A szakmai fórumokat járva, az internetes eszmecseréket olvasva és a határt szemlézve gyakran felmerül a kérdés, hogy a takarónövény-technológia mennyire működőképes a hazai klímán és talajokon. Hogyan illeszthetők be a keverékek az alapvetően 4 növényt alkalmazó vetésforgóba? Mikor érdemes vetni ezeket a mixeket, hogy a lehető legjobb állományunk legyen még a téli fagyok beállta előtt? Milyen módon semmisítsük meg őket, hogy megőrizzük a talaj víz- és tápanyagkészletét? Úgy gondoljuk, hogy az elmúlt 4 szezonból elegendő információ és tapasztalat áll rendelkezésre ahhoz, hogy áttekintsük a legjobb megoldásokat és a legveszélyesebb hibákat.
A szántóföldi növénytermesztés egyik tévhite, hogy a talaj akkor pihen, ha fedetlen, ha parlagon hagyjuk. Ezzel szemben a természet mindig a diverzitásra törekszik (gondoljunk csak a tarlón lévő árvakelésre és gyomokra), hiszen a cél az, hogy a rendelkezésre álló napfényt, szenet és vizet folyamatosan hasznosítsa valamilyen növény. A „meztelen” talaj jobban kitett az eróziónak – bár a szélsőséges domborzati viszonyok közötti gazdálkodás nem jellemző hazánkban, a hirtelen lezúduló nagy mennyiségű csapadék és a defláció (szélerózió) is tud komoly károkat okozni, akár teljesen sík területen is. A fedetlen talajon csökken a talajélet aktivitása, ami közvetlenül hat a talajszerkezetre is, hiszen az aggregátumok ragasztóanyagainak nagy részét a talajlakó élőlények állítják elő. A parlagon hagyott talaj egyszerre jelent víz- és szénveszteséget, és legjobb esetben is stagnál, de inkább csökken a szervesanyag-tartalma. Számításaink szerint az 1 hektáron a felső 15 centiméterben 1% szerves anyag által raktározott tápanyagkészlet értéke közel 250 000 forint.
Egy hétkomponensű keverék vetésére készülve – a keverékhez hozzáadott műtrágya nemcsak a mixtápanyag-ellátásban segít, de a frakcionálódást is megakadályozza
Miben segíthetnek a takarónövények?
E szén- és vízmegőrző gazdálkodás egyik fontos eleme a takarónövények alkalmazása. Sokszor egymással ellentétes fogalomként használjuk a takarónövényezést és a zöldtrágyázást, azonban a takarónövények magukban foglalják a zöldtrágyanövényeket is, a talajlazító, az eróziógátló és a hasznos szervezetek számára élőhelyet biztosító növények mellett. A takarónövények legfontosabb ismérve, hogy tenyészidejük alatt és elpusztításuk után is „dolgoznak”. Ebből következően a keverék összeállítása összetett folyamat, hiszen több szolgáltatást is szeretnénk kihasználni (például nitrogénkötés, gyomelnyomás, stb.). A változatos keverékek szélesebb hatásspektrumot biztosítanak, a megsemmisítés módja pedig célfüggő, a zölden történő bedolgozáson vagy leforgatáson kívül többféle opció is választható. A takarónövények funkcióit tekintve érdemes kettéválasztani az élő és a mulcsozott állapotot – a nitrogénkötés például csak a tenyészidő alatt valósul meg, míg a gyomelnyomásra a lábon álló és az elpusztított állomány is képes. A takarónövények sikeres alkalmazásához nem elegendő a másodvetésű vetőmag keverékek megvásárlása. A technológia csak akkor működik, ha átgondolt vetésforgó és csökkentett művelés társul a keverékek vetése mellé. Az átgondolt vetésforgóra jó példa a repcekártevők pusztítása a keresztesvirágú másodvetésekben, amit a zöldítésben a csávázás és növényvédő szeres kezelések tiltása csak tovább fokoz. A másik gyakori probléma a repce és egy őszi gabona vagy két őszi gabona közötti takarónövény-vetés: sok esetben nagy vízfelhasználású másodvetésű növények kerülnek a keverékbe, amelyek miatt a talaj kiszárad, és a magágykészítés emiatt nehézségekbe ütközik.
60-as kötöttségű gyulai talaj az első takarónövényes év után – a szerkezeten még nem, a talajéleten már látszik a pozitív változás
Felejtsük el tehát azt a szemléletet, hogy a legolcsóbb vagy a leggyorsabban elérhető takarónövény-keverék elvetésével már jót is tettünk a talajainknak. Javasoljuk, hogy körültekintő keverékválasztás és az előző főnövény betakarításától a következő haszonnövény vetéséig terjedő műveletsor áttekintése előzze meg a takarónövény földbe kerülését.
Takarónövény-állomány legeltetése juhokkal – a speciális, erre a célra összeállított mixet jóízűen fogyasztották az állatok, így kettős hasznosítást értünk el a keverékkel
Mi kerüljön a talajba?
A takarónövények kiválasztásának alapkérdése az, hogy a másodvetéssel milyen célt szeretnénk elérni. E célokat talajaink állapota (tömörödöttség, szervesanyag-tartalom, tápanyag-ellátottság), domborzati adottságaink, gazdaságunk termelési szerkezete (vetésforgó, állattartás megléte vagy hiánya, stb.) alapvetően meghatározza. Érdemes áttekinteni a már magyar nyelven is elérhető összehasonlító táblázatokat és fajleírásokat, amelyek alapján az egyes célokhoz illeszkedő növényfajokat megtalálhatjuk. Sok esetben e fajok a rutinos gazdák számára is ismeretlenek, így például sokakat ér meglepetésként a pohánka rövid tenyészideje vagy a mustárfélék magas vízigénye. Az egyes növények jellemzői mellett az agrotechnikát és az időzítést is gondoljuk át: mit kezdjünk a tarlómaradványokkal, milyen talajt tudunk készíti a takarónövény után, mikor tudjuk elvetni a takarónövényt és mennyi idő áll majd a rendelkezésére, valamint van-e közös károsítójuk valamelyik főnövényünkkel. A keverékalkotás során törekedjünk arra, hogy minimum 2-3 szolgáltatást is megvalósítsunk, és a keresztesvirágúak mellett az egyszikűek és a nitrogénkötők csoportjából is alkalmazzunk növényeket. A maradványok gyors elbomlása vagy épp tartóssága, amelyet a szén-nitrogén arány befolyásol, szintén kardinális szempont, különösen akkor, ha egy nyári keveréket egy őszi kultúra követ. A talajéletre gyakorolt pozitív hatást is tartsuk szem előtt – az olajretek-mustár páros például nem kedvez a mikorrhiza gombáknak, amelyeknek kulcsfontosságú szerepük van az optimális talajszerkezet kialakulásában.
Hogyan semmisítsük meg az állományt?
A következő főnövény vetése a takarónövény-állomány elpusztításával kezdődik. Ennek alapvetően négy módszere van: a kifagyás, a mechanikai megoldások (szárzúzás, kaszálás, hengerezés), a leforgatás és a gyomirtás. Kifagyás esetén érdemes ismerni az egyes fajok fagytűrését, valamint a téli hónapok várható „keménységét”. A mechanikai módszerekkel folyamatosan gyűlnek a tapasztalatok: a hengerezés viszonylag új eljárásnak számít, ám nagy előnye, hogy bonyolult gépek nélkül is megvalósítható és tartós, a talajt jól fedő takarót hagy hátra. A szárzúzás és a kaszálás ezzel szemben gyorsabban lebomló maradványokat eredményez, amelyek a talaj takarásában nem, a szerves anyag hozzáadásában viszont jobban teljesítenek. Amennyiben rendelkezünk állatállománnyal, úgy a legeltetés is szóba jöhet, ehhez azonban olyan keverék szükséges, amelyet zölden is szívesen fogyasztanak az állataink.
A talaj nem akkor pihen, ha fedetlen
Néhány gondolat – elvitelre
A szén az egyik legfontosabb tápanyag a talajban: egyszerre „tőke” és „valuta”, a szén áramlása pedig meghatározza a tápanyagok és a víz útját is. Bánjunk úgy a talajainkkal, hogy 100%-osan ki tudjuk használni a rendelkezésre álló erőforrásokat (napfény, víz, szén, tápanyagok), és jegyezzük meg, hogy a talaj nem akkor pihen, ha fedetlen. A folyamatos talajélet is csak a gyökérfolytonossággal biztosítható. Kezeljük úgy a takarónövényeinket, mint a főnövényeinket, legyen szó faj- és fajtaválasztásról, vetésidőről, vetéstechnológiáról, tápanyag-ellátásról vagy növényvédelemről. Válasszuk ki a céljainkat, majd azokhoz igazítsuk a takarónövény-technológiánkat, és párosítsunk hozzá egészséges vetésforgót, valamint minimális talajbolygatással járó művelést. Így biztosak lehetünk benne, hogy mind a talajéletnek, mind a növényeinknek olyan környezetet teremtünk, amely lehetővé teszi zavartalan fejlődésüket – ez pedig a mi szakmai, technológiai és anyagi fejlődésünket is elősegíti.
SZERZŐ: DIRICZI ZSOMBOR DÉMÉTÉR BIOSYSTEMS BT.
