Sok tízezer hektárnyi belvíz eltűnt az országban az erős felmelegedés és az áprilisi-májusi szárazság miatt. Míg az Alföld egyes keleti részein, a Tisza vonalában változatlanul gondot jelentett a belvíz vagy annak utóhatása, addig a Dunántúlon mára kevés csapadék okozta szárazság jelei mutatkoztak.
Ahol a belvíz április végéig gátolta a munkákat, ott sem lehetett a víznyomás alól felszabadult területeken a hagyományos módon nekilátni a talaj-művelésnek. Május elején még 200.000 hektáron állt a víz az országban azokon a területeken, ahol a több-kevesebb csapadék miatt nem indulhatott meg a visszaszorítása. A mintegy 100.000 ha vetés és az ugyanannyi vetetlen szántó sorsa éppen ezért május elején még nyitott volt. Bármennyire is sürgetett az idő, a belvíz levonulása után nagyon meg kellett gondolniuk a gazdálkodóknak, hogy mikor és hogyan kezdik a művelést, nehogy újabb károkozással tetézzék a bajt. Az eliszapolódott, majd kérgesedett talajfelszínt csak akkor tanácsos bolygatni, ha az a járhatóságig, illetve a művelhetőségig megszikkadt. Első lépésben a legfölső réteget — 10-15 centimétert — mélyen célszerű porhanyítani, levegőztetni, ehhez azonban valósággal vissza kellett lopni a területeket, naponta egy-két méterrel szélesebb sávot lehetett megjárni. Olyan módszert volt ajánlatos választani, amivel a lehető legkevesebb újbóli szerkezetrombolással lehetett kialakítani viszonylagosan jó minőségű magágyat. Ezeken a területeken nem volt célszerű semmilyen nehéz eszköz, mint például a hagyományos tárcsa használata. Ha lehetett, inkább egy menetben végezték el a magágykészítést és a vetést, az idő szorítása és a fizikai értelemben károsodott talaj további kímélése miatt. Emellett az erőteljesebb gyomosodásra, a kórokozók és kártevők intenzívebb fertőzésére is fel kellett készülni elméletben a vetések megkezdése előtt. Ezért a szakemberek sűrű vetésű, gyomelnyomó hatású kultúrák termesztését ajánlották leginkább. A vízkárt szenvedett, leromlott szerkezetű talajokon aztán majd ősszel kerülhet sor a mélyebb rétegekig ható helyreállítási munkákra, de addig is valamilyen termést kell produkálni, és az adott növénykultúra gyökérrendszere is segít rendbe tenni ezeket a szerkezetileg lerombolt talajokat…
A belvizek utáni termelés esélyei
Az erősen belvizes területeken gazdálkodók, miután eddig is nagy veszteségeket könyveltek el — például az idén áprilisban tudták néhol a kukoricabetakarítást, jelentős károkkal, elvégezni –, általában realista emberek. Pontosan tudják, hogy a 2010. évi belvízkár nem egy év gazdálkodását érinti, és a legjobb szándék és akarat mellett sem tudják a veszteségeiket pótolni egy esetleges jól sikerült “másodvetéssel” sem. A víztől “visszalopott” területek értelemszerűen kimaradtak a tápanyag-visszapótlásból, alapművelést sem kaphattak, hátrányuk a termőképesség, a talajszerkezet, a talaj vízgazdálkodása szempontjából behozhatatlan. Az optimális víz-levegő arány teljesen felborult; a csapadék és a szárazság egyaránt kedvezőtlen hatással van egyelőre az érintett területeken. Mégis az lehet a cél, hogy valami kerüljön ezekbe a táblákba, táblarészekbe is, ne válhassanak ruderális területekké, ne verje fel őket a gyom, ami a közeli területeket is elfertőzheti, és még büntetést is vonhat maga után. Azt lehet mondani, hogy a talajok kultúrállapotba hozása lehet az elsődleges és értelmes feladat, de ha már vesződik vele a gazda, ha már költsége van ezzel, akkor szeretné legalább azt a termésből viszontlátni. Ezért folyt szinte egész májusban gigászi küzdelem — különösen az Alföld keleti régióiban, mert itt volt a legjellemzőbb még ekkor is a belvíz szorítása…
Versenyfutás a kukoricabogárral
Amikor a vetésszerkezet országosan nagyon kedvezőtlen átalakulásáról beszélünk, már mindenki tudja, hogy a négy-öt ipari növény szakmailag indokolatlan terjeszkedésére gondolunk. Fokozatosan szorultak ki ebből a takarmánynövények, részben az állattenyésztés erodálódási folyamata, részben a monodiétás szarvasmarha-tartási gyakorlat térnyerése miatt. Ugyanakkor eltűntek a konzervgyárak felszámolása után a szántóföldi kertészeti növények, amelyek nem csak ún. pénzes növények voltak, de jelentős területi nagyságrendet is képviseltek. Lassan tehát feledésbe merültek azok a rövid tenyészidejű kultúrák, amelyeket korábban nagy előszeretettel vetettek — másodvetésként, vagy éppen az ilyen kényszerhelyzetekben, mint a jelenlegi. A mostani kiszolgáltatott helyzet, mint amilyet a belvíz okozott az idei tavasszal, érthető módon meglepte a gazdákat, akik nem mernek a korábban jól bevált megoldásokhoz folyamodni. Szinte mindenhol — még a rossz termőhelyeken is — szinte mindenki a rövid tenyészidejű, szuperkorai kukoricákban gondolkodik. Nem kizárt persze, hogy ezt a döntés kizárólag a kukorica piaci pozíciója generálja, ugyanakkor számos veszélyt is hordoz magában. A lényegesen jobb helyzetben lévő dunántúli megyék gazdálkodói húsvét előtt minden percet kihasználtak, és gőzerővel vetették a kukoricát. A talaj hőmérséklete akkor 14-16 °C-os volt a 8-10 cm-es vetésmélységben. Igyekezetük azért volt indokolt, mert minél hamarabb a földbe került a kukorica vetőmagja, annál jobban tud védekezni a növény a kukoricabogár éhes lárvája ellen, hiszen mire a kártevő kikel, addigra a növény gyökere képes megerősödni. A belvizes területek csökkenésével aztán sok érintett termelőben természetesen megfogalmazódik a rövidebb tenyészidejű kukorica vetésének igénye, de nekik fel kell készülniük arra, hogy a kukoricabogár lárvája — különösen védekezés híján — jelentős kárt tehet a csíranövény fejletlen gyökérzetében. Ez a létező probléma azonban keveseket foglalkoztat akkor, amikor végre olyan állapotba lehetett hozni a korábban vízzel borított területeket, hogy vethetők legyenek. A kukorica szerződéses ára — ami 45.000 Ft/t körül mozog — kétségtelenül motiváló tényező a döntés meghozásánál. Azt azonban senki nem gondolhatja, hogy a víz levonulása után a lassan melegedő, tápanyaghiányos, rossz fizikai állapotú talajokon jelentős kukoricatermésre lehetne számítani…
Miért nem egyéb növények?
A már fent említett iparinövény-centrikus hazai növénytermesztési gyakorlat teljesen elvonta a figyelmet a 20-30 évvel korábban sikerrel termelt egyéb kultúrákról. Az alternatív növények, mint a mustár, olajretek, facélia mellett a másodvetésűek — köles, mohar, pohánka, fénymag, cékla, stb. — ma már szinte csak egy szűk kör kiváltságaként termelhetők, és kizárólag vetőmag-előállítás céljából. Ugyanezen növények közül néhánynak korábban szervezett madáreleség-piaca is volt, és komoly bevételt hoztak a német, holland, belga, svéd kereskedőkön keresztül. Ez a piac ma csak nyomokban lelhető fel, és a hazai kereskedők ez ügyben nem sietnek a bajba jutott termelők segítségére. A köles, mohar, csíkos napraforgó, fénymag, stb. madáreleség célú felhasználása természetesen ma is működő piac, de a külföldi kereskedők valamilyen oknál fogva elpártoltak a magyar termelőktől, és máshol szerzik be a nagyobb mennyiségeket. Elmaradt ez a lehetőség a piaci bizonytalanságok, az alacsony árak miatt is, valamint a magyar termelői-feldolgozói háttér talán megunta a piac hektikusságát. Amikor kiürültek a magtárak, akkor azonnal kellett jó áron a madáreleség, amikor gyenge tél volt, olyankor meg a termelők nyakán maradt vagy megszégyenítően alacsony árat kínáltak érte, állandó minőségi kifogásokra hivatkozva. Ezek az okok vezettek oda, hogy ma már néhány elkötelezett és felkészült termelőgazdaságon és kereskedőn kívül senki nem szorgalmazza e növények termesztését. Ilyenkor, amikor belvíz után kitűnő választékbővítés lenne a bajba jutottak számára ezeknek a növényeknek a vetése, már senki nem meri vállalni — különösen nem a szabad piacra –, a veszteség elkerülése érdekében. Ma már ugyanis óriási kockázatot jelent madáreleséget szabad piacra termelni, pedig a korábbi gyakorlat szerint a következő év elején azért szinte mindig el lehetett adni; egy-egy kamion árut hiánypótlásra mindig kerestek a külföldi vevők.
A magyar madáreleség és a másodvetésű növények esetében inkább a minőségen, az aratás utáni tisztításon, a víztartalom beállításán, egyáltalán a terménykezelésen van a hangsúly, mert csak az egészséges magféleségek képviselnek valódi értéket. Amikor kényszertermesztés folyik, s csak muszájból vetnek egy-egy növényt, akkor az általában nem sikerül, mert a termelők nagyobbik része nincs erre megfelelően felkészülve… Amikor iparinövény-centrikus növénytermesztés folyik, akkor már nehéz visszaállni a sokkal kényesebb aprómagok termesztésére, pedig a kereskedők szívesen küldenek el egy-egy szépen kikészített, hibátlan minőségű tételt a termelők telephelyéről…
Egyensúlyt kell keresni a növénytermesztésben
A belvízborítások elvonulása után tehát legtöbb helyen a FAO 200-as kukorica és a napraforgó vetése marad, vagy a dilemma, hogy belevágjanak-e valamilyen egyéb másodvetésű növény termelésébe. Ha ez utóbbiak termeltetési rendszere nem épült volna le ennyire, akkor nagyobb bátorítást — esetleg szerződést — kaphatnának a termelők ez utóbbi tevékenységre. Az átalakulóban lévő kontinentális éghajlat eközben a Kárpát-medencében egyre jobban érezteti hatását, ami a temérdek vízborítást is eredményezte. Lehet, hogy jobb növényválasztással, a vetésszerkezet kibővítésével az ilyen helyzetek jobban kezelhetőek lennének. Természetesen nem lehet szó nélkül hagyni az állattenyésztés elsorvadása okozta károkat sem, hiszen számos pillangóstakarmány- és fehérjenövény esett ki a termelhető növények palettájáról, köztük rövid tenyészidejűek is. Ha az egyensúly visszaáll, talán normalizálódik a helyzet, és nem okoz a belvíz utáni helyzet ekkora gondokat, mint most…
