Ez az a téma, amelyről indokolatlanul kevés szó esik mindkét oldalon. Pedig attól, hogy nem olyan ismert, mint „nagy testvére”, a vadkár, még ugyanolyan fajsúlyú, ha nem nagyobb. Ahogy azt már talán a legelső írásomban kifejtettem, véleményem szerint az embernek úgy kell(ene) tevékenykedni ezen a Földön, hogy a lehető legkisebb ökológiai lábnyomot hagyja maga után. Csak annyit elvenni, amennyire szükségünk van, törekedve a lehető legharmonikusabb együttélésre, nemcsak embertársainkkal, de a teremtett világgal és a benne élő legtöbb élettel. Természetesen ez mára már csak egy álomkép, hisz a civilizáció maga alá gyűrte a természetet, felborítottunk egyensúlyokat, alapvetéseket, szabályokat. A természet mégis igyekszik alkalmazkodni zsarnokához, mert élni akar. Éppúgy élni szeretne, mint az a rengeteg élőlény, amelyet az ember nap mint nap elpusztít, zömében tudatlanságból, érdektelenségből vagy haszonszerzésből fakadó, elkerülhető cselekvések sorával.
Az ember és a természet eltávolodása
Persze azt is látni kell, hogy mára teljesen megváltozott az ember és a természet kapcsolata. Ma már az emberiség döntő többsége nem együtt él a természettel, sőt, mindent elkövet annak érdekében, hogy lakóhelyén a lehető legkevesebb „természet” legyen. Ha árnyékot akarnak, napernyőt vesznek és nem fát ültetnek. Ha húst, zöldséget, gyümölcsöt ennének, megveszik a szupermarketben, nem megtermelik maguknak. Ma már a falvainkban is egyre kevesebben művelnek kertet vagy tartanak állatot. A mai gyerekek zöme egy nagyon fontos tudás nélkül nő fel. Az önfenntartás tudása nélkül! A mai gyerekek számára már szenzációszámba megy egy csibe, egy kisnyúl vagy bármely háziállat.
Felelősség a földön és az erdőben
De vagyunk mi, mező- és vadgazdák. Nekünk a hétköznapjaink része a természet közelsége, az állattartás, növénytermesztés, az igazi természetközeli lét fontossága. Mi vagyunk azok, akik örülnek az esőnek, s nem a fehér cipőjüket sajnálják miatta. Mi, akik pontosan tudjuk, hogy az élet elválaszthatatlan része a halál, ezért nem gyártunk felesleges fantazmagóriákat egy-egy földi élet megszűnése kapcsán. Mi, akik pontosan tudjuk, hogy a munkánk vagy hivatásunk kapcsán nemcsak jogunk van, hanem felelősségünk is. Felelősségünk van a teremtett világ megóvásában, gondozásában és örökül adásában. Éppen ezért, ahogy otthon, úgy a természetben is borzasztóan ellenünkre van az értelmetlen halál.
A vadban okozott kár senki ügye?
Ez így jól is hangzik, de mielőtt ezt mindenki elhinné, és elégedetten bólogatva hanyatt dőlne a klímás traktor légrugós ülésében vagy a magasles kicsit puritánabb deszkáján, legyünk őszinték: minimális túlzással kijelenthető, hogy sem vadgazdálkodói, sem mezőgazdasági oldalról nem érdekli szinte senkit a vadban okozott kár. Vadgazdálkodói oldalról talán annyi pontosítással élnék, hogy akad néhány elhivatott hivatásos vadász kolléga az országban, akik soha nem tudnak beletörődni a vad értelmetlen pusztulásába, abba, hogy az ember hanyagságból, nemtörődömségből játszik Istent. Ezek a szakemberek a vadállomány és a természet óvására tettek esküt, amely számukra nem csupán üres frázis. Azonban a vadászok egy része nem lát túl saját kompetenciáján, és azon a húsmennyiségen, amely szerinte megilleti. Mezőgazdász oldalról pedig a vad mindig is űzött volt… A kártékony, a rossz, a nem kívánatos. Nem véletlen az sem, hogy a vadkár szót, annak jelentését a legkisebb földművelő is pontosan ismeri, míg a vadban okozott kár kapcsán fogalma sincs, hogy mire gondolhatott a költő. Azt viszont bármennyire is fáj, tényként lehet és kell is kezelni, hogy a természet és a természetben élő élőlények első számú ellensége a földet művelő ember. Persze ennyi erővel hangozhatna úgy is ez a mondat, hogy a természetben élő élőlények első számú oltalmazója a földet művelő ember. Mennyivel szebb mondat ez, és ehhez csupán szemléletváltás, tudás, és persze felelősségtudat szükséges.
A kommunikáció hiánya is kárt okoz
Térjünk rá a vadban okozott kár eseteinek konkrét tárgyalására. Arra, hogy ki milyen formában és arányban felelős a bekövetkezett kárért.
Kezdjük talán ott, hogy a vadkárnál megtanultuk, a föld használójának bejelentési kötelezettsége van a vadgazdálkodó felé, ha olyan helyre, illetve olyan kultúrát vet, amely erősen vadkárveszélyes. Erre azért van szükség, hogy a vadgazdálkodó fel tudjon készülni az esetleges vadkármegelőzésre, vadlétszám-apasztásra vagy a vadkár egyéb módon történő elhárítására. A vadgazda nem tájékoztatása később, egy vadkárperes ügynél felróható mulasztás a föld használójának.
Ebből következik az, hogy a föld használója akkor is köteles (lenne) értesíteni a vadászatra jogosultat, ha az ő munkája van veszéllyel a vadállományra vagy a vadállomány bizonyos tagjaira, hisz míg a földművelő a terményből keletkezett bevételből él, addig a vadgazdálkodó a vadból befolyt bevételből, és fedezi többek között a következő évi vadkármegelőzéssel vagy elhárítással kapcsolatos munkafolyamatokat.
Természetesen nem lehet elhallgatni azt a tényt, hogy a vadgazdálkodói oldalon még ma is az a zömében bevett szokás, hogy lapítunk, nem keressük a párbeszédet, a kompromisszumot, a jó kapcsolatot, hanem azért imádkozunk, hogy megússzuk. És nagyon sok esetben csak a földművelő jogszabályi és gyakorlati tudatlansága, valamint az előző cikkben taglalt törvényi, jogszabályi anomáliák mentik meg a vadgazdálkodót a vadkár megtérítésétől. Éppen ezért lenne fontos egy mindkét fél részéről működtetett kommunikációs csatorna kiépítése. Hiszem és vallom, hogy nagyban előremozdítaná a jelenlegi meddő helyzetet.
A föld használója szinte kivétel nélkül bele sem gondol abba, hogy ő is lehet károkozó. Valahogy, csak a nekik okozott kárig terjed ki a figyelmük. Pedig el kell mondani, hogy bizonyos hanyag, nem szakszerűen elvégzett mezőgazdasági munkálatok óriási károkat képesek okozni a vadfaunában, és itt nemcsak a vadászható fajokra gondolok, hanem rengeteg védett, fokozottan védett élőlényre egyaránt.
Pontosan emlékszünk még a műtrágyaszóróval kijuttatott redentinre, amit kifejezetten járatkezelésre engedélyeztek. Azonban a nem megfelelően kijuttatott mérget felvette a mezei nyúl, néhol még az őz is, ami az érintett fajok tömeges pusztulásával óriási kárt okozott a vadászatra jogosultnak.
De említhetném a repcefénybogár elleni permetezését, aminek mikéntjében és az engedélyezett szerek tekintetében is pontos szabályok vannak, ennek ellenére mégis évről évre belefutunk olyan fényképekbe a világhálón, hogy fényes nappal, teljes virágzásban fújják a repcét. Ráadásul a méhészek elmondása szerint nulla tájékoztatás érkezik feléjük.
Kaszálás idején a legnagyobb a kockázat
A sort egy aktuális példával is folytathatjuk: most zajlik a gyepek és füves területek kaszálása, amelynek szintén jól érthető szabályozása, gyakorlata és fontossága van. A vad ebben az időszakban neveli utódait, sok esetben éppen ezeken a füves területeken. A fácán, a fürj és a fogoly szívesen költ ide, hiszen a csibék kikelése után egy gyepes terület gazdagabb rovarvilága nagyobb eséllyel nyújt elegendő táplálékforrást, mint más mezőgazdasági kultúra.
A mezei nyulak, őzek és szarvasok is szívesen ellenek itt, szaporulatuk pedig életük kezdetén különösen sebezhető és védtelen. Biológiájukból, öröklött viselkedésükből fakadóan nemcsak a ragadozókkal, hanem a mezőgazdasági gépekkel szemben is kiszolgáltatottak. Ideális esetben a földhasználó értesíti a vadászatra jogosultat arról, hogy mikorra tervezi a terület kaszálását, hogy az belátása szerint, még a kaszálás előtt vadmentesíthesse az adott területet. Régen ezt jó orrú és nagyon fegyelmezett vizslákkal végeztük. A vizsla jó széllel lekereste a területet, és ha vadat talált, azt a rá jellemző, szoborszerű vadmegállással jelezte.
A vizslavezető odasietett, megnézte, mit talált a kutya, majd az adott vadfaj mentési protokollja szerint járt el. Ha kisnyulat, gidát vagy borjat jelzett a kutya, akkor kesztyűben, sok füvet tépve és közé fogva az állatot – hogy ne legyen emberszagú – biztonságos helyre vitte a kasza elől. Amikor a gép végzett, a vadat visszaengedték. Fácánfészek esetén a tojásokat begyűjtötték, kotlóssal kikeltették, majd a felnevelt madarakat visszaengedték a természetbe. A betakarítás módja és mikéntje is megérne egy külön misét, hiszen a vadriasztó láncok és egyéb berendezések sok esetben fent sincsenek a munkagépen. Ha mégis, akkor gyakran csak díszként szolgálnak, és az esetek elenyésző hányadában látják el a kívánt feladatot. A kiszorító kaszálási módokról is kevesen hallottak, sajnos ez sem bevett gyakorlat: ilyenkor a tábla közepéből kifelé haladva kezdik meg a kaszálást, hogy a vad menekülési esélyei jelentősen javuljanak.
Vizslától a hőkamerás drónig
Ma, amikor már óriási léptékben fejlődik a tudomány, és a technikai vívmányok egymást múlják felül, a vizslák munkáját hőkamerás drónok vették át, amelyek meggyőző eredménnyel képesek dolgozni. Jelen állás szerint az országban több drónpilóta is rendelkezésre állhat, aki a vadászatra jogosult felkérésére segítséget nyújthat. Ezt az innovációt az Országos Magyar Vadászkamara is népszerűsíti, és támogatja a lehetőség igénybevételét. Tudomásom szerint egy vadmentő alapítványon keresztül ez sok esetben sem a vadgazdálkodó, sem a földművelő számára nem jár költségvonzattal. Mégis – a szakemberek elmondása szerint, tisztelet a kivételnek – vadgazdálkodói oldalról szinte teljes közöny kíséri ezt a forradalmi vadmentő lehetőséget.
(fotó: a szerző felvétele)
A sort még hosszasan lehetne folytatni: a villanypásztorba vagy bálahálóba gabalyodott bakok és bikák kínkeserves haláltusájával, a földeken halomban hagyott műtrágyából bezabált őzek napokig tartó szenvedésével, majd pusztulásával, vagy az útszélig, csatornáig kiszántott területekkel, eltüntetett fasorokkal és gazosokkal. Ezek mind a vad természetes életterének végleges felszámolásához vezetnek. Ide sorolható a régi „víziszony” is: mintha rögeszme lett volna a földön megálló víz elvezetése, ma pedig kezdünk rájönni, hogy a kottát nem mi írjuk.
Közös ügy, közös felelősség
Végezetül szeretném ismét hangsúlyozni – ahogyan fentebb is utaltam rá –, hogy tisztelet illeti mindkét oldalon azokat a kivételeket (mert vannak ilyenek), akik kellő tudással, elhivatottsággal, alázattal és természetszeretettel nemcsak az orrukig látnak. Egy biztos: a kialakult éghajlati és gazdasági helyzet megköveteli a megújulást és a szemléletváltást, ha életben szeretnénk maradni. Sokkal jobban egymásra vagyunk utalva, mint azt valaha gondoltuk. Kívánom, hogy a partnert lássuk egymásban, ne az ellenséget. Közös ügyünk ez, hiszen közös az életünk!
Somogyi László hivatásos vadász
MezőHír Tudástár: vadmentés – A vadmentés a mezőgazdasági munkák, különösen kaszálás és aratás előtt végzett megelőző állatvédelmi folyamat, amely jelzéssel, területellenőrzéssel, kiszorító kaszálással, vadriasztással, vizslás kereséssel vagy hőkamerás drónnal csökkenti az őzgidák, nyulak, madárfészkek és más vadfajok pusztulását.
