Igen! A szokás teszi nemcsak az embert, a kutyát is. A rossz viselkedés éppen ezért „neveletlen kutyát” eredményez! Még a legbuzgóbb kutyabarát is nehezen viseli el a nadrágcibálást, a nyalakodást, vagy ha az öltönyén állandóan kutyaszőröket talál. Ilyenkor kritizálja az állatot, pedig tulajdonképpen saját magát kellene elmarasztalnia!
A dologban az a tragikomikus, hogy szándékosan tanítjuk meg a kölyköknek a legkellemetlenebb szokásokat, mielőtt még fölismernénk, mennyi bosszúságot okozhatnak. Ha például arra tanítjuk a kiskutyát, hogy ugasson, „jelezzen” otthon – később nagyon megbánhatjuk! Sokan úgy vélik: ebük értéktelen „szobakutya”, ha nem ugat. Alig telik el néhány hónap, és ugyanezek az emberek már azt gondolják: az a kutya „értéktelen”, amelyik minden zajra azonnal ugatni kezd.
A gazda üdvözlése viharos felugrálásokkal kedves látványt nyújt, és szeretetre méltó tulajdonságnak tűnhet, amíg a kölyök kicsi és tiszta. Ám igen kellemetlen lehet, ha például lábai sárosak, gazdája ruhája pedig éppen vadonatúj!
Hasonló a helyzet a székre vagy az ágyra ugrálással. Ez is olyan szokás, amit az első perctől kezdve határozottan tiltanunk kell! Az a kutya, amelyiket arra tanítunk, hogy cibálja a ruhánkat, s amelyiket étellel jutalmazunk, ha az asztal körül téblábol, vagy megengedjük neki, hogy úgy „gyilkolja” a papucsot, mint a patkányokat – az kényelmetlen és sok bosszúságot okozó, nem pedig kellemes „lakótárssá” válik.
Kutyánk üldözheti a kerékpárosokat vagy a kocogókat
Ez persze senki számára nem kellemes. De azért erre a rossz szokásra is van magyarázat és gyógyír! Ki ne látott volna már edzését végző futót, kerékpárost, vagy akár autót is üldöző ebet. Látványosságnak talán mulatságos, ám nem annak, akit hajszolnak, s ráadásul az üldözőre nézve is veszélyes dolog, például ha gépkocsi után veti magát.
Amennyiben a szemlélő helyében szakember, hozzáértő kinológus lenne, odafuthatna a kocogóhoz, hogy fölvilágosítsa: semmi pánik, a hajsza csak rituális cselekvés, „tettlegességre” csak elvétve kerül sor, már ami az ebet illeti.
Még azt is meg lehet említeni, hogy elég, ha a kocogó egyszerűen csak megáll, és szembenéz a kutyával. Persze, ilyenkor illik tudni azt is, hogy a szó szoros értelmében vett „farkasszem nézés” az eb számára provokációt jelent, s mint ilyen, agresszivitást válthat ki. Még a simogatás és a becézgetés esetén is jobb, ha a gazda egy picit „félrenéz”. Minthogy azonban a legtöbb szakember nem feltétlenül kocogó típus, a fent ecsetelt ember a baráti gesztust nem teheti meg.
De hát fogjuk a dolgokat komolyra. Először is tudni kell, hogy az üldözéses magatartási forma úgyszólván már eleve bevésődött a kutyák viselkedésrendszerébe, s a mindenkori ökológiai környezetben való túlélésükkel van kapcsolatban.
Menekülésünk az ő győzelme
A ragadozó ösztönösen üldöz mindent és mindenkit, ami, illetve aki menekül. Ugyanis minden egyes menekülő potenciális áldozat, zsákmány, amelyet alkalomadtán el lehet fogyasztani. A ragadozó állatnál tehát a hajsza ösztönös, rögzült magatartásforma, de azért tudni kell, hogy leggyakrabban maga a menekülés váltja ki ezt a viselkedést, és nem fordítva. Ha például egy parkban elsétálunk egy kutya mellett, mi sem történik. Ha viszont hirtelen elkezdünk rohanni, ezzel fölkeltjük figyelmét, s neki esetleg kedve szottyan, hogy üldözőbe vegye a menekülőt (akár egy macska vagy kutya esetében tenné).
Ne feledjük el azt sem, hogy nem szabad összetéveszteni a ragadozó ösztönt az agresszivitással. Az utóbbi a fajok között a rossz szocializálódás eredménye. A kutya egyébként hamar fölfogja, hogy minden támadása az ő győzelmével jár együtt, mivel a „betolakodó” menekülésével végződik. Amennyiben több ilyen „élményben” van része, az pozitív megerősítést jelent számára, s a tulajdonság kondicionálódik, állandósul: az eb mindent és mindenkit üldözni fog, legyen az macska, edzését végző futó, kerékpáros vagy gépkocsi.
Ha kedvencünk már odáig „süllyedt”, e rossz szokás korrigálása időigényes és sok türelmet követel. Az első fázisban tartós alapokon nyugvó nevelésben kell részesíteni az ebet, s szükség esetén ki kell alakítani nála a „főnök-beosztott” viszony érzetét, tudatát. Amikor ezzel meglennénk, vigyük el egy olyan helyre, például sportpályára, ahol találkozhat üldözni való dolgokkal. Mihelyt találkozunk egy kocogóval, lovassal, kerékpárossal, parancsoljunk rá az ebre, hogy feküdjön le, míg a „kísértés” tárgya el nem tűnik. Utána lelkesen dicsérjük meg, mintegy kárpótlásul. Lehetőleg mindennap más és más helyre vigyük el, ahol különböző ingerek érik. Aztán fokozatosan bonyolíthatjuk a helyzetet, például megkövetelhetjük tőle, hogy lépésben haladjon el egyre közelebb az üldözési stimulust kiváltó tárgy vagy élőlény mellett.
Ha kutyánk két-három hét elmúltával engedelmeskedik, felsőbb osztályba léphet. Először hosszú, mintegy 1 méteres pórázra fűzve eresszük el egy igen stimuláns környezetben. Amennyiben helyesen bonyolítottuk le a kiképzést, többé nem mutat különösebb figyelmet a mozgó tárgyak közelében, vagy személyek iránt. A séta során több ízben is parancsoljuk lábhoz, még ha sok is a figyelmét elvonó izgalmas jelenség, s amennyiben engedelmeskedik, üdvözöljük hevesen. Szükség esetén segítségül hívhatjuk egy barátunkat is, akit kutyánk történetesen nem ismer. Kérjük meg, hogy mikor a közelébe érünk séta közben, iramodjon meg hirtelen.
Kutyánknak értésére kell adnunk, hogy figyelemmel kísérjük minden mozdulatát, s reagálnia kell minden parancsunkra. Ez elengedhetetlen feltétele mindenki nyugalmának és a kutya szabadságának. Ha kölykünk van, egyelőre még nincs megfertőzve ezzel a rossz tulajdonsággal, ámde jobb félni, mint megijedni, tanácsosabb megelőzni kialakulását.
Ebben a korban érjük be hosszú száron lebonyolított sétákkal olyan helyeken, amelyek kiválthatják az üldözési reakciót. A kiskutya legkisebb kitörési kísérletére rántsunk egyet a száron egy rövid, erőteljes nem! parancsszó kíséretében, s ha visszajön, dicsérjük meg. Sohase uszítsuk kedvencünket más állatokra (sajnos ez gyakran megtörténik)! Részben biztonsági okokból, másrészt tekintélytartás okából. Egy szép nap ugyanis megtörténhet, hogy többé szükség esetén is képtelenek leszünk a helyzet magaslatára emelkedni, akkor pedig…
Végül: vigyázzunk egy hibalehetőségre, amellyel gyakran találkozni. A pórázra fogott eb ugatni kezd egy kerékpárosra vagy kocogóra. A gazda erre csitítani akarja, és simogatja, becézgeti. Öreg hiba! Ez ugyanis csak megerősíti a rossz magatartásformát, ugyanis az eb úgy fogja értelmezni: „Ha ugatok, rángatom a pórázt, megsimogatnak érte, tehát helyesen cselekedtem.”
A büntetés
Legfontosabb érzékszervei – a szaglás, a hallás és a látás – mellett van ízérzéke, sőt egyensúlyérzéke is a kutyának, reagál a hidegre és a melegre, van tapintási, továbbá fájdalomérzete.
Négylábú barátunk fájdalomérzete változó. Arra, ami szerintünk feltehetően fájdalmat okoz, meglehetősen gyengén reagál, különösen, ha agresszív hangulatban van. Nem lehet ütésekkel vagy hasonló durva módszerrel szétválasztani a verekedő kutyákat, sőt ez többé-kevésbé ellenkező hatást vált ki. Ezért helyesebb széthúzni verekedő kutyákat, hátulsó lábuknál fogva felemelni.
Ha a kutya nincs agresszív hangulatban, akkor általában erősebben reagál egészen jelentéktelen fájdalmas eseményekre. Bizonyára mindenki hallotta már, hogyan vonít az eb, ha véletlenül igen gyengén rálépünk a farkára vagy a mancsára. Az a fájdalom viszont, amelyet a verekedés közben érzékel, növeli agresszivitását, és ily módon értékes is lehet. Ha az eb agresszív hangulatban van, szemmel láthatólag nem tud különbséget tenni az ellenfele és a gazdája által okozott fájdalom között, amikor az utóbbi veréssel próbálja rávenni – persze sikertelenül – a küzdelem abbahagyására.
Egy szó, mint száz: a kutya erőteljesebben reagál a büntetés tényére, mint magára a büntetés által okozott fajdalomra!
