Az elmúlt év nyarának vízhiányos, aszályos periódusa előtérbe hozta a mezőgazdasági vízfelhasználás, az öntözés kérdését. Kormányzati intézkedések születtek és nagy a fogadkozás arra, hogy ebben az évben a vízgazdálkodási problémákat jobban sikerül majd kezelni. De tényleg csak az aszályos helyzetek kezelésével, az öntözéssel van baj, vagy az egész területi vízgazdálkodásban jelentkeznek problémák? – A következőkben erre a kérdésre keressük a választ.
A kiegyenlített, stabil területi vízgazdálkodás azt feltételezi, hogy az ország vízelvezető művei (mintegy 100 ezer km vonalas létesítmény, csatorna, kisvízfolyás) jó állapotban vannak, a szivattyútelepek (amiből csak a vízi társulatoknál 310 darab van) működőképesek, kellő vízkészlet áll rendelkezésre, a mezőgazdasági és ökológiai igényeket (öntözés, halastavi ellátás, nemzeti parkok, erdőgazdaságok vízigénye) gyorsan és biztonságosan ki lehet elégíteni. És még ehhez hozzá lehet tenni, hogy a területi vízgazdálkodási feladatokat ellátó vízi társulatok működése szintén stabil, felkészültek az ellátandó feladatokra, és kellő forrás is rendelkezésre áll ezeknek az alapvetően közcélú vízgazdálkodási feladatoknak az ellátására.
Mennyit öntözünk?
Mivel az öntözés „áldatlan állapota” volt az elmúlt időszakban leginkább előtérben, tekintsük át először a mezőgazdasági vízszolgáltatás és vízfelhasználás helyzetét!
A vízjogilag engedélyezett öntözött terület nagysága sok éve 200 ezer hektár körül van, a ténylegesen öntözött terület azonban általában nem éri el a 100 ezer hektárt. Ez a mezőgazdaságilag művelt terület elenyésző százaléka! Öntöztek már Magyarországon is 450 ezer hektárt, és ismerjük a dél-európai uniós országok adatait is: Olaszországban 2,3 millió hektárt, Portugáliában 600 ezer hektárt öntöznek, Spanyolországban pedig akár Tisza méretű folyó vízkészletének utolsó cseppjét is öntözésre használják („könnyű” nekik, nincs átadandó vízkészlet kötelezettségük, de a vízvisszatartás megoldása sem kis feladat).
A 2012. évi aszályos nyáron sem ugrott meg a mezőgazdasági vízfelhasználás, nem nőtt meg az öntözött terület. A 13 vízszolgáltató vízi társulat összesen 200 millió m3 öntözővizet adott át az öntözőgazdaságoknak, pedig 600 millió m3-t tudott volna. Csak vízi társulati vízszolgáltatásból háromszor akkora terület öntözésére lett volna lehetőség, és vannak más vízszolgáltató cégek is.
Ebből az látszik, hogy egyelőre nem vízkészlet oldalon van a baj! Lehet, hogy a vízkészletek területi eloszlása nem mindenben felel meg az igényeknek, de kellő vízkészletek állnak rendelkezésre. És vannak viszonylag olcsó készletnövelési lehetőségek! A Tisza-tó (Kiskörei-tározó) duzzasztási szintjének emelése, a Bökényi-duzzasztó helyreállítása, a Keleti-főcsatornán és a Nagykunsági-főcsatornán történő vízátvezetések növelése, a csongrádi vízlépcső megépítése lényeges vízkészlet növelést eredményezne, és az oly sokszor hangoztatott vízvisszatartás fokozásának igényét is kielégítené.
Miért nem öntözünk?
De akkor miért nem öntöznek a gazdák? – Drága az öntözővíz, drága az öntözés – mondják a szakemberek. A víznek az öntözött növényhez juttatása 70-120 Ft-ba kerül köbméterenként. Ára nincs, hiszen öntözés esetében a vízkészlet-használati járulék nulla. Két lényeges költségkör van: a víznek a főműtől a tábláig vezetése és a táblán belüli vízszétosztás.
Az első, a mezőgazdasági vízszolgáltatás költsége a művek karbantartásából és üzemeltetéséből (vízkivételből, többszöri átemelésből) áll össze. Ezért a pénzért kapja az öntözőgazdaság a szolgáltatótól az öntözővizet, jellemzően 6-12 Ft/m3 árért. A költségek nagyobbik része tehát a mezőgazdasági táblán belül keletkezik: a mégoly energiatakarékos öntözőberendezések is a jelek szerint „zabálják” az energiát, így lesz ez a költség 60-110 Ft/m3. És annak oka, hogy nem szélesebb körű az öntözés alkalmazása, nem más, mint hogy ezt a többletköltséget csak kevés mezőgazdasági termék árába lehet beépíteni; ezt a költséget a piac általában nem ismeri el!
Az öntözésfejlesztés európai uniós forrásokból támogatható. Mivel ennek a beruházásnak a fajlagos költségei meglehetősen magasak, így ugrásszerű fejlődésre nyilván nem lehet számítani. Célszerű lenne azt megnézni, mi van azon a 100 ezer hektáron, amelynek van vízjogi engedélye, de nincs öntözés. És nyilván szükséges lenne az öntözéssel kapcsolatos hatósági eljárások egyszerűsítésére, az „egynyaras” engedélyek gyors kiadására, azzal együtt, hogy az öntözésnek a vízkészlet rendelkezésre állása, a terület elláthatósága, a megfelelő növények megtalálása mellett szigorú talajtani követelményei is vannak.
További probléma, hogy uniós források nem használhatóak üzemeltetési támogatásokra. Érvényben van ugyanis a teljes költségmegtérülés elve, azaz a felhasználónak (gazdának) valamennyi jelentkező költséget meg kell fizetnie. Érdekes kérdés viszont, hogy ez alól az „öntözős” EU-s országok: Olaszország, Spanyolország és Portugália igyekeznek kibújni, speciális szabályozásért lobbizva az unióban. Érdekes, de inkább sajnálatos tény, hogy Magyarország nem csatlakozott ehhez a lobbicsoporthoz.
Mikor várható az öntözés hazai fellendülése? Mivel ez egy infrastrukturális tevékenység, hozzá kell kötni a főtevékenységhez: a mezőgazdasági termeléshez, a termékekhez, a piachoz. Nyilván, ha lenne egy hosszabb távú piaci biztonság, abba be lehetne illeszteni olyan termékek eladását is, amelyeket öntözött körülmények között is gazdaságosan meg lehet termelni. Ez magával hozná az öntözés iránti nagyobb igényt. A másik „esély” mindenki számára szomorú: a klímaváltozás esetleges negatív hatásai miatt a ma még természetes körülmények között termő növények egyre nagyobb részének öntözését is meg kell oldani. Ez nemcsak az időjárási szélsőségek növekedése miatt lenne elviselhetetlen, hanem a mezőgazdasági termékek várható magas ára miatt is.
Foglalkozzunk a vízrendezéssel is!
Az öntözés a területi vízgazdálkodás aktív része, de annak más elemeivel is óhatatlanul összefügg. A száraz és nedves periódusok változatlanul váltogatni fogják egymást, és a szélsőséges helyzetek is szaporodni fognak. A vízhiányos helyzetek hossza növekedhet, a csapadék rövidebb idő alatt, nagyobb mennyiségben fog lehullani, fokozva a víztöbbletekből fakadó vízkáros helyzeteket. Elég a 2010-es évet elemezni, amikor az országos átlagos csapadék 1 000 mm körül volt (a sokéves adat 600 mm); a mély fekvésű területeken szinte egész évben belvíz volt; a nagy intenzitású csapadék a vízfolyásokon árhullámokat váltott ki; nagyvárosok egyes részei (pl. Miskolc, Pécs), kisebb települések, értékes mezőgazdasági területek kerültek víz alá. Ez arra figyelmeztet, hogy nemcsak a mezőgazdasági vízhasznosítás fejlesztése területén vannak jelentős feladataink, hanem változatlanul kiemelten kell foglalkozni a víztöbbletekből eredő károkkal, rendben kell tartanunk azokat a hálózatokat, amelyek ezek rendezett elvezetését szolgálják.
Hogyan is állunk a vízrendezési létesítményekkel? A mintegy 100 ezer km vonalas létesítmény (csatorna, kisvízfolyás) három részre osztható: 12 ezer km állami üzemeltetésű (vízügyi igazgatóságok), 38 ezer km közcélú mű (vízi társulatok), 50 ezer km harmadlagos mű (volt üzemi mű, táblacsatorna), és ezeket az önkormányzatoknak kellene üzemeltetni. Mára oda jutottunk, hogy semelyik műcsoport sincs jó állapotban! A kizárólagos állami tulajdonú művekből számos felújításra szorulna. A 2010-11-es belvízvédekezésnél ezeknek a műveknek a rossz állapota nagymértékben rontotta a védekezés hatékonyságát.
A közcélú művek állapota folyamatosan romlik, hiszen az ezek fenntartásához és üzemeltetéséhez szükséges források egyre kevésbé állnak rendelkezésre. Az itt szükséges, nagyságrendileg évi 10 milliárd forintot sem az állam, sem a gazdák és önkormányzatok nem akarják, nem tudják finanszírozni, de még az együttes finanszírozásra sincs hajlandóság. A közcélú vízgazdálkodási feladatokra a költségvetés 2011-ben 4,6 milliárd forintot, 2012-ben 2,5 milliárd forintot fordított, miközben a 2013. évi forrás kétséges. A mezőgazdaság szereplői ebben a kérdésben megosztottak: míg a nagyobb társas vállalkozások hajlandók lennének erre forrást fordítani, a kisebb gazdaságok ettől mereven elzárkóznak! És akkor még nem beszéltünk a papíron 50 ezer (de a valóságban is több tízezer) km harmadlagos műről, amelyek ténylegesen kiszolgálhatnák a mezőgazdaságot, de amelyek fenntartására, üzemeltetésére két évtizede egy fillért sem fordított senki.
Az állami részvétel erősödésével az várható, hogy az állami tulajdonú közcélú műveket (kb. 25 ezer km-t) állami szervezetek (vízügyi igazgatóságok) fogják üzemeltetni, hiszen nincs szabad forrás ezek üzemeltetésbe adására (a vízi társulatokhoz). Így a vízi társulatok arra kényszerülnek, hogy többet foglalkozzanak a harmadlagos (önkormányzati, gazdákat kiszolgáló) művekkel, amire eddig is megvolt az igény, és talán jobban meglesz rá a finanszírozási hajlandóság is.
