Napjainkban a racka juh két színváltozatát tenyésztjük: az egyszínű fehéret és feketét. Büszkék vagyunk rájuk, hiszen ezek olyan ősi állatok, amelyeket a kipusztulástól mentettünk meg, és amelyek tulajdonságaikban — legfőképpen szarvalakulásukban — egyedülállóak a világ juhai között. Fajtatörténetükben visszatekintve fontos kérdés: akadnak-e vajon más változataik is, amelyek egykor léteztek, de napjainkra már eltűntek.
Magyar juh (eltűnt névváltozat) A háziállatok fajtatörténetének és fajtaleírásának pontosságát sokszor az elnevezésük körül kialakuló félreértés veszélyezteti. Kezdjük tehát a névvel! Juhunkat, a magyar juhot, amit az országunkban évszázadokon át használtunk, a 19. sz. elejétől kezdődően keresztelték rackának, főleg az idegen szerzők. A racka szót (ami korcsot, basztardot, hibridet jelent) 1799-ben alkalmazta először Gentenbrück művében a magyar juh német birkától született utódaira.
Később ez az új elnevezés terjed el s vált hivatalossá, az addig használt magyar juh, magyar paraszt juh helyett.
Foltos magyar juh
(eltűnt színváltozatok)
A mai racka juh két színváltozatát egymástól függetlenül, tisztán tartjuk fenn. Ez azt jelenti, hogy nem engedjük a másik színváltozathoz tartozó egyeddel párosodni állatainkat. Eltérő színváltozatú egyedek párosodásából szabálytalan tarka színű egyedek születnek, amelyek régen gyakran előfordultak. Ismerünk a múltból szabályosan tarka színváltozatot is, amelyben a bunda fehér, a pofa és a végtagok viszont fekete színűek. A Bohm (1878) által közölt racka képen (tévesen Walachisches Zackelschaf – valaska, oláh racka néven) is fekete fejű és lábú, fehér bundájú; oldalirányú, de egyenes tengelye mentén pödrött szarvú parlagi juhot látunk (1. ábra). A festményen ábrázolt kost a lipcsei mezőgazdasági intézet kapta II. Ernő szász-coburg-góthai hercegtől (1818-93), aki a család Szepes vármegyei birtokáról, Káposztafalváról küldte haza az érdekes tenyészállatot. A fekete és a fehér színek mellett korábban megjelentek barnás és vörhenyes színek is más, egyszínű, fedett változatokban.
Egy korábbi munkánkban a fajtafenntartás kapcsán feltettük a kérdést, hogy miféle cél vezéreljen bennünket: 1.) az adatok pontos rögzítésének kötelezettsége időszerűén vagy 2.) a jelenlegi állapot megőrzése, avagy 3.) az ismert egykori jelleg elérése, visszatenyésztése. A válasz szerintünk a célok okszerű egyesítésében adható meg.
Tévesen bemutatott magyar juh
(hibás változatok)
Fajtánk történetében rábukkantunk a fajta téves megjelenítésére és elnevezésére is. Az első, több évszázadon át ható tudományos félreértés Buffon munkájától (Histoire Naturell, 1776) eredeztethető. Ő munkájában a magyar juh kosát — Beloni (1553) által kölcsönadott kréta-szigeti juhrajz alapján — a természetestől eltérő szarvalakulással, és ráadásul rossz névvel, mint valaskát, oláh rackát mutatta be (2. ábra).
A hiteles fajtatörténet megismerése kötelességünk, a világgal való megismertetésére pedig törekednünk kell. A racka, mint érdekes, kedves állat egyre szélesebb körben terjed külhonban, ám a múltjában nekünk kell a legjáratosabbnak maradnunk.
Magyar-moldvai juh
(eltűnt ősváltozat)
A magyar juh alakjával keveset találkozunk a korai külföldi szakirodalomban. Ennek oka főleg abban a körülményben keresendő, miszerint a magyar kultúrán kívül eső területeken a magyar juh nem fordult elő. Ezt továbbgondolva arra következtethetünk, hogy ezt a juhot őseink magukkal hozták az őshazából, vagy vándorlásuk során tettek rá szert, de a hagyományosan kialakult tenyészterületére okvetlenül ők telepítették. A honfoglaló magyarok a Kárpátok gerincén kívül eső területeken (pl. a mai Moldva) is megtelepedtek, és megtartották ősi juhukat, amit Ferenczy (1903) — az állatok a Kárpát-medencébe bejutott társaival közösen — magyar-moldvai Juhként (Ovis strepsiceros hungaricus) említ. Ennek szarva egyenes tengely mentén pödrött volt, de oldalt nőve, olyan, mint a fajtát legkorábban szemléltető egyed szarva Marsigli (1726) rajzán (3. ábra). E korai változat a 19. sz. végére kihalt. Az a juh, ami ma ismert, a magyar-moldvai juhnak egy változata, a hortobágyi (debreceni) rackajuh (Ovis strepsiceros hortobagyensis).
A megkülönböztetést önálló néven Ferenczy a debreceni gazdasági tanintézeti tanára szükségesnek ítélte. Ebben a változatban — szerinte — a szarvak a fejélből közvetlen egymás mellett erednek, és 45 foknyi szög alatt egyenes tengely körül sűrű csavarulatokat alkotnak, természetesen mindkét nemben.
Csáki nagy racka
(eltűnt suta, változat)
Noha rackánk a jelenlegi fajtastandardja szerint mindkét ivarban mindig szarvalt, a mai napig születnek — bár nagyon ritkán — szarvatlan bárányok, amelyeket természetesen ki kell zárni a tenyésztésből. A szarvatlanság génje kis gyakorisággal most is benne van az állományban, korábban pedig nagyobb gyakorisággal fordult elő, hiszen a fajtatörténetből ismerünk szarvatlan nyájakat is. Bölönyi (1906) kunszentmártoni fríz juhainak értékelésében említést tesz a csáki nagy rackákról (ez tekinthető talán a legnagyobb testméretű s egyben szarvatlan rackaváltozatnak), amiről sajnos nem sokat tudunk. Úgy gondoljuk, hogy a racka e dél-alföldi változatának volt a másik neve a subajuh.
Rácz (1904) írt az 1873 táján feltűnt, majd a Millenniumi Kiállításon a nagyközönségnek is bemutatott szarvatlan horodenkai (Bukovina) rackáról, amely végső soron rackakeresztezés volt. A fehér színű, szarvatlan rimaszombati racka a báró Romaszkán-féle horodenkai racka és az erdélyi racka keresztezett utóda volt.
Négyszarvú racka
(eltűnt többszarvú változat)
Speer (1683) magyarországi útján az észak-alföld peremén találkozott többszarvú rackajuhokkal (“Kettős, négyszeres, sőt hatszoros szarvú juhaik és kosaik még egyszer akkorák, mint a wűrttembergi birka. Ezeknek a gyapja hosszú; abból csinálják a ló-pokrócokat. Van benne szál amelyik a fél ölet is meghaladja“). Kleiner, a XVIII. század híres épületrajzolója (illusztrátora) a bécsi Belvederéről készített átfogó művében (1731-40) képet ad a benne létesített állatkertről s annak különleges lakóiról is. Rézmetszet örökíti meg a juhok kifutójában tartott négyszarvú racka kost is (4. ábra). A képen fekete fejű és lábú, fehér bundájú parlagi juhot látunk, aminek fő- és mellékszarvai 3/4 körívet leírva mintha enyhe csavarodásba kezdenének. Föltételezhető, hogy a pödrött szarvú racka négyszarvú egyedeinek nem négy egyenes vonalon pödrött, hanem inkább négy körben ívelődő szarva lehetett.
A Földön élnek más többszarvú juhfajták is. A többszarvúságot, mint érdekességet a kedvtelésből tartott állatok esetében újra előtérbe lehetne helyezni.
Elvadult racka
(eltűnt feral változat)
Hankó (1937) megállapítása szerint “a magyar juh vad természetű, s könnyen elvadul”. Ennek igazolásaként a József főherceg kisjenei uradalmának bekerített erdeiben eleresztett debreceni rackákat hozta fel. Ezekből a fekete, hatalmasra nőtt Arad megyei “vadbirkákból” a főherceg és vendégei valódi vadászat keretében évente rendszeresen ejtettek el több példányt. Az elejtett állatok némelyikét Lendl Adolf preparatóriumában tömték ki. Valószínűleg ezekből került kiállítási darab a londoni British Múzeumba (5. ábra). Méhely (1903) a dél-magyarországi “homoksivatagban” (deliblát; a szomszédos Torontál vármegyében) még látott olyan óriási testű, hatalmas szarvú példányokat, amelyek élénken emlékeztették az Arad megyei “vadbirkákra”.
Feralnal vagy dedomesztikáltnak mondjuk idegen szóval a háziasítás folyamatából kikerült, visszavadult állományokat. Ilyen populációt mindenképpen keveset látunk emlős háziállataink között (pl. soay juh, liebenthaler ló, chillingham marha). Kár, hogy e szép hazai példánk már csak a múlté.
A 2010-es esztendőt az ENSZ a természet sokszínűsége (biodiverzitás) nemzetközi évének nyilvánította. Háziállataink és termesztett növényeink változatosságára hívja fel a figyelmet az európai agrobio-diverzitás napja (EAD — European Agro-biodiversity Day), amit majd mindig Szent Mihály ünnepén, szeptember 29-én tartunk nyilván.
E jellegzetes állattartó fordulónap alkalmat ad arra, hogy tágabb értelemben is számba vegyük, amink van, s hogy mi az, amink eltűnt. A fajtamegőrzéshez tartozik a még létező, veszélyeztetett háziállatfajták tenyésztése (életben tartása) mellett a róluk fennmaradt valamennyi ismeretanyag, emlék, bizonyíték, sőt tárgyi hagyaték megőrzése is. A fajtamegőrzés e módja anyaga szerint lehet pl. oklevél, törzskönyv, szépirodalmi mű, szájhagyomány, képi, művészeti ábrázolás vagy akár csontváz, kitömött egyed, koponya; helye szerint lehet pl. múzeum, tanintézet, kutatóintézet, magángyűjtemény, könyvtár, gazdaság, stb.
A már kipusztult háziállatfajtákkal kapcsolatosan az életben tartás természetesen nem jöhet szóba, de a valaha volt létezésük a köztudatban való “életben tartása”, a bizonyítékok őrzése ezek esetében is — legalább ilyen hangsúllyal — közös érdekünk: múltunkat ne engedjük elherdálni!
Dr. Gáspárdy András
