Magyarország természeti adottságai a mezőgazdasági termelésnek és vadgazdálkodásnak egyaránt kedveznek. A mezőgazdasági termelés eredményei sikeres évjáratokban nagyban hozzájárulnak a GDP növeléséhez, az ország gazdaságának megítéléséhez.
Nem kevésbé fontos és értékes ágazat a vadgazdálkodás, a vadásztatással összefüggő tevékenység, amely lényegesen kisebb szegmenset jelent árbevételi szempontból, ugyanakkor szövevényes társadalmi kohéziós és gyakran határokon átnyúló kapcsolatépítő szerepe elvitathatatlan.
Simon István gazdálkodó, Borsfa
A mezőgazdasági termelés és vadgazdálkodás találkozása zömmel közös „helyszínen”, távol a lakott települések zajától, határmezsgyéken – erdők és termőföldek határán – zajlik. Ebből eredően a vadgazdálkodás értelemszerűen élvezője a kultúrnövények kínálta „terülj asztalkám”-nak, míg a termelők kárvallottjai a vad okozta kártételnek. Utóbbiak persze igyekeznek védekezni azzal, hogy a vadak számára kellemetlen növényekkel – szálkás búzával, mustárral, stb. – hasznosítják kritikus területeiket, de a vetésváltási gyakorlat és a termőhely határt szab ennek. A kártételek sajnálatos hozadéka az ellentét, amely időnként – a kár mértékétől és a kártalanítás gyakorlatától függően – a vadgazdák és a termelők közötti indulatba csap át. Ennek oka, hogy az egyik fél évről évre jobban jár, a másik pedig kötelességszerűen viseli a gyakran töredék kártalanítással járó kellemetlenségeket. Természetesen a törvény rendelkezik arról, hogy mi a kárrendezés járható útja, ez azonban gyakran köszönő viszonyban sincs a realitással. Mindkét ágazat gazdálkodói az elérhető legnagyobb nyereség reményében indítják a gazdasági évet, aztán az egyik fél a másik kárára próbál – hallgatólagosan ugyan – nagyobb nyereségre szert tenni, többnyire sikerrel. Magyarra fordítva a mezőgazdasági termelők a vetéseikkel átteleltetik, majd meghízlalják a vadat, annak ellenére, hogy a vadgazdaságok/vadásztársaságok villanypásztorral segítik őket. Ebből azonban nem jut mindenhova, és az eszköz hatékonysága sem elegendő.
Nincs drámaibb látvány a mezőgazdász számára, mint amikor a betakarításra váró termény 10-50%-os, vagy még nagyobb kártételét tapasztalja, amelyet a vadak okoztak. Természetesen bejelenti, a vadkárszakértő felméri, de érdekes módon szinte mindig van valami gond az objektivitással, a terményárak ismeretével, a termelési költségek megítélésével.
Vajon mi az oka annak, hogy a vadgazdálkodói oldal elveszíti a realitásérzékét akkor, amikor a vadkár objektív megítéléséről van szó? Vajon miért alakulhatott ki az a gazdasági értelemben vett erőfölény, gyakran arrogancia, amivel a vadgazdálkodók a mezőgazdasági vadkárokat kezelik? Nem igazságosztás-képpen, de hangsúlyozni kell, hogy mindkét fél gazdálkodik; s miért nem lehet ezt korrekt módon tenni, az okozott – teljesen nyilvánvaló – kár rendezése mellett? Miért kell a termelőnek veszteséget elkönyvelnie azért, mert a vadgazdálkodó még több nyereséget szeretne realizálni? – Sok tehát a nyitott kérdés, amelyre nagyon egyszerű kívülállóként megadni a válaszokat, ugyanakkor a gyakorlatban marad a rendszeres vita, a meg nem értés, az érdeksérelem. Már régóta, de még meddig?
Zala megyében jártunk, ahol az egyik potenciális nagyvadas térségben néztünk körül, hogy hogyan alakultak a vadkárok az idei évben, és milyen kapcsolat, milyen kárrendezési gyakorlat van a vadgazdálkodó és termelő között.
Őzcsapat vonulása és kártétele a repcében
A meztelen valóság
Borsfán, Simon István 300 ha-os termelő telephelyén beszélgettünk, akinek minden évben szembe kell néznie a vadkárral. A növénytermesztés mellett éppen ezért 1 200 birkával is foglalkozik, mert ha több lábon áll, talán könnyebben átvészeli a kritikus éveket. A földjeit – évente 30 ha-t – módszeresen istállótrágyázza, és a talajvizsgálatok alapján mondhatni, hogy intenzíven gazdálkodik. Búzát, repcét, kukoricát termel az erdőkkel övezett, többnyire felszabdalt területeken.
Ahol nincs jelentős vadkár, ott kukoricából az idén is 10 t/ha körül terem, ahol van, ott meg elképzelhető, hogy nem is kell aratni, vagy csak fele-negyede mennyiséget. A kukoricában keletkezett vadkárt a gazda kétszer szenvedi el; egyszer a terméskiesésből eredőt, második alkalommal az utána elvetett őszi kalászos növény kitúrásából származót.
A másik „vadkáros” növény ezen a vidéken a repce. Ahol az intenzív repcetechnológia szerint dolgoztak, és a csapadékviszonyok kedveztek, ott a 2013-as szezonban 4 t/ha felett termeltek, ahol viszont már téli vadkár is volt pl. a repcében, ott a 100 ha-ból eleve 40 ha-t ki kellett tárcsázni tavasszal, és 36 000 Ft/ha összeget fizettek volna ki vadkár címén. Ez a pénz nevetségesen kevés, hiszen nem vették figyelembe a felmerült költségeket, csak a vetőmag és a vegyszer árát rendezték volna. A Zalaerdő Zrt. bánokszentgyörgyi erdészete a terület gazdája ebben a térségben, de mint ismert, német bérlőik vannak, akik vadásztatnak. Szomorú az őszi időszak, hiszen aki vadásztat, komoly pénzeket kaszál a kilőtt vadért, az okozott kár pedig naponta növekszik a gazda számára, amit kénytelen eltűrni. Régóta így megy ez ebben a kerületben, de változásra csekély a remény – mondja Simon István –, csak a szemléletváltás segít, amihez talán más, a termelőkkel lojálisabb vezetők kellenek.
Taposási kár az áttelelő repcében
A károk természete
Vannak olyan táblák, ahol már vetés után kitúrták a vaddisznók a kukoricát a földből, szinte a vetőgép után végigmentek a sorokon. Mire két hét múlva a vadgazda kihúzta a vadvédelmi villanypásztort, már megtörtént a kártétel. A már említett repce esetében 100 ha kár volt, amit rágás és taposás okozott. Szinte a nagyvadak téli zöldtakarmány-szükségletét fedezi a repce, a taposással viszont tönkreteszik a növény gyökérrendszerét, aminek következtében a vegetáció már képtelen maghozásra.
A jó táperőben lévő talajokon szépen díszlik a repce, és nem ritka az 5 t/ha közeli termésmennyiség hektáronként. A vadkár okozta kiesés azonban hihetetlenül nagy, és ha végig tud menni a vegetáció, akkor a betakarított termés csak kárenyhítésnek számít. A költségszint ugyanis közel 300 000 Ft/ha, a felvásárlási ár pedig 10-120 000 Ft/t. 30-50%-os vadkár esetén már ráfizetés a termelés, amikor hozhatna 100 000 Ft/ha feletti nyereséget is. Ezzel a kiszolgáltatott helyzettel nagyon nehéz megbékélni, ideje lenne, ha lenne már valamilyen megnyugtató megoldás.
Részrehajló kárbecslés – vagy csak tévedés
A termelő egyetlen kapaszkodója, hogy kihívja a kárbecslőt, pontosabban a független szakértőt. A szakértők gyakorlatában első helyen szerepel, hogy bírálja a termelő által alkalmazott technológiát, hovatovább a hozzáértés hiányát is felhozza. A Zalaerdő Zrt. szakértője és a független szakértő megállapításai között – jóllehet fényképekkel a kár alátámasztható – volt már tízszeres különbség is!? Nagyon ritkán van azonban ellenpélda, amikor a megszokott szakértőt helyettesítő érkezik, ilyenkor általában objektív felmérés történik. Ebből arra lehet következtetni, hogy az emberi tényezők nagyban befolyásolják a szakértői munkát, és „minden szentnek maga felé hajlik a keze”.
Vélhetően érdekszférák mentén alakulnak a számok, amelyek a termelőknek nem sok jót ígérnek a tapasztalatok alapján – ezzel Simon István és gazdakörnyezete tisztában van.
A Zalaerdő Zrt. állami tulajdonú cég, feltehetően nem rokkanna bele a károk korrekt kifizetésébe úgy, mint ahogy az egy 50 fős vadásztársasággal esetleg megeshetne. Annál is inkább, mert nem csak vadgazdálkodás, de erdőkezelés is a profiljába tartozik, jóllehet ott szembesülnek a vadkárral. A fiatal erdőtelepítések ugyanolyan mértékben szenvedik el a vadak okozta károkat, mint a mezőgazdaságban a szántóföldi művelés. Mégis szinte sportot űzve zajlik minden évben az ismétlődő vadkárok rendezése a gazdák felé. Az egyik táblában alkalmi termésbecslést végezve 9 t/ha termésmennyiség lett volna, de a kár szinte totális, a vegetáció a földön hever, lerágott csövek és torzsák szerte széjjel. A valamikori vadkerítés erősek megviselt, könnyen átjárható, közvetlen mellette magasles (!) árválkodik, talán nem is véletlenül… A viaszérésben lévő félig lerágott csövek pedig a búzavetés után újabb gondot okoznak, hiszen a szag után kereső vaddisznó azonnal észreveszi és feltúrja a vetést. Ezek tények, és hogy mennyire igaz a hatalmas vadkár, arra jó példa a zrt. gyakorlata, hiszen a 200 ha rendelkezésükre álló állami szántóterületet nem vetik el takarmánycélú növénnyel a vadak számára. Feltehetően azért, mert sajnálják a költséget, hiszen termés nem lesz, viszont a földalapú támogatást abszolválhatják – gondolkodik hangosan Simon István. Kétségtelenül olcsóbb, ha a helyi termelők hízlalják meg a vadat, pedig idén rosszak a terményárak, és 10%-kal növekedtek a költségek…
Magasles a kukorica mellett?
Az idei kár hatalmas
A múlt évi kártétel is nagyon jelentős volt Simon István gazdaságában, de a kárrendezés kivételesen – a korrekt szakértői munkának köszönhetően – viszonylag elfogadható volt, és 7 millió Ft folyt be. Az ember gyanúja az, hogy minden évben egy gazdát kártalanítanak tisztességesen, a többivel nem foglalkoznak.
Az idei évben a vadgazdálkodási igazságügyi szakértő munkája már ezt az elméletet igazolja, mert elképesztően alacsony kárértéket állapítottak meg. A repcében végzett kárfelmérés szakmailag teljesen elfogadhatatlan, hiszen a tőszám kipusztulása mellett teljességgel figyelmen kívül hagyja a taposási kárt, amely a gyökérrendszert tönkre tette, és nem képződtek elágazások. A négyzetméterenként fellelhető 5-8 növény rossz eloszlásban és egyszálasan – a tenyészőcsúcs kiharapva – értékelhetetlen mennyiségű termésre képes, ezt minden gyakorló mezőgazdász tapasztalatból tudja. Emellett a kukoricában legalább 30%, a búzában közel ugyanennyi kár keletkezett, csak egy kisgazdaságban – Simon Istvánnál…
Omladozó vadkerítés
Összegzés
A Zala megyei nagyvadban gazdag térség gazdái tehát szenvednek a vadgazdálkodás sikerétől, és akaratuk ellenére komoly árat fizetnek érte. Természetesen nem lehet minden, a vadkárral összefüggő vitás ügyet az említett és megnevezett mintegy 40 000 ha-t gondozó Zalaerdő Zrt. nyakába varrni, hiszen a 6-8 000 ha-os és lényegesen kisebb büdzsével gazdálkodó vadásztársaságok is érintettek ebben a kérdésben. A mezőgazdasági termelők azonban mindenképpen a legnagyobb vesztesei a nagyvadállomány fenntartásának, a vadgazdálkodásnak.
A vadgazdálkodásban, vadásztatásban köztudottan óriási pénzek vannak, ezért az érdekeltségi viszonyok változásában gyors javulásra számítani aligha lehet. Fokozottan igaz ez a megállapítás Zala megyének ebben a nagyvadban gazdag térségében, ahol a felvezetőben a mezőgazdaság mellé tett voksunkat felülírják az itt realizálható vadbevételből származó jövedelmek. A kérdés csak az, hogy nem lehetne-e tárgyalásos alapon, igazságosabban elosztoznia a vadgazdának és a mezőgazdának az itt képződő bevételeken?
