A napraforgó gombás megbetegedései, avagy mi zajlik a háttérben?

Írta: MezőHír-2022/5. lapszám cikke - 2022 május 16.

A napraforgó – tudományos nevén Helianthus annuus L. – egy mindenki számára ismert gazdasági kultúrnövényünk. Szinte senkinek sem kell bemutatni; alakját már a gyermekek is megismerik legkésőbb az óvodában, és előszeretettel szerepeltetik csodás alkotásaikon. Hazánkban éppúgy, mint világszerte, jelentős szántóföldi növény, felhasználási lehetőségei igen sokoldalúak.

Magyarországon a KSH adatai szerint 2020-ban 605 ezer hektárnyi területen termesztettek napraforgót, és 1667 ezer tonna termést takarítottak be, ezáltal nagyságrendileg 2750 kilogramm termésátlagot értek el a magyar gazdák. Ez az elmúlt évekhez, illetve évtizedekhez képest jelentős változást jelent, ahogy azt a táblázat is szemlélteti.

Megnőtt a vetésterület, a régi fajták helyére új, intenzívebb, ellenállóbb hibridek kerültek, a jól bevált és még mindig jelentős károkat okozó betegségek mellett pedig újabb, szintén igencsak jelentős gazdasági hátrányokat okozni képes kórokozók jelentek meg hazánkban. Van olyan betegség, amelyet a kukoricabogárhoz hasonlóan Amerikából hurcoltak be, mások európai, közelebbi, távolabbi szomszédainktól kerültek át hozzánk. Jó hír, hogy a baktériumok és a vírusok viszonylag elhanyagolható károkat okoznak, és gazdasági jelentőségük szintén a gazdasági kártételi küszöb alatt marad a legtöbb esetben. Ezzel ellentétben a gombás megbetegedéseket már az első árulkodó jelnél komolyan kell venni, mert rövid távon képesek elérni, hogy az egész addigi munkánk kárba vesszen. Általánosan elterjedt vélemény, hogy a biztonságos napraforgó-termesztést a különböző gombafajok által előidézett betegségek határozzák meg. Ugyanakkor, ha a statisztikai adatokhoz visszatérünk, akkor az is érezhető vagy kiolvasható a számokból, hogy az itthon termesztett napraforgó termésmennyisége nem fedezi teljesen az igényeinket, még akkor sem, ha ennek a növénynek tényleg minden porcikáját maradéktalanul felhasználjuk.

Szomszédunk, Ukrajna adja, vagyis adta eddig a világ napraforgóolaj-importjának a 88%-át. Ukrajna napraforgó-termesztő területe majd másfélszerese a mi összes szántóföldünknek, több mint 6 millió hektáron termesztettek évről évre csak napraforgót. Elképesztő számok ezek, és bár a terméshozamot illetően nálunk kissé magasabb az átlag, ez rendkívül sok biotikus és abiotikus tényezőre vezethető vissza. Ilyen abiotikus tényező a környezeti adottság, a technikai felszereltség, a szabad kereskedelemnek köszönhetően elérhető kiváló minőségű vetőmag és az egyéb inputanyagok, mint műtrágya vagy növényvédő szerek sokasága. Ahogyan fentebb már érintőlegesen, de említettük, a növényvédelem esetén leginkább a gombás megbetegedések ellen kell küzdeni. Számos kórokozó gomba veszélyezteti a termést. A korábban igénytelen növénynek nevezett napraforgóról ma már tudjuk, hogy a magas és jó minőségű terméshozamok csak és kizárólag intenzív termesztéstechnológia alkalmazásával érhetők el. A napraforgó jó tápanyag-hasznosító, erős gyökérzettel rendelkező növény, melyet „talajzsarolónak” is neveznek.

Tápanyagigénye nem kiemelkedő: termésmennyiségre vetítve, 1 tonna terméshez és a hozzá tartozó növényrészekhez 35–45 kg nitrogén, 25–35 kg foszfor, 65–70 kg körüli kálium hatóanyag szükséges közepes talajellátottságnál. Kalciumból 24 kg, magnéziumból pedig 12 kg körüli az igénye. A káliumigény dominanciája egyértelmű a napraforgónál, és a nitrogén-kálium arányra mindenképpen oda kell figyelni a termesztés során. Mindezt a növekedés kézben tartása, a betegségek megelőzése, valamint a termés mennyisége és minősége miatt is célszerű komolyan venni. Ugyanakkor ennek a növénynek a „javát” a tarlón hagyjuk. Maga a növény, testtömegéből adódóan, nagy víz- és tápanyagigénnyel rendelkezik, és megfelelő utánpótlás nélkül képes kizsákmányolni az adott talajt, miközben számos kórokozóval kell szembenéznie. Hogyan érhető el az úgynevezett harmonikus növénytáplálás? Ez nagyjából annyit tesz, hogy a tápanyagok elérhetősége folyamatos, és a táplálás maga a növény aktuális igényeihez alkalmazkodik. Ezt legegyszerűbben hasznos mikroszervezetek és irányított mikrobiológia útján érhetjük el.

A tavaszi vetésű növények irányított mikrobiológiai kezelésének, hétköznapi elnevezésével élve baktériumtrágyázásának racionalitását az adja, hogy a talaj tápanyagkészleteinek hozzáférhetősége folyamatossá válik, a növények fiziológiai igényei jobban kielégíthetők, és a baktériumok életciklusára, valamint számuk csökkenésére visszavezethetően a vegetációs időszak végére csökken a tápanyagfeltáró képességük is. A műtrágyával szemben az élőbaktérium-tartalmú biotrágyák folyamatosan végzik a szerves maradványok mineralizációját, felszabadítva a bennük lévő tápanyagokat, illetve a talaj foszforkészletének feltárásával kiegyenlített tápanyagellátást tesznek lehetővé, ami kedvezőbb, mint a lökésszerű, hirtelen megemelkedő tápanyagszint. Ha belegondolunk, a kukorica tápanyagigénye akkor a legnagyobb, amikor már nincs lehetőségünk a talajba juttatni gyorsan felvehető tápanyagot. A korábban oda juttatott baktériumok viszont folyamatosan „dolgoznak”, és akkor is képesek a magas felvehető tápanyagszintet biztosítani, amikor az egyéb lehetőségek korlátozottak. Kétségtelen, hogy a baktériumpreparátumok használata megfelelő szakmai ismereteket igényel. Használatukkor a termesztett növény igényeinek kielégítésén túl a baktériumok aktív működéséhez szükséges környezeti feltételeket is biztosítanunk kell. A terjedőben lévő újszerű talajművelési eljárások nem minden esetben kedveznek a baktériumtrágyák alkalmazásának, mint ahogyan a szükséges növényvédelemnek sem.

A betegségekre amúgy is érzékeny növény esetében kerülni kell a nitrogéntúlsúlyos trágyázást

Agrotechnikai lehetőségek

Az integrált növényvédelem során több agrotechnikai módszer is a rendelkezésünkre áll, amelyek segítségével hatékonyan visszaszoríthatjuk a fertőzések mértékét. Környezetkímélőbb módon, illetve a felhasznált gombaölő szeres kezelések mennyiségének csökkentése révén költséghatékonyabbá tehetjük a védekezést, ami mindenképpen kívánatos a gazdasági érdekek szempontjából. Első lépés az optimális vetésforgó kialakítása, mivel több olyan növénykultúra is van, amely a betegségek terjesztésében szerepet játszhat, így az ideális elővetemény az őszi kalászos vagy a korán lekerülő kukorica lehet. Ezzel ellentétben a pillangósok például nem igazán előnyösek a napraforgó előveteményeként, hiszen – bár a talajt nitrogénben gazdagítják – nem kedvezőek a betegségekre érzékeny napraforgó esetében, és fontos megjegyezni, hogy a napraforgó önmaga után vetése kifejezetten hátrányos, szakemberek javaslata alapján minimum ötéves vetésváltást célszerű alkalmazni.

A legtöbb kórokozó elleni védekezés szempontjából elsődlegesnek tekinthető az egészséges szaporítóanyag megválasztása, az ellenálló hibridek termesztése, valamint a fertőzött növénymaradványok mély aláforgatása, ezzel minimalizálva a szaporodásukhoz szükséges életteret és feltételt. A gombabetegségekért felelős kórokozók jellemzően aerobok, azaz szaporodásukhoz, végső soron kártételükhöz az oxigén jelenléte feltétel, amely a mélyebb talajrétegekbe való beforgatás során kevésbé áll rendelkezésükre. „Az aerob baktériumok olyan mikroorganizmusok, melyek anyagcseréjükhöz oxigént használnak fel. Több típusuk létezik: a mikroaerofil baktériumok a légkörinél kisebb oxigénkoncentrációt igényelnek, a fakultatív anaerob baktériumok könnyebben növekednek oxigén jelenlétében, de anélkül is túlélnek.”

A napraforgó harmonikus tápanyag-utánpótlásával a növény és az immunrendszere dinamikus fejlődését, a betegségekkel, károsítókkal szembeni ellenálló képessége javulását érhetjük el. A betegségekre amúgy is érzékeny növény esetében kerülni kell a nitrogéntúlsúlyos trágyázást, mert a laza szövetek sérülékenyebbek, és ezzel utat és teret engedünk a kórokozók bejutásának, ugyanakkor a kálium (vízháztartásért és stressztűrésért felelős esszenciális makroelem) utánpótlására annál nagyobb figyelmet kell fordítani. A harmonikus táplálás a biotikus és abiotikus stresszhatások csökkentése útján is igen nagy jelentőséggel bírhat.

A peronoszpóra (Plasmopara halstedii) már nagyon régóta ismert és eredményesen kezelt betegség. Az elmúlt években azonban, mivel a környezeti feltételek folyamatosan változnak, egyre többet olvasni vagy épp egyre gyakrabban találkozhatunk a kórokozó újabb patotípusainak megjelenésével és az ellenük való védekezés nehézségeivel, ugyanis a kórokozó a változékony környezeti feltételekhez rendkívül gyorsan képes alkalmazkodni. Bárcsak mi is ilyen könnyen tudnánk alkalmazkodni a különböző változásokhoz! A peronoszpórás napraforgó szisztémikus fertőzésének következményeképpen a növény maga törpül, több levelet hoz, azaz „káposztajellegűvé” válik, illetve a levelek színén, az erek mentén klorózis, a fonáki oldalon fehéres penészbevonat jelentkezik. Ellenálló hibridek termesztésével, vetőmagvak fungicides csávázásával, a gyomnövények irtásával és ötévenkénti vetésváltással már hatékonyan tudunk a betegség ellen védekezni. A napraforgót veszélyeztető egyéb súlyos gombás betegségek közé a tányérbetegséget előidéző kórokozók sorolhatók, mint például a fehérpenészes szártő- és tányérrothadás, melynek kórokozója a Sclerotinia sclerotiorum, amelyet a napraforgót leginkább veszélyeztető kórokozók egyikeként tartják számon. Miért ennyire veszélyes vagy épp jelentős ez a kórokozó? Ez a gomba a növény bármely fejlődési stádiumában, konkrétan bármikor fertőzhet. Épp ezért kiszámíthatatlan, növényvédelmi szempontból tervezni ellene nem lehet, és többféle tünetet is okozhat. A szártövi részen kialakuló sűrű, vattaszerű penészbevonat súlyos hervadást, a növények korai elhalását idézi elő, de a szár középső részének fertőzésével, illetve a tányér megfertőzésével is nagymértékű veszteséget és anyagi kárt okoz.

Súlyos tányérfertőzésnél a tányér egészben a földre hullhat. Borzalmas látvány egy ilyen tábla. Itt is igaz, hogy fontos a vetésforgó helyes kialakítása, melyet a fogékony gazdanövények elkerülésével kell megtervezni. Érdemes ügyelni a táblák közötti megfelelő izolációs távolságra is; napraforgótábla mellé ne kerüljön őszi káposztarepce. A szürkepenészes tányérrothadás (Botrytis cinerea) elsősorban sebzés útján fertőz, azonban szerencsére ritkán okoz járványszerű megbetegedést. Nedves, csapadékos időjárásban a tányér elrothad, nagy része a földre hullik, gyakran csak a tányértartó szárrész marad fent a növényen.

Az utóbbi években még nagyobb figyelmet érdemel a hamuszürke szárkorhadás (Macrophomina phaseolina), amely a globális felmelegedéssel egyre inkább teret nyer, hiszen a kórokozó eredetileg trópusi területeken fertőzött, melegebb éghajlathoz van szokva. A betegség rendkívül súlyos, hiszen a növények hirtelen elszáradását okozza, amit leggyakrabban aszálykárnak titulálnak, és nem is törődnek vele, miközben a szövetekben a fertőzést okozó kórokozó könnyen kimutatható.

SZERZŐ: MAGYAR NIKOLETT

CÍMKÉK