék a szerzőnél és a szerkesztőségben is elérhető.
Ansart, A., Aulne, P-A, Madec, L. and Vernon, P. (2008): Influence of temperature acclimation and gut content on the supercooling ability of the land snail Cornu aspersum. Comparative Biochemistry and Physiology Part A: Molecular & Integrative Physiology, 150 (1): 14-20.
Dekle, G. W. and Fasulo, T. R. (2011): Brown Garden Snail, Cornu aspersum (Müller, 1774) (Gastropoda: Helicidae). University of Florida, IFAS Extension, EENY-240 (IN396), 1-4.
Sakovich H. J. (2002): Integrated management of Cantareus aspersus (Müller) (Helicidae) as pest of citrus in California. – In Barker, G. M. (ed.): Molluscs as crop pests, CABI Publishing, CAB International UK, London, pp. 353-360.
Sanderson, G. and Sirgel, W. (2002): Helicidae as pests in Australian and South African grapevines – In Barker, G. M. (ed.): Molluscs as crop pests, CABI Publishing, CAB International UK, London, pp. 255-270.
Varga A., Király G. és Sulyok K. M. (2010): A Cornu aspersum (O. F. Müller, 1774) és a Helix lucorum Linnaeus, 1758 adventív csigafajok hazai előfordulásának aktualizálása. Malakológiai tájékoztató – Malacological newsletter, 28: 85-90. Gyöngyös.
A sorozat előző részei:
SZERZŐ: DR. KERESZTES BALÁZS
