Dr. Balla László professzor munkásságát aligha kell bemutatni Magyarországon, hiszen az MTA doktora, a Magyar Növénynemesítők Egyesületének tiszteletbeli elnöke a növénynemesítés szakterületén végzett kiemelkedő munkájával valóban maradandót alkotott, és idős kora ellenére ma is aktívan részt vesz a szakmai munkában.
A Szent István Egyetem magántanáraként és a Debreceni Egyetem AMTC KIK Karcagi Kutató Intézet tudományos tanácsadójaként ma is dolgozik, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy munkásságát beszegve tegye teljessé életpályáját, és átadja a tudást a következő generációknak. Ő állította elő a gépi aratásra alkalmas első magyar intenzív búzafajtákat, amelyekkel a termelők megnégyszerezték a 20. század első felének a termésátlagait. Búzanemesítő tevékenysége mellett meghonosította és elterjesztette az ember által előállított első nemzetséghibridet, a tritikálét, amelynek elterjedése a hústermelésben jelentett előrelépést. Úttörő szerepet vállalt a szlovák sörárpák honosításában és el-szaporításában, amelyeket már közel negyedszázada a vetésterület háromnegyed részén vetnek. Munkássága példaértékű, de még nem teljesen befejezett. Erről kérdeztük egy Gödöllőn rendezett kalászos bemutatón, ahol természetesen a karcagi fajták méltatójaként, előadóként volt jelen…
— Professzor úr! Ön, mint a magyar búzanemesítés egyik avatott szaktekintélye, hogyan látja ma a magyar búzatermesztés helyzetét, azt a világ élvonalával összehasonlítva?
— Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy az utóbbi 15 évben a magyar búzatermesztés nagyon visszaesett. E jelenség megértéséhez azonban régebbre, egészen a ’60-as évekig kell visszanyúlni, amikor 1,3 t/ha volt az országos átlagtermés, s amikor egy búzatermesztési tanácskozáson az akkori szakemberekből verbuválódott előadói gárda 1,5 t/ha-ban maximálta a termőhelyi adottságok figyelembe vételével az elérhető termésszintet. Ez első hallásra egy nemesítő szakember számára nevetségesen hangzott, hiszen a fejlődés lehetőségét csírájában fojtotta volna el. Szerencsére a nemesítői munka azonban nem állt meg, és az évről évre növekvő termésátlagok eredményeként 1984-re 5,4 t/ha-ig szökött fel a mennyiség, keresztülhúzva minden korábbi pesszimista elképzelést. Ez országosan 7,5 millió tonnás rekordtermelést jelentett — akkor is 1,1 millió ha vetésterületen –, amelyet azóta sem sikerült túlszárnyalni, viszont akkor a világ búzatermelésének élvonalához tartoztunk.
Sajnos ettől kezdve folyamatosan csúsztunk lefelé, ami különösen a rendszerváltást követő időkben volt szembetűnő, illetve az időjárási anomáliák kedvezőtlen alakulása is közrejátszott egyes évjáratokban. Ma az ötéves országos átlag búzatermesztésben 4,2 t/ ha, ami azt mutatja, hogy nem tudunk felzárkózni a legjobbak mögé…
— Vajon milyen okai vannak ennek a stagnálásnak, hiszen a termőhely ugyanaz, a nemesítési eredmények jók, s közben 150 köztermesztésben lévő fajtából választhatnak a termelők?
— Nemesítői szemmel nézve nagyon elszomorító, hogy az élenjáró országok — Franciaország, Németország, Hollandia — ma a magyar átlag dupláját termelik, 7-9 t/ha közötti termésszintnél tartanak, ugyanakkor a költségeik hasonlóak. A magyar termelők legnagyobb gondja a gazdaságosság hiánya, ami akkor változik, ha legalább 5-6 t/ ha-t terem, mert az árbevétel akkor haladja meg az önköltséget, és nyereség is innentől képződhet. A mai magyar fajták potenciális termőképessége 9-10 t/ha, tehát a nemesítés nem ludas abban, hogy a magyar termésátlag ilyen alacsony, hiszen a biológiai alapok biztosítottak. A termőhelyeket tekintve viszont három kategóriát kell számba venni, hiszen vannak kedvező adottságúak, közepesek, és kedvezőtlenek. Természetesen ez utóbbin nem biztos, hogy erőltetni kellene a búzatermesztést. Az országos átlagtermés mindenképpen egy stabil mutató, amelyet a gyenge termőhelyek eredménye nagyon negatívan befolyásol.
A ’80-as években volt időszak, amikor a magyar átlagtermés tartósan az európai országok átlaga felett volt, a termelési rendszerek megjelenését követően. Azóta nem törődik senki igazán a magyar búzatermelés ok-okozati összefüggéseivel, mondhatni, hogy a “lovak közé dobták a gyeplőt”. A termelőkben azonban megvan a szándék a felemelkedésre, ezt bizonyítja a bemutatókon tapasztalható fokozott érdeklődés is. A technológiai transzfer ma is adott, a kutatási eredményekre kíváncsiak a termelők. Talán a mobilizálható tőke nem áll rendelkezésre megfelelő időben a búzatermesztés két alappillérének számító inputanyag-beszerzéséhez. Az egyik pillér a fémzárolt vetőmag, a másik a legalább 350 kg vegyes műtrágya hatóanyag. Ha ez működne, akkor a búzatermesztő gazdának már nyert ügye van, mert a többi már nem jelentős pénz kérdése. Ha a többi technológiai ajánlást is lelkiismeretesen betartják, akkor a 6 t/ha körüli termés szavatolható…
A 151 elismert búzafajta gyakorlati haszna pedig nem bizonyítható, tehát nincsen. 12 fajta van a vetésterület 58%-án, ami elég beszédes szám, további 45 fajta pedig 1% alatti vetésterülettel bír. Az emberek hiszékenységen kellene változtatni, mert szakmailag indokolatlan ennyi fajta a köztermesztésben; elegendő lenne 25, aminek harmada kimenő, harmada pedig új…
— A vetésterület csökkenése is szembeötlő, hiszen az évtizedek óta 1,1 millió hektár 900-950.000 ha közé zsugorodott. Nem veszélyezteti-e ez a jövő búzatermesztését Magyarországon, illetve az unión belüli magyar gabonaövezeti státusz nimbuszát?
— Kétségtelen, hogy előállt egy drasztikus vetésterület-csökkenés, ami részben a jövedelmezőségi viszonyok kedvezőtlen alakulásával, illetve a szélsőséges időjárási viszonyokkal magyarázható. Magyarország ökológiai adottságai a kukorica és kalászos gabona termesztésének kedveznek, ezért nekünk ezt kell a továbbiakban is kihasználni. Erre egyébként felkészült szakembereink vannak, a gépesítettségük is jó, csak a közgazdasági környezetnek kell lényegesen javulnia. A területkiesés remélhetőleg csak átmeneti, és a jövedelmezőség javulásával a rend visszaáll. A jövedelmezőség alakulása pedig nagymértékben függ a piaci háttértől, ami szintén sok kívánnivalót hagy maga után. Konkrétan nincsenek biztos piacaink a magyar búzára, mert ha lennének, akkor igény szerint tudnánk — a temérdek fajta felhasználásával — az elvárás szerinti minőséget megtermelni. Persze a piacon meg kell küzdeni a sikerekért, mégpedig egyre inkább a keleti blokk volt államaival — Oroszország, Ukrajna, Románia, stb. –, de ahhoz kedvezőbb árat kell kérni az áruért. Ezt viszont csak a mainál sokkal jövedelmezőbb gabonatermeléssel lehet elérni. Tehát csak az lehet a cél, hogy növelni kell a mennyiséget, a minőség megtartása mellett. Egyébként is jelentős versenyhátránya van az országunknak amiatt, hogy nincs tengeri kikötője, ahonnan a világkereskedelembe is könnyebben be lehetne kapcsolódni, s persze a mennyiségek szerepét is hangsúlyozni kell. Új szemlélettel, új gyakorlattal kell, hogy megújuljon a kereskedés is, mert jelenleg kevés elképzeléssel, eléggé esetleges módon és olcsón kel el a magyar búza.
— Semmiképpen nem kerülhető meg a magyar búzatermesztésről folytatott beszélgetésben a nemesítési eredmények, a nemesítési munka szerepe. Professzor úr hogyan látja, van-e felelőssége a hanyatlásban valamilyen módon a nemesítésnek, vagy éppen ellenkezőleg; a jó megoldásokat sugallja a termelők felé, az ismételt felemelkedés reményében?
— Büszke vagyok arra, hogy a magyar búzatermesztés zömmel ma is magyar búzafajtákon alapul. A ’60-as években megindult nemesítési munka — a féltörpe búzák előállításával — forradalmasította a termesztést, amely ezeken az alapokon állva tudott előbbre lépni. Egyedül a búzánál állt elő az a helyzet, hogy a külföldi fajták nem szorították ki a köztermesztésből a magyar nemesítésűeket. A biznisz növényeknél — kukorica, napraforgó, repce — ez sajnos megtörtént, és külföldi fajták/hibridek uralkodnak, ami óriási teherrel jár. Ugyanis sokszorosát — akár százszorosát — fizetjük ki annak az összegnek licencdíjakra külföldi fajtatulajdonosoknak, amit ma a teljes hazai agrárkutatásra fordítunk. A búzanemesítés és a magyar fajták azért maradhattak köztermesztésben, mert a hazai nemesítők fel tudták venni a versenyt a külföldiekkel. Nagy lökést adott, hogy az extenzív termesztés — ami még Bánkúti, Fleischmann, Fertődi fajtákkal folyt — átváltott intenzívre, ahol viszont új fajtákra volt szükség. Kemény nemesítői munka folyt Martonvásáron, Szegeden, miközben a Bezosztaja búza honosítása 15 évre megoldotta a kenyérgabona kérdést. Aztán megjelentek a magyar nemesítésű rövidített szárú fajták, ami először félelmet keltett amiatt, hogy nem lesz elég szalma. Aztán kiderült, hogy a termésnövekedéssel együtt jár a biológiai termés növekedése, tehát a szalma is több lett. Emellett fontos volt a szem-szalma arány megjavítása, amelyben szintén nagy előrelépés történt. A nemesítési eredmények hamarosan bebizonyították, hogy az intenzív fajták biológiai termése kétszer akkora lett, mint a hagyományos magas szárú búzáké. Mindez a gyakorlatban a búza-termésátlagok javulásához vezetett, és álltuk a nemzetközi versenyt. Mert Nyugat-Európában is dolgoztak a nemesítők, csak éppen nem tudtak olyan szárrövidítést végrehajtani, mint mi. A búzáik magasabbak, hosszabb tenyészidejűek és érzékenyebbek is voltak, főleg a fuzáriumra. Angliában például 6-8-szor is permetezik a búzákat, hogy a fuzáriumtól megmentsék, és így érik el a 8 t/ha körüli termésszintet. Nálunk a fuzárium ellen és megdőlés ellen sem védekezünk, szinte ismeretlen fogalom lett a rövid szár miatt a megdőlés. Mindez a nemesítői munka eredményességét dicséri.
Ugyancsak komoly eredménynek számít, hogy sikerült a korai, középkorai és középkései tenyészidejű fajtákat kinemesíteni, ami a termelők aratási-munkaszervezési munkáit nagyon megkönnyíti, továbbá mindegyik fajtacsoport képviselőjét a biológiai érés optimumának idején lehet betakarítani.
— Professzor úr sokszínű nemesítői érdeklődése és munkássága közismert, így a búza mellett tudomásunk szerint a sörárpa és a tritikálé is helyet kapott a honosítási és nemesítői munkájában. Beszélne erről is?
— A gabonatermelés iránti igény az elmúlt évtizedekben alaposan megnőtt, s ez nemcsak az étkezési búzára volt igaz, hanem a sörárpára is, ami a sörfogyasztás növekedésével mutatott összefüggést. Éppen ezért magam is igyekeztem részt venni ebben a munkában azzal, hogy a szlovák sörárpafajták honosítását elvégeztem, mégpedig az Orbit és Jubilant fajtákkal. Persze ezek ma már kiszorultak a köztermesztésből, mert a nyugati sörgyárak privatizációs éhsége következtében a magyar sörgyárakat megvették, alapanyag-ellátásukat megváltoztatták, és új fajtákat használnak.
Feljött viszont a tritikálé a takarmánynövények között, amely a takarmányárpával az állattenyésztés fő kiszolgálója. Ennek mintegy 15 éve kezdődött a honosítása Lengyelországból, majd négy év kellett a termesztésben való elterjesztéséhez. Ma a búza-vetésterület kb. 15%-át foglalja el a tritikálé, amelynek már hazai — Karcagon általam előállított — fajtája is van. A tritikálé kiváló aminosav-összetétele és olcsó termeszthetősége révén lett nagyon népszerű. Vetőmagigénye kevesebb, mint a többi kalászosé, kiválóan bokrosodik, vegyszeres gyomirtást nem igényel, és a kedvezőtlen adottságú területeken is szépen díszlik.
— A nemesítés helyzete mennyiben változott az elmúlt időszakban, illetve kapnak-e ahhoz elegendő támogatást a nemesítők, hogy a közismerten időigényes szakmai munkájukat zavartalanul végezzék?
— A nemesítés egy befejezhetetlen folyamat, amely minden körülmények között folytatódik. Sajnos e tekintetben azonban nincsenek jó hírek, hiszen megvonták a nemesítő intézetek költségvetési támogatását, a nemesítési támogatást, eltörölték a termelők kötelező vetőmag-felújítását célzó szabályozót, miszerint, ha nem végeznek felújítást a területeik 40%-án, akkor nem kaphatnak területalapú támogatást. Ennek következtében fontos forrásoktól esnek el az intézetek; nem fogy a vetőmag, nincs bevételük. A privát nemesítői szektor pedig nem alakult ki — kivéve a Kiskun Kutatóközpontot –, ami szintén nem tesz optimistává. Félő, hogy a multinacionális cégek rájönnek, hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy a magyar búzanemesítés is beálljon a sorba, ahogy az a többi növény esetében történt. Nem kevésbé rossz a marketingtevékenység sem, hiszen a magyar nemesítési eredményeket sokkal jobban kellene menedzselni, aminek elmaradása minden bizonnyal szintén pénzhiánnyal magyarázható, ám mellette a személyi feltételek is kérdésesek.
— Milyen visszhangra találnak a magyar nemesítési eredmények külföldön? Van-e érdeklődés a búzafajtáink iránt, eladhatóak-e?
— A külföldi piacokra nagyon nehéz betörni, de azt mondhatom, hogy figyelik, nyilvántartják külföldön a magyar nemesítési eredményeket, fajtákat. Persze a fejlett mezőgazdasággal rendelkező Franciaországban vagy Németországban nem könnyű megjelenni a magyar fajtákkal, hiszen féltik a saját fajtáikat, nemesítési munkájuk eredményeit. Persze egy jó ügynök csodákra képes még egy ilyen valóban jó fajtákkal dolgozó országban is, s esetleg az ő révén lehet részsikereket elérni. Személyes tapasztalatom, hogy ez így működik, hiszen Olaszországba, Szlovéniába, Törökországba is be lehetett kerülni ezzel a módszerrel.
— Mint közismert, szaktanácsaival most a Debreceni Egyetem AMTC KIK Karcagi Kutató Intézetében igyekszik a szakmai munkát erősíteni. Ez a munka talán egy hosszú nemesítői életút összegzésének is tekinthető, amelyről szívesen hallanánk néhány gondolatot.
— Karcagon két búzanemesítési program fut egymás mellett, amelyből az egyik az enyém. Jelenleg 10 fajtajelöltem van az állami fajtakísérletekben, és mondhatom, szépen halad a nemesítési munka, de ahogy említettem ez lassú folyamat. Valamelyest itt is romló munkakörülményekkel kell hamarosan számolni — ugyanis a DATE-től is jelentős támogatási ösz-szegeket vonnak el –, de ez a folyamatban lévő feladatvégzést talán egyelőre nem zavarja, bár közvetve Karcag is érintett. A nemesítési osztály 5 nemesítővel, a vetőmag szaporítási osztály szintén ekkora létszámmal dolgozik az aktuális munkákon. A szaporításhoz rendelkezésre állnak a telepek, külön a búza, az árpa és a tritikálé szaporításához. A külső szaporítások tekintetében most erősödünk, ami nagyrészt a karcagi vetőmagüzemmel rendelkező AGROHUNGÁRIA Kft.-nek és személy szerint Dr. Farkas Béla ügyvezetőnek köszönhető, aki felvállalta szerződéses keretek között a vetőmagtermesztést, további termelők beszervezését, a felszaporítások bonyolítását. Örvendetes, hogy egyre több termelő vállalja a kalászos szaporítást a térségben, és egyben népszerűsíti is a karcagi fajtákat. Persze Erdélyben, Kárpátalján is kipróbáljuk a fajtáinkat, és örömmel tapasztaljuk, hogy jól vizsgáznak. Mellesleg jegyzem meg, hogy amelyik fajták pedig a mostoha körülmények között — Karcag térségében -jól szerepelnek, azok a jó termőhelyeken minden bizonnyal még nagyobb termésszintekre képesek.
— Professzor úr szemmel láthatóan jó egészségnek örvend, munkabírása is megfelelőnek látszik. A nemesítői munka mellett Gödöllőn, a Szent István Egyetemen magántanárként oktatja is a nemesítési ismereteket. Milyen tervei vannak a közeli jövőben?
— A nemesítés egy olyan betegség, amelyet csak elkapni lehet, de kigyógyulni belőle nem. Addig végzem ezt a munkát, ameddig bírom és ameddig a lehetőségek is adottak lesznek hozzá. A nemesítéshez munkahelyi, munkaadói akarat is kell, hiszen alkalmazottakkal kell a munka nagy részét végeztetni, és munkájukat meg kell fizetni. Lehet, hogy a láthatáron lévő megszorítás már személy szerint engem is érinteni fog, nem tudni. A félben lévő munkákat nem nagyon lehet átadni, mert nincs kinek a kis létszámú nemesítő kollektíva munkatársai közül. A hamarosan közgazdászként végző unokámra viszont rábízom a fajták menedzselését, a marketingmunkát — ő fiatalos lendülettel képes lesz ellátni ezt az egyébként nem kis feladatot…
Köszönjük, hogy válaszolt kérdéseinkre, és jó egészséget, további eredményes munkát kívánunk!
Nagy Zoltán
