A Polyán Egyesület 2008-ban megkezdett, génmegőrzési célokat maga elé tűző programjának részeként 21 borzderes marha került Romániából Mikóházára. Három civil szervezet, az E-misszió, a Polyán és az Inspi-Ráció Egyesület fogott össze, és a vidéki megélhetés segítésére természettel együttműködő ökológiai gazdálkodást indított Mikóházán a borzderes marhák tartására alapozva. A kezdeményezés fő céljai között szerepel törzsállomány létrehozása, a fajta törzskönyvezése, valamint tenyésztőegyesületének hazai létrehozása.
A fajta története
Az 1800-as évek első felében Kárpátalján és Erdély északkeleti részén kistestű, rossz alkatú, igénytelen marha élt, amelyben a tájegységek és a küllemi tulajdonságok alapján három fajta volt elkülöníthető: Kárpátalja nyugati felében a verhovinai, keleti felében a hucul, Máramarosban és Erdélyben pedig a mokány.
Ezek származásáról azt tartották, hogy a közép-európai ásatások során fellelt Bos europeus brachyceros Adametz egyenesági leszármazottai, amik a 20. századig önállóan fejlődtek, nem keveredve az alpesi barna marhával (Braunvieh) és az illír marhával. Csukás Zoltán szerint először 1879-ben kapott az akkor 100 ezer egyedet számláló kárpátaljai és erdélyi állomány alpesi vért. A keresztezések nyomán kialakult a kárpát-ukrajnai és máramarosi borzderes fajta, amit a későbbiekben egységesen kárpáti borzderesként említ a szakirodalom.
A borzderes állomány mérete 1906-ban 157 691 marha volt, tejtermelésének éves átlaga 2 263 liter. Kovácsy Béla saját tapasztalata alapján ajánlotta az alpesi borzderes szarvasmarha tartását: “Pedig a borzderes fajták közül különösen a montafoni, és az innthali, erdei legelőkkel borított hegydomb-vidéken és a tejhozamra dolgozó tehenészetekben határozottan több haszonnal tenyészthető és használható, mint a nálunk divatos vöröstarka fajták.”
Az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés következtében gyakorlatilag csak a szürke-magyar és a szimentáli pirostarka tenyészterülete maradt meg, a fellelhető szarvasmarha-állományunknak mindössze 1,7%-át alkották a borzderesek.
A két világháború között a Csehszlovák Köztársaságból érkező bikák és üszők kerültek állományjavítási szándékkel kiosztásra, általánosságban “azonban ezeknek az importoknak a vére is túlnyomó részben beleveszett abba a mostohaságba, melyet a természeti és közgazdasági tényezők sanyarúsága, a gazdák tenyésztési és hasznosítási ismereteinek az abszolút fogyatékossága jellemeznek” (idézet Csukás tollából).
Az első bécsi döntés nyomán 1938-ban visszakerült Magyarországhoz a Felvidék nagy része és Kárpátalja délnyugati sávja a magyar határ mentén. 1940 őszén, a második bécsi döntés nyomán pedig az ország visszakapta Erdély nagy részét. Ebben a korszakban végzett széleskörű feltárást, egyúttal a kárpáti borzderes fajtában is Csukás Zoltán, aki erre alapozva 1940-ben adta ki “Kárpátalja szarvasmarha tenyésztése” című könyvét. Ekkoriban ő a kárpáti borzderesnek (még kb. 80%-os részaránnyal) az alábbi két eredetinek tekinthető változatát lelte fel: az egyik “Beregerdő néha feketében sötétlő riskája” (2. kép), a másik “a Huzul havasok podoliai vért is tartalmazó ezüstszürkébe világosodó mokányja” volt (a harmadik alpesi vérrel nemesített változat volt).
Az 1950-es években indult meg felsőbb utasításra a Tisza felső folyásvidékének megfelelő új szarvasmarhafajta kitenyésztése. Az 1953-ban Ópályiba telepített borzderes tenyészetben felnevelt tenyészállatokkal kezdődött meg az itt élő vegyes, értéktelen szarvasmarha-állomány feljavítása, egyöntetűvé tétele alpesi borzderes, majd 1957-től kosztromai bikák használatával is. Horváth Sándor 1966-ban elkészült értekezésében (“Az ópályi borzderes tenyészet kialakulásának tapasztalatai”) megállapítja, hogy a fajtaátalakító keresztezés eredményeképpen az ópályi tangazdaság állatai 4 800 kg-os évi tejtermelést értek el 3,82%-os tejzsírtartalom mellett. Az 1980-as évek végére a kárpáti borzderes fajta teljesen eltűnt az országból.
Kárpátalja ukrajnai területén a szovjetrendszer génmegőrzési céllal hozta létre a nagybaktai nemesítőállomást a beregszászi járásban, valamint azokat a gazdaságokat (pl. Beregrákos, munkácsi járás; Gát, beregszászi járás), ahol szakszerűen és tervszerűen végezték a kárpáti borzderes szarvasmarha tenyésztését, nemesítését. Azokban a falvakban, ahol tudatosan kárpáti borzderes spermát használtak termékenyítésre, a fajta megőrizte jellemző küllemi vonásait és tulajdonságait.
A változatok jellegzetességei
A mokány marha a legszegényebb hegyi lakók, főként az oláhok marhája volt. “Színe a világos és sötét darvas között változik…. Az állatok az évszázados rossz tartás következtében eltörpült testűek, a tehenek csak 170-230 kg súlyúak…, az ágyék hosszú s nagy horpaszokkal határolt, a far ormos és csapott, méretei kicsinyek, kivált hátsó felében… Csekély súlyához képest igen nagy erőt képes a mokány marha kifejteni, s edzett, szívós teste nagy kitartásra képesíti, ökrei továbbá a legcsekélyebb igényűek, a tehenek pedig jól tejelnek, mert az évi tejhozam gyenge tartás mellett 1 100-1 200 l, ami 500 kg élősúlyra átszámítva 2 000 s néhány száz liternek felel meg; hízlalásra azonban alig alkalmas ez a marha” írja Cselkó István 1921-ben kiadott “Szarvasmarhatenyésztés” című művében.
Kárpáti borzderes tehén borjával
A riska marha előfordulása a korabeli források alapján a dél-dunántúli megyékben még gyakoribb volt, mint a Kárpátalján. Rokona a Dráva-vidéki és más délvidéki törpe marhának. Ez a mokánynál is apróbb testű, fehér, darvas vagy néha más színű és szinte csak tejtermelésre alkalmas változat évi tejhozama 1 000-1 200 liter. A Bereg megyei változatban részben galíciai eredet is feltételezhető. A Bereg megyei riska marha szintén törpe testű volt, és hasonlóképpen a dunántúli riskához, főleg csak tejtermelésre szolgált. Jó tartási körülmények és táplálás mellett 1 300-1 600 l volt a tehenek évi tejhozama.
A harmadik változat a nemesített kárpáti borzderes a mokány és a riska termelési tulajdonságainak feljavítását célzó különböző keresztezések nyomán alakult ki. Később ez a feljavított nemesített változat került be kárpáti borzderesként a köztudatba. Az MNOSZ 6802-53 kiadványa a borzderes szarvasmarha kárpáti borzderes standardját a következőkben állapítja meg: közepesen nagy, inkább finomba hajló, de szilárd szervezetű, a szerényebb életfeltételekhez is jól alkalmazkodó, viszonylag ösztövéren izmolt, elsősorban jó tejhozamú állat, aminek évi tejtermelése a testsúlyuknak legalább a hétszeresét eléri, a tejének zsírtartalma 3,8% körüli.
A mikóházi állomány kialakítása, küllemi vizsgálata
A Mikóházán lévő állomány egyik fele 2008-ban Máramarosból, másik fele 2010-ben a Fogarasi havasokból érkezett. A mikóházi állatok egész éven át hegyi tisztásokon, az ún. polyánokon rideg tartásban élnek.
Az állatok küllemi bírálatát és testméreteinek felvételét 2010 novemberében végeztük el. A küllem kiértékelését azért tartottuk fontosnak, hogy megállapíthassuk a Mikóházára került állomány fajtajellegét, és összehasonlíthassuk azt a korábbiakkal, az esetleges megváltozás feltárása érdekében. A kutatásunk során mért, illetve a szakirodalomban talált egyedi testméret adatokat, valamint az ezekből számolt testméretindexeket 5 éves életkorra korrigáltuk.
Az állatok szőrzetének alapszíne szürkésfekete, gesztenyebarna, őzbarna, valamint világosbarna volt. Az állatokon az alpesi vér bizonyítékaként a fül belsejének fehér pamacsszőrei, a rigószáj, valamint egy esetben sötét has, két esetben hátszíj volt látható.
A szarv teste világos, hegye fekete volt az esetek felében. Az állatok másik fele egyszínű, világos, vagy barna szarvval rendelkezik. A részletező küllemi bírálat eredményeit a témában íródott egyetemi szakdolgozat (Ungváry Csaba: A kárpáti borzderes szarvasmarhafajta küllemi bírálata, SZIE-ÁOTK, 2011) tartalmazza bővebben.
A fontosabb testméretek közül a marmagasságban és a farszélességben (a csípőszögletek, illetve a forgatók között) a mikóházi tehenek nem különböznek a korábbi kárpáti borzderesektől (1. táblázat). Azonban a mellkasmélységben, az övméretben és a szárkörméretben talált statisztikailag igazolt eltérés sem tartható szakmai szempontból lényegesnek.
A testméretindexek alakulásából szintén az derül ki, hogy általánosan a mikóházi tehenek nem különböznek lényegesen a korábbi kárpáti borzderestől, noha kissé zömökebbé (rövidebb törzshossz révén) és viszonylagosan lábasabbá (sekélyebb mellkas révén) váltak. A tömegességi index adatforrásonkénti értékeit is szakmailag, gyakorlatilag azonosnak tekintjük (a mikóházi tehenek tömegesebb voltát az általunk felvett testméretek nem okozhatnák, ezért ezt az irodalmi forrásban talált, elképzelhetően téves adatokkal magyarázzuk).
Úgy gondoljuk, hogy a Mikóházára került állatok leginkább az eredeti kárpáti borzderes szarvasmarhafajtának az alpesi borzderessel nemesített változatára hasonlítanak. Azt a tényt, hogy a mikóházi állomány nem mutatkozott testméreteiben nagyobbnak a korábbi kárpáti borzderesnél, megnyugtatónak találjuk.
A hazai érdemi tenyésztői munka elkezdéséhez a mikóházi törzsállomány újabb, a küllem alapján figyelmesen kiválasztott, Romániából, vagy Kárpátaljáról vásárolt egyedekkel való bővítése elengedhetetlen. Bízunk abban, hogy vizsgálataink hozzájárulnak a magyarországi kárpáti borzderes tenyésztői egyesületének létrehozásához, törzskönyvezéséhez, fajtastandardjának és szelekciós céljainak megállapításához.
Annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy az ősibb kárpáti, illetőleg alpesi borzderes gén mekkora hányadban fordul elő a mikóházi állományban, molekuláris genetikai vizsgálatokra lesz szükség. Amennyiben igazolódik, hogy az itt lévő, vagy a később bekerülő állomány genetikailag eltér a környező országokban nagyobb számban tartott borzderes állományoktól, úgy indokolt lehet a változat génmegőrzési programjának megindítása. Ezt a munkát a Debreceni Egyetem Mezőgazdaság-, Élelmiszer-tudományi és Környezetgazdálkodási Karának Állattenyésztéstani Tanszékének munkatársai segítik, akik az állattenyésztési hatóságtól engedélyt kaptak a fajtaváltozattal végzett tudományos kutatómunkára.
