Változások a mezőgazdasági gyakorlatban a következő 20 évben
Jelenleg a világ mezőgazdasági termelési területei a lakott földterület valamivel több mint felét foglalják el (4,9 milliárd hektár). Az elmúlt 300 évben ebből a területből körülbelül 4 milliárd hektárt „hódítottunk meg”. Ezt erdők, bozótosok irtásával, rétek és kaszálók szántásával, mocsarak lecsapolásával értük el. Ebből a 4,9 milliárd hektárból körülbelül 1,4 milliárd intenzíven művelt, a többi legelő és rét. Mi lett az eredmény?
(fotó: shutterstock.com)
A bolygó „hódításának” eredményei
A földterületek/természetes élőhelyek főként mezőgazdasági célokra történő átalakítása a légkörbe juttatta az ezeken az élőhelyeken megkötött szén körülbelül 70%-át (a szárazföldi növények és a föld 2-3-szor több szenet tartalmaz, mint a légkör) kb. 300 év alatt. Ami az ásványi műtrágyák használatának intenzívebbé válásával együtt az üvegházhatást okozó gázok (szén-dioxid, metán, nitrogén-oxidok) drámai növekedéséhez vezetett és vezet.
A biodiverzitás (természetes változatosság) csökkenése is a hódítás eredménye, ami sok élőhelyen monoton, nagyon sérülékeny agroökoszisztémák létrejöttéhez vezetett.
Elértük, hogy az emberi tevékenység intenzitása és lehetőségei a bioszféra ősi kémiai ciklusainak kibontakozásában változásokhoz/megzavarodáshoz vezetnek, beleértve azokat is, amelyek a mezőgazdasági tevékenység szempontjából a legjelentősebbek (víz-, szén-, nitrogén-, oxigén- és foszforciklus).
Miért rosszak, azaz katasztrofálisak az emberi tevékenység ezen hatásai a bolygó élővilágára a természetes ciklusok működésére nézve? Elsődlegesen, mert a végeredmény a bolygó felmelegedése: az iparosodás előtti korszakhoz képest a bolygó 1,5 °C-kal melegedett. Ez a felmelegedés most olyan meteorológiai és éghajlati zavarokat okoz, amelyeket többé-kevésbé érzünk. További probléma a talajtermékenység csökkenése, és a degradációs folyamatok, amelyek ma a világ mezőgazdasági területeinek több mint 52%-át érintik. Ami tovább fokozódó bizonytalansághoz, egyes régiókban pedig a további mezőgazdaság ellehetetlenüléséhez vezet. De ha a folyamatok továbbra is ilyen ütemben folytatódnak, az élővilág nagy részének, beleértve az embert is, fennmaradása megkérdőjeleződhet.
Tény, hogy a mezőgazdaság szerepe a klímaváltozásban jelentős. A káros üvegházhatású gázok kibocsátásának körülbelül 25%-a közvetlenül vagy közvetve a mezőgazdasági tevékenységekből származik. Egyre világosabbá válik, hogy az intenzív mezőgazdaság további folytatása, ahogyan azt most gyakoroljuk, amely nagy mennyiségű energiát és vegyi anyagot igényel, nem fenntartható. Az ipari földművelés lényege, hogy „Mindent megadunk a földnek, amire szerintünk szüksége van, és elveszünk mindent, amire szerintünk nincs szüksége.” (David Attenborough). A hangsúly azon van, hogy „amit gondolunk”, viszont még sok mindent nem látunk tisztán. Amit tudunk, az az, hogy az intenzív művelés és a monokultúra során a legtöbb természetes folyamat megszakad és/vagy megszűnik, és egy ilyen rendszer az adott parcellán nem képes önfenntartóvá válni. Ezért ahhoz, hogy egy ilyen rendszer produktív legyen, műtrágyákat kell alkalmaznunk, mivel nincs elegendő szerves anyag és mikrobiológiai aktivitás, amely elegendő mennyiségű tápanyagot tudna „kiszolgálni”, hogy a növények genetikai potenciáljuk nagyobb részét kibontsák. Az ipari mezőgazdaságban az ásványi műtrágyák 50–60%-ban vesznek részt a terméshozamok megvalósításában.
Nem adunk esélyt a természetnek
Megzavarjuk a természetes vízköröket, ahol lehetséges, mesterségesen adagoljuk a vizet, a természetes vízrendszerekből kivonva azt.
Ennek eredményeként egyforma, mesterséges rendszereket kapunk, amelyek nagyon gyakran kiegyensúlyozatlanok (elsősorban a tápanyagok, de a vízháztartás tekintetében is), és amelyekben olyan növényeket termesztünk, amelyek nagyon érzékenyek a különféle stresszekre. Ezután, a pozitív eredmény elérése érdekében ismét szintetikus kémiát/növényvédő szereket alkalmazunk (amelyek hatása a terméshozamra akár 40%-ig is terjedhet), és a termelési folyamat végén, szinte szabály szerint, eltávolítjuk a növényi maradványok nagy részét a megművelt területről, és amennyire csak tudjuk, megforgatjuk a földet. Így hagyjuk, hogy a nap és az eső tovább pusztítsa az ilyen kopár földet.
A kopár föld pedig nem természetes állapot, éhes, szomjas és beteg. Mindezen intézkedésekkel és eljárásokkal nem adunk esélyt a természetnek, hogy segítsen nekünk az évmilliók alatt felépített mechanizmusaival. Emiatt idővel a termőföldek leromlása következik be a bennük lévő tárolt szén felszabadulása (humuszveszteség) miatt, ami a föld szerkezetének, biológiai sokféleségének és szerves anyagának elvesztéséhez vezet. Ugyanakkor több szén-dioxid kerül a légkörbe, mint amennyit a talaj megköt, továbbá az ásványi nitrogénműtrágyák és a friss trágya talajban történő átalakulása révén nitrogén-oxidok szabadulnak fel, az állattartási rendszerek nagy mennyiségű ammóniát és metánt bocsátanak ki. És az üvegházhatású gázok légkörben való felhalmozódása miatt (több kerül a légkörbe, mint amennyi kiürül onnan), a mikroklíma feltételei megváltoznak, ami az agroökoszisztéma további destabilizálódásához vezet.
A „high-tech” mezőgazdaság eredménye
A fenti beavatkozások eredményeként a Pannon-medence szántóterületein az elmúlt 40 évben a humusztartalom 25%-kal csökkent, a szél és a víz a termőföldek mennyiségét akár 8 t/ha-ral csökkentette évente. Bár eddig a talajművelés intenzívebbé válása és a vegyi anyagok alkalmazása tagadhatatlanul hozzájárult a növekvő emberi népesség elegendő mennyiségű élelmiszerének biztosításához, most egyre nyilvánvalóbb, hogy ez így a jövőben nem lesz lehetséges. Az FAO becslései szerint a földművelés hatékonyságának növekedési üteme 2040 körül éri el a csúcspontját. Tehát a következő nagyjából 15 évben a mezőgazdaságban jelenleg alkalmazott technológiák erőforrásainak nagy része és minden lehetősége kimerül. Az emberi tevékenységek egyre nehezebb és drágább körülményekhez vezetnek az élet alapvető feltételeinek biztosításához (aszályok, árvizek, emelkedő tengerszint). És úgy tűnik, hogy ha így folytatjuk, akkor az emberi populáció fennmaradását fogjuk megkérdőjelezni. Az emberi népesség pedig folyamatosan növekszik, és a becslések szerint a 21. század nagy részében is növekedni fog. Viszont minden embernek élelemre, ruházatra van szüksége, mindenki jobb életszínvonalra vágyik.
(fotó: shutterstock.com)
Hol vannak a megoldások?
A bolygónk további életfeltételeinek romlásának megállításához két kulcsfontosságú dolgot kell kézbe venni.
1. Meg kell állítani az üvegházhatású gázok kibocsátását.
Azt mondtuk, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátásának körülbelül 25%-a mezőgazdasági tevékenységből származik. A mezőgazdaság azonban egyben olyan gazdasági tevékenység is, amely képes több szén-dioxidot megkötni, mint amennyit a termelési folyamat során kibocsát. Feltéve, hogy az intelligenciát és a természet adta lehetőségeket használjuk fel, a puszta erő és a kémia helyett.
2. Meg kell állítani a biológiai sokféleség további csökkenését, sőt, növelni kell azt.
A biológiai sokféleség csökkenésének legnagyobb bűnöse a mezőgazdasági tevékenység, mivel a bolygó szárazföldi területének körülbelül 50%-át jelenleg élelmiszertermelésre használják. Az erdőirtás, a vízfolyások mezőgazdasági és energiatermelési célú elterelése naponta az élőhelyek elvesztéséhez és a fajok kihalásához vezet. A biológiai sokféleség csökkenése többszörös pusztító hatással van a bolygóra, beleértve minket is. Az ökoszisztémák, sőt maga a bolygó természetes egyensúlya, önszabályozási mechanizmusai és fenntarthatósága is elvész.
Ezeknek a zavaroknak a megnyilvánulásait különböző módon érezzük. Az utolsó legszembetűnőbb példa a koronavírus-járvány volt. A feltételezés az, hogy ez a vírus, miután természetes gazdaszervezeteinek száma – amelyekben talán évezredekig élt – csökkent, élőhelyük elvesztése (biodiverzitás csökkenése) és a vadon élő állatok és az emberek közötti egyre gyakoribb találkozások miatt mutálódott, egyszerűen alkalmazkodott egy új gazdához, és megtalálta az embert. A tudósok úgy vélik, hogy jelenleg legalább 1200 ilyen vírus él a vadonban, az érintetlen természetben, és arra vár, hogy a koronavírushoz hasonlóan világjárványszerűen fenyegesse az emberiséget.
Milyen változásokra számíthatunk a mezőgazdaságban a közeljövőben?
Az elmúlt harminc évben a tudósok és kutatók számos intézkedést és akciótervet dolgoztak ki a klímaválság megoldására. Ezek az intézkedések minden bizonnyal jelentős változásokhoz vezetnek majd a mezőgazdasági termelés módjában a következő 10–20 évben. Vegyük sorra azokat, amelyek megvalósítása radikális változásokat hoz a mezőgazdasági gyakorlatban.
Az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséhez hozzájáruló intézkedések egyike az étkezési szokások megváltoztatása, azaz a húskészítmények fogyasztásának csökkentése. A hústermelés nagy terhet ró a környezetre, és sok energiát igényel, és a háziasított nagytestű emlősök többsége kérődző (szarvasmarha, juh, kecske), amelyek emésztési módjuk miatt nagy mennyiségű metánt bocsátanak ki, közvetlenül hozzájárulva a globális felmelegedéshez. Ezenkívül az istállótartási rendszerben nagy mennyiségű friss trágyát és hígtrágyát termelnek, amelyek a talajba kerülve jelentős mennyiségű nitrogén-oxidot bocsátanak ki. A hústermelés egy másik problémája, hogy ma a szántóföldek körülbelül 80%-át hús- és tejtermékek előállítására használják.
A növekvő emberi népességgel és az emelkedő életszínvonallal, egyszerűen nem lesz elegendő szántóföld a húsfogyasztás ezen szintjének fenntartásához (jelenleg Európában évente 60–80 kg húst fogyasztanak lakosonként, Afrikában pedig 10–20 kg-ot). A nem túl távoli jövőben – ezen számítások szerint – át kell állnunk a főként növényi alapú étrendre. Sok fejlett országban ez az étkezési szokások megváltoztatásának folyamata már elkezdődött. A húsfogyasztás csökkenésével viszont megváltozik az alapvető mezőgazdasági termékek iránti kereslet. Jelenleg a szántóföldi gazdálkodásból származó termékek 70%-a állati takarmányként végzi. A világ állattenyésztésének csökkentésével csökkenne a kukorica, az árpa és részben a szójabab és az olajos magvak iránti kereslet, ami további változásokat okozna a mezőgazdasági termelés szerkezetében.
A földművelés technológiájának megváltoztatása a talajművelés és a növényvédelem csökkentését is magában foglalja. De akkor mely gazdálkodási rendszerek lesznek uralkodóak a jövőben? A legígéretesebbek közé sorolható a permakultúra, a szinte szintropikus mezőgazdaság, a minimális talajművelési rendszer (min-till), a regeneratív mezőgazdaság. Ezek közös jellemzője, hogy a földet vagy nem művelik, vagy a művelési mélység minimális (maximum 8–10 cm), és a földterület élő vagy elhalt növényi anyaggal való állandó beborítására irányul, miközben a talaj és nem a termesztett növények táplálására törekszik. Ezek a technológiák a természetes folyamatok racionálisabb felhasználásán alapulnak, és közülük jelenleg a regeneratív mezőgazdasági rendszer a legelfogadhatóbb alternatíva.
(fotó: shutterstock.com)
A regeneratív mezőgazdaság alapelvei:
A regeneratív mezőgazdaság a fenntartható mezőgazdaság egy olyan rendszere, amely a föld és az agroökoszisztémák helyreállítására és revitalizációjára összpontosít, miközben fenntartja a mezőgazdasági termelékenységet, de a lehető legnagyobb mértékben minimalizálja a termelés környezetre gyakorolt hatását.
Az alapelvek:
- a talajfelszín lehető legnagyobb mértékű és leghosszabb ideig történő takarása (növénytakaró, takarónövények),
- a föld fizikai és kémiai zavarásának korlátozása (direktvetés, növényvédőszer-használat csökkentése, az ásványi műtrágyák fokozatos vagy teljes megszüntetése),
- a földterületek és az agroökoszisztémák biológiai sokféleségének növelése érdekében különféle növények kombinálása a termő parcellákon és körülöttük (vetésforgó, takaró- és köztesnövények, agrárerdészet, virágsávok),
- élő gyökér a talajban az év nagy részében (köztes- és takarónövények),
- a legeltetésre szánt állatállomány integrálása a rendszerbe (szakaszos legeltetés takarónövények alatti parcellákon).
A jelenlegi steril, monoton, lehangoló mezőgazdasági tájak talán már a 21. század közepén, teljesen másképp fognak kinézni. Ezekben a fenntartható agroökoszisztémákban nagyon kevés lesz (vagy egyáltalán nem is lesz) szántóföld. A mezőgazdasági területeken a direktvetés vagy a minimális talajművelés lesz a domináns, a felszínen növényi maradványokból álló mulccsal. Ezeket a mezőgazdasági területeket erdők, ligetek, legelők vagy rétek tarkítják majd. A jelenlegi lápokat, mocsarakat, szikeseket, amelyeket most nagy erőfeszítéssel „kultúrába” hozunk, újraerdősítjük, befüvesítjük vagy visszaengedjük a vizet. A növénytermesztésben a monokultúra mellett a polikultúra (vegyes és köztesnövények) is elterjedtebb lesz (pl. kukorica + hüvelyesek), és amikor a fő növényt betakarítjuk, takarónövényeket vetünk. A parcellákat virágsávok vagy sövények szegélyezik, a nagyobb komplexumokat fasorok tarkítják (agroerdészeti rendszerek).
Amit ma már szinte senki sem vitat, az az, hogy a mezőgazdasági területek leromlása számos mezőgazdasági régióban riasztó méreteket öltött. Ha ezek a termelési gyakorlatok folytatódnak, Európában már csak 60–70 betakarítás marad hátra. Ezért egyre több ország hajt végre egyre több intézkedést a klímaválság és a földromlás megállítására szolgáló fejlesztési programokt.
A cikk az augusztusi MezőHírben az erdőtelepítés, a CO2-piaccal és a klímatoleráns mezőgazdaság további lehetőségeinek elemzésével folytatódik.
Farkas Flórián regeneratív gazdálkodó • TMG-TAG
MezőHír Tudástár: regeneratív mezőgazdaság – A regeneratív mezőgazdaság olyan talajmegújító gazdálkodási rendszer, amely a talaj állandó takarására, a minimális bolygatásra, az élő gyökerek fenntartására, a biodiverzitás növelésére és az állatok integrálására épít, hogy javítsa a vízmegőrzést, a szénmegkötést és az agroökoszisztéma stabilitását.
