Amikor a klímaváltozás berúgja az ajtót
A 2022-es évben kettészakadt az ország mezőgazdasága: az első jelentések szerint a Dunától nyugatra átlagosan 5–7 tonnás gabonákat aratnak, míg a keleti országrészben a 2,5–3,5 tonnás terméseredmény a jellemző. A kukorica és a napraforgó még talpon van, de találkoztunk már olyannal, aki lesilózta a kukoricáját, és olyannal is, aki csak azért hagyta talpon a tavaszi kapásnövényét, mert addig is takarja valami a talajt.
A probléma nem ma kezdődött
Több elemzés már április-májusban extrém száraz és forró júliust jósolt Európa egész területére. Természetesen ekkorra már az alapműtrágyát, vetőmagot, növényvédő szert megvettük, több helyen a vetéssel is végeztünk, és reméltük, hogy a magas inputárakat a közepes vagy jó termés és a hasonlóan magas terményárak kompenzálják majd. A termelési költségek egyik évről a másikra 150–200 ezer forinttal nőttek hektáronként, így ennyivel nagyobb kitettséggel vágtunk bele a 2022-es szezonba. Nem is indult rosszul, még a dél-alföldi termelők is lelkendeztek, hogy ilyen egységes kelésük sosem volt kukoricában. Aztán jött a június, és míg a dunántúli területeken fél év alatt 200–250 mm csapadék hullott, addig az Alföldön 6 hónap alatt csak 80–120 mm jött le.
Amikor azt gondoljuk, hogy csak minket – és különösen az Alföld déli-délkeleti részén termelő gazdaságokat – sújt ez a probléma, akkor érdemes kitekinteni román és bolgár irányba, hogy lássuk: ezek a területek is ugyanúgy szenvednek az aszályoktól. A kisebb részben Bulgáriához, nagyobb részben Romániához tartozó, búzatermesztő dobrudzsai régió is ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint a Csongrád vagy Békés megyei gazdálkodók. Az elmúlt 4 évtizedben egyenetlenebb lett a csapadék eloszlása, szárazabbak lettek a telek, száraz lett a tavasz eleje, a júniusi esők csak-csak megmaradtak, majd 70–90 napos nyári aszályok jöttek, és ez az aszályos időszak folytatódott ősszel is – írják egy friss bolgár tanulmányban (Kazandjiev és munkatársai, 2021), de mintha csak Magyarországról lenne szó.
Hazánkban is ez a kétpólusú csapadékeloszlás nem ma kezdődött, a Dunántúl 150–200 mm-rel mindig is többet kapott, mint Kelet-Magyarország, 1904-ben például jó 1000 mm körül hullott az Alpokalján, míg az Alföld keleti részén 350–400 mm esett csak. Nem véletlenül folynak keresztül legszárazabb régióinkon a Tisza és a Körösök – ezekkel kapcsolatban gyakran felmerül a túlszabályozás kérdése (az ehhez kapcsolódó ártéri gazdálkodás külön cikket igényel), valamint az a probléma, hogy “Magyarország az egyetlen ország, ahonnan több víz távozik, mint amennyi befolyik”. Ez egy folyó esetén így is van rendjén, a gond inkább az, hogy a hazai többletet nem tartjuk itt meg, és nem vezetjük be a talajainkba, hanem azonnal elfolyik a letömörödött talajokról a csapadék.
Többször írtunk róla, hogy az emberi hatásoknak is köszönhető klímaváltozás már egy olyan pontnál tart, ahonnan azt lenullázni nem lehet. Legfeljebb a káros hatásait tudjuk enyhíteni, ehhez azonban új gazdálkodói gyakorlatokat szükséges alkalmaznunk. Szerencsére ezek ugyanazok a gyakorlatok, amik az aszály hatásaitól és végső soron a csődhelyzettől is megvédhetik a gazdaságunkat, így az egyéni és közösségi érdekek átfedésben vannak.
Hogyan lesz aszályellenálló a gazdaságom?
Az aszályellenállóságot agrotechnika, területhasználat és tájhasználat szintjén is meg kell valósítanunk. Ebből az első kettő a gazdálkodó felelőssége, az utóbbi csak közösségi szerepvállalással működhet.
Az első lépés az, hogy a talajaink vízgazdálkodását javítjuk. Jelenleg nagyon kevés talajunk van ideális állapotban a csapadék befogadása szempontjából. A nedvesség jobb kezeléséhez jobb talajszerkezet, magasabb szervesanyag-tartalom, élő gyökerek és egészséges talajélet szükséges.
A talajművelés egyik mítosza az, hogy a művelt talaj több csapadék befogadására képes, és valóban, ha megnézünk egy elmunkált szántás vagy egy tarlóhántás utáni talajfelszínt, akkor azt gondoljuk, hogy igen, ez csak úgy nyeli a csapadékot. Biztos így van… az első pár milliméter esőig, mert utána az elporított talajaggregátumok kérget képeznek, és meggátolják a további csapadék bejutását. Érdemes átgondolnunk a csökkentett művelési rendszerek vagy akár a no-till (direktvetés, azaz mindenféle talajművelés elhagyásával járó) rendszer használatát. Minden munkagéppel végzett talajművelési menet vízveszteséget okoz, így a tarlóhántás szerepét is át kell értékelnünk – valóban szükségünk van rá, vagy egy magasan vágott, a kombájnnal jól szétterített szármaradvány is el tudja érni ugyanazt az eredményt?
A víz egyrészt a gravitáció, másrészt a talajrészecskék vonzása révén kerül be a talajba. A vízmolekula formája egy kicsit hajlított, így a talajrészecskék felszíne könnyen magához vonzza azt, a víz közlekedéséhez azonban makropórusokra (nagyobb méretű járatokra) van szükségünk e részecskék között. A szerves anyag a saját tömegének tízszeresét képes vízből megtartani, tehát ha 1 hektáron a felső 15 cm-ben 2000 tonna talaj a tömege, akkor az abban lévő 1% szerves anyag 20 tonna, vagyis 1% szerves anyag 200 tonna, azaz 200 000 liter vizet képes megőrizni. Ha kevés csapadékot kapunk, akkor minden cseppet ott tartsunk, ahol az lehullik, ezért a szervesanyag-tartalom növelése létfontosságú.
A takarónövények szerepe a talaj vízmegőrzésében ott kezdődik, hogy elfogadjuk: a jól alkalmazott takarónövény nem szárítja ki a talajt. Vizet vesz ki a talajból, hiszen a víz nélkülözhetetlen a fotoszintézishez és így a növényi test felépítéséhez, de a megfelelően kezelt takarónövény hosszú távon javítja a talaj szerkezetét, és így növeli a befogadható és elraktározható víz mennyiségét. A takarónövények gyökerei átszövik a talajt, áttörik a tömörödött alsóbb rétegeket. Az elhalt takarónövény után megmaradó gyökérjáratok pont azok a makropórusok, amikre a víz közlekedéséhez szükségünk van. A hirtelen lezúduló esőket is jobban elvezetik a takarónövények a mélyebb rétegekbe, mintha a csupasz felszínre jönne le a nagy zuhé. Mind a zöldellő, mind az elszáradt takarónövények speciális mikroklímát képeznek a talajfelszín közelében, jobban megőrzik a harmatot, és védik a talajt a szél és a nap szárító hatásától, így tavasszal nedvesebb talajba tudunk vetni.
A takarónövények gyökerváladékai által táplált talajlakók tovább javítják a talaj szerkezetét, gondoljunk csak a giliszták áldásos lazító munkájára. A növényi gyökerekkel szimbiózisban élő mikorrhiza gombák egy speciális fehérjét (glomalin) választanak ki, amely természetes ragasztóként funkcionál, létrehozva azt az aggregátumszerkezetet, amelynek vassal a közelébe sem érünk. Világos, hogy egy olyan évben, amikor a főnövény is szenved, az ember nem akar takarónövényre költeni (mert talán az sem kel ki ebben a szárazságban), de mindig, minden helyzetben meg kell próbálnunk a talajaink javítását.
Védősávokat és erdőt!
Területhasználat frontján létfontosságú a nagy táblák létrehozása miatt kivágott erdősávok visszatelepítése. Ha sikerül ezekkel a fás sávokkal lelassítanunk a szelet a tábláink felett, akkor nem csupán a széleróziótól és a szél szárító hatásától védjük meg a parcellákat, hanem a havat vagy nedvességet szállító szélből a mi talajaink vízháztartása fog profitálni. Ez a megoldás egy magasan vágott tarlóval párosítva jó pár extra milliméterhez juttathat minket a kritikus időszakokban. Egy nebraskai kutatás kimutatta, hogy a gazdaság területének 5%-át elfoglaló mezővédő erdősáv több hasznot hajt a másik 95%-nyi területen, mint amennyit profitot az az 5% hozna a védősáv nélkül.
Nagyobb léptékben, tájhasználati szinten gondolkodva is szükségünk van az erdőkre: hűsítő hatásuk, valamint az erdőből és az élő, zöld növényzettel fedett mezőgazdasági területekről a légkörbe kerülő pollenek és spórák az esőcseppek „magjaként” szolgálnak, ezeken csapódik ki a légköri nedvesség. A szálló porról már korábban bebizonyosodott, hogy nem képes ilyen „esőcsepp-maggá” válni, sőt kifejezetten hátráltatja a csapadékképződést.
Sajnos tájhasználati szinten egyelőre nem sok előrelépésre számíthatunk, és amíg a kollektív tudatba nem jut be, hogy a 2022-es nem a legrosszabb az elképzelhető aszályok közül, addig marad az egyéni szintű cselekvés. A talajmegújító gazdálkodás fogásai nem csupán jobb talajt, hanem alacsonyabb termelési költséget és ebből kifolyólag kisebb anyagi kitettséget is eredményeznek, így egy aszályos évben sem „úszik” el annyi pénzünk, mintha intenzív műveléssel, nagymértékű inputhasználattal dolgoztunk volna. Ha te sem vagy elégedett a jobb alsó sarokban szereplő számmal, akkor érdemes elgondolkodni a talajaid megújításán!
SZERZŐ: DÉMÉTÉR BIOSYSTEM
