A klímaváltozás hatására a nyári mezőgazdasági munkák – különösen a gabona betakarítását követő tarlóápolás – új kihívásokkal néznek szembe. A gyakran csapadékmentes, hosszan tartó kánikulai időszakok miatt már nemcsak a vetés és növényápolás idején kell kiemelt figyelmet fordítani a talaj vízmegtartó képességére, hanem a betakarítás utáni időszakban is. A tarlóhántás és -ápolás technológiája alapvetően határozza meg a következő növényállomány vízellátását, valamint a talajszerkezet állapotát.
Magyarországon a gabonafélék betakarítását követően rendszerint az első agrotechnikai művelet a tarlóhántás. Célja a talaj kapillárisainak megszakítása, a csírázó gyommagvak és árvakelések beindítása, valamint a talajfelszín védelme a kiszáradás és az erózió ellen. A megváltozott klimatikus viszonyok következtében mind nagyobb jelentőséget kap a sekély és ultra sekély művelés, amely alacsonyabb munkamélységgel, de megnövelt hatékonysággal járul hozzá a fenntartható gazdálkodáshoz. A tarlóhántási technológia fejlődésének köszönhetően ma már olyan eszközök állnak rendelkezésre, amelyek kifejezetten az energiatakarékos és vízmegőrző tarlóápolás igényeihez illeszkednek. Ezek közé tartoznak a különféle kapás kultivátorok, rövidtárcsák, ásóboronák, láncos tárcsás boronák, illetve az alternatív kombinált eszközök. A következőkben ezek konstrukciós sajátosságait és alkalmazási előnyeit vesszük górcső alá.
Könnyű vázszerkezetű szántóföldi kultivátorok
A könnyű vázas rugós kapákkal szerelt kultivátorok nagy előnye a csekély vonóerőigény és az alacsony fajlagos üzemanyag-felhasználás. Ezek az eszközök leggyakrabban 3–12 méteres munkaszélességben elérhetők, többsoros kapaelrendezéssel (5 vagy 7 sor), valamint jelentős, akár 60–80 cm-es gerendelymagassággal. A kapák agresszívan dolgoznak a talajba, felépítésük lehetővé teszi, hogy a keményre száradt felszíni rétegekbe is be tudjanak hatolni, ezzel biztosítva a szármaradványok keverését és a mikroklíma kialakulását.
A rezgő rugós kapák vibrációs hatása a finom porhanyítást segíti elő, miközben kevésbé hajlamosít kenésre és tömörödésre, mint a hagyományos tárcsás rendszerek. A rezgés hatására a talajrögök szétesnek, a finomabb szemcsék a felszín alatt, a nagyobb rögök pedig a felszínen helyezkednek el, elősegítve ezzel a nedvességmegőrzést és a gyomok csírázását. A rugós kapák ismételt előtérbe kerülése nem véletlen.
Mechanikai gyomirtási képességük és a glifozátmentes technológiák elterjedése miatt különösen fontos szerepük van. Az S alakú vagy laprugós szerszámok akár 15–25 cm mélységben is dolgozhatnak, így első és második tarlóhántásra egyaránt alkalmasak. Különbséget kell tenni a klasszikus rugós boronák és a sekélyművelő kapás kultivátorok között: előbbiek 10–15 cm-ig, míg utóbbiak akár 25 cm-ig képesek hatékonyan dolgozni. A kapák keresztmetszete – például 70 × 12 mm-től egészen 150 × 16 mmig – befolyásolja a munka mélységét és intenzitását. A lúdtalp kapák természetes aláfogása elősegíti a talajba húzást, míg a keskeny kapák inkább mélyebb műveléshez, második tarlóhántáshoz vagy magágykészítéshez javasoltak. A két típus kombinációja is elterjedt: elöl keskeny kapák a jobb átömlés érdekében, hátul lúdtalp kapák a sekély, vízmegőrző műveléshez.
Rövidtárcsák
A rövidtárcsa az utóbbi 15–20 év egyik legjelentősebb műszaki újítása a tarlóhántás eszköztárában. Nevét a kompakt kialakításról kapta: a tárcsalapok kis átmérőjűek, a tárcsasorok közötti távolság és a teljes géphossz is csökkentett, így ezek az eszközök magas munkasebesség és gyors reakcióképesség mellett üzemeltethetők. A tárcsalapok átmérője jellemzően 410–650 mm közötti, kialakításuk gömbsüveg, csipkés vagy esetenként hullámos lehet. A tárcsák általában egyenként, külön rugós vagy gumibakos felfüggesztésen mozognak, így kiváló talajkövetést biztosítanak. Az egymásra merőleges tárcsasorok változó szögállásban állnak, ezzel biztosítva az intenzív keverést és felszínformálást.
A munkamélység 3–12 cm között állítható, a kisebb tárcsák miatt a felső talajréteg sekély és intenzív átmozgatása válik lehetővé. A rövidtárcsák jelentős része gyárilag szerelve van lezáróhengerrel – legtöbbször ékgyűrűs vagy gumigyűrűs kivitelben –, így a visszatömörítés és felszínzárás is egy menetben elvégezhető. A ma elsődleges követelménynek számító vízmegőrzés szempontjából azonban csak meghatározott körülmények között alkalmazhatók a rövidtárcsák. A gépek erőssége a nagy forgatási és bekeverési képesség, de ez egyúttal azt is jelenti, hogy jelentősebb talajnedvesség-veszteséggel jár a használatuk – különösen a nyári, száraz időszakban.
Tárcsás ultrasekély keverőeszközök
Ezek az eszközök eltérnek a hagyományos tárcsás boronáktól: nem gömbsüveg vagy homorú tárcsalapokat alkalmaznak, hanem sík kialakítású, hullámos élű vagy finoman fogazott tárcsákat, jellemzően 45–48 cm átmérővel. A hullámos élek intenzív forgó-húzó munkát végeznek a talajfelszín legfelső rétegében, ami lehetővé teszi a tarlómaradványok aprítását, eloszlatását és részleges bekeverését anélkül, hogy a mélyebb rétegek száradási folyamatait elindítanák.
A tárcsák osztástávolsága jellemzően 12–17 cm közötti, a kisebb átmérő és a lapos profil pedig biztosítja a kiváló talajkövetést még egyenetlen tarlófelszínen is. A tárcsák a vázhoz egyedileg kialakított tartókarokon, gyakran gumiperselyes vagy csillapított csapágyazással csatlakoznak, ami lehetővé teszi a dinamikus, rázkódásmentes haladást nagy sebességnél is. Az ilyen gépek munkamélysége ritkán haladja meg a 4–5 cm-t, céljuk nem a gyökérzóna lazítása, hanem a felszíni mikroklíma fenntartása és a tarlómaradványok kezelése. A munkasebességük 15–20 km/h között mozog, így a területteljesítmény rendkívül magas, akár 10–15 ha/h értéket is elérhet. Rendkívül alacsony a vonóerőigényük és így üzemanyag-felhasználás is mindössze 3–4 l/ha.
A hullámos tárcsás rendszer egyik fő előnye a párolgáscsökkentő hatás: a talajfelszín finom rögössége és a talajjal félig fedett szármaradványok védenek a kiszáradás ellen. Ezzel egyidejűleg kiváló alapot biztosítanak a maguktól kelt gyomok és árvakelések gyors csírázásához, amit a második tarlóhántás alkalmával könnyedén el lehet pusztítani. A hullámos tárcsás egységek gyakran kombinált rendszerek részei, például elöl késhengerrel, hátul pálcás boronával vagy könnyű lezáróhengerrel szerelve. Ezzel növelhető a talajfelszín egyenletessége, javítható a visszatömörítés, és csökkenthető az esetleges későbbi menetigény. Az eszközök használata különösen ajánlott repce- vagy korai búzatarlón, illetve olyan vetésforgóban, ahol a zöldtrágyanövények gyors elvetésére van szükség közvetlenül betakarítás után.
Láncos tárcsás boronák
Ez a konstrukció – amely Ausztráliából indult, és ma már hazai gyártásban is elérhető – kereszt alakú vázszerkezetre épül, amelynek négy oldalán edzett acélból készült, láncon felfüggesztett tárcsák dolgoznak. Ezek az éles peremű tárcsák – 13– 18 cm-es húzástávolság mellett – nagyon sekélyen, kb. 5 cm-es felső rétegben, intenzíven keverik és aprítják a tarlómaradványokat. A láncferdeség következtében a tárcsák forgó és nyíró hatással dolgoznak, így a legkeményebb kukoricaszár is jól aprítható. A hidraulikus láncfeszítés, a vázmagasság állíthatósága és a 7 méteres munkaszélesség akár 12 ha/h teljesítményt is lehetővé tesz, miközben üzemanyagigénye csupán 3,5 l/ha körül alakul. A láncos tárcsa hátránya, hogy a lezáróhenger hiánya miatt a talajt lezárni nem tudja, így a nedvesség megőrzés a felső néhány centiméteres rétegben nem hatékony.
Ásóboronák
A hazai gyártású ásóboronák régi-új szereplői a sekély tarlóápolásnak. A földbe szúró kések és a váltakozó lazított-szilárd talajszerkezet jól ellensúlyozza a víz- és szélerózió veszélyeit. Bár az álló szármaradványok aránya magasabb marad, a keletkező talajfelszín kiváló mikroklíma-hatású. A talajba behatoló kések segítik a víz bejutását, a borona viszont nem aprít, és nem zár le. A 1,6–8,4 méteres munkaszélességben elérhető gépek kis és közepes gazdaságokban éppúgy alkalmazhatók, mint nagyüzemekben. Üzemeltetésük költségtakarékos, a fajlagos üzemanyag-felhasználás alacsony, és közepes munkasebesség mellett is jó munkaminőség érhető el.
A nyári tarlóápolás technológiája ma már nem csupán a hagyományos tarlóhántás eszközeinek alkalmazását jelenti, hanem korszerű, célzottan víz- és energiatakarékos technológiák és eszközök kombinált használatát. A megfelelő konstrukció és munkamélység kiválasztásával nemcsak költséget takaríthatunk meg, hanem hosszú távon javíthatjuk a talajéletet és a következő kultúrák termésbiztonságát is.
SZERZŐ: FARKAS IMRE
