Folyamatos az agyalás, mégsem panaszkodnak az aszályra, hanem legyőzik a kihívást
Manapság elsősorban a tanácstalanság hangján beszél a hazai növénytermesztés: romlanak a talajok, drámaian kiszámíthatatlan az időjárás, gyengék a piacok. Üdítő olyan gazdákkal beszélni, akiken nem fognak a kihívások: Ritzl Bencéék családi gazdasága kifejezetten rossz adottságú táblákon, nagyon kevés esővel is tisztes hozamokat és bevételt produkált – „pedig” már vagy másfél évtizede nem forgatják a talajt. Mi a titok? – a válaszért elutaztunk Bajára, ahol azt is megtudtuk, miért nőtt bele az akácfa az ekébe…
(fotó: Kohout Zoltán/Horizont Média)
Bence édesapjával együtt viszi tovább azt a Baja kistérségében működő családi gazdaságot, amelynek alapjait még a dédnagymama rakta le, és édesapja indította el. A család ma mintegy 150 hektáron gazdálkodik, néhány kilométeres körzetben. A táblák adottságai nagyon eltérőek: vannak Duna-parti öntéstalajok, sekély termőrétegű, homokos területek, de jobb szerkezetű, humuszosabb homoktalajok is. Ez a változatosság önmagában is óvatosságra tanította őket, hiszen ami az egyik táblán működik, az a másikon már könnyen kockázatot jelenthet.
A szántás már több mint tíz éve kikerült a rendszerből
A gazdaságban mára a növénytermesztés maradt a fő irány. Kalászosok, őszi és tavaszi zab, búza, vetőmagtermesztés, borsó, napraforgó, kisebb területen kukorica és még más is szerepel a vetésforgóban. A technológia központi eleme azonban nem egy-egy növény, hanem a talaj állapotának megőrzése. Bencéék gondolkodásában a talaj nem egyszerű termesztőközeg, hanem olyan erőforrás, amelynek vízmegtartó-képessége, szerkezete és biológiai aktivitása döntően meghatározza a gazdaság jövőjét.
Bence szerint a változás nem egyik napról a másikra történt. Először csak kísérleteztek: az egyik területet lazították, a másikat tárcsázták, máshol sekélyebben műveltek. Azt figyelték, hogy a termésben van-e érdemi különbség, illetve mennyi időt, üzemanyagot és energiát igényelnek az egyes megoldások. Több év tapasztalata alapján arra jutottak, hogy a kevesebb talajmunka nem jelent feltétlenül gyengébb eredményt.
Mint mondta, 2013-ban szántottak utoljára. Az eke évekkel később úgy került ki a gazdaságból, hogy közben már szinte belenőtt (!) egy akácfa. Ez jól jelzi, mennyire véglegessé vált az irány: a forgatásos művelés helyét fokozatosan a forgatásmentes, majd a direktvetéses rendszer vette át. Bence szerint az átállásban az volt a döntő felismerés, hogy a talaj bolygatása nemcsak munkát jelent, hanem veszteséget is: szerkezetben, nedvességben és időben egyaránt.
A direktvetés náluk nem divat, hanem vízvédelmi stratégia
A gazdaságban ma már no-till rendszerben dolgoznak, vagyis a vetőgép végzi a munkát, nem előzi meg szántás, tárcsázás vagy lazítás. Bence úgy fogalmazott: minden talajmunka vízvesztéssel jár. Egy szántás, egy lazítás, egy tárcsázás vagy akár egy elmunkálás is milliméterekben mérhető nedvességet vihet el a talajból.
Ez a mai időjárási szélsőségek mellett már nem részletkérdés. Ha egy gazdaság 5, 10 vagy akár ennél több milliméter vizet veszít el felesleges műveléssel, az később hiányozhat a kelésnél, a bokrosodásnál vagy a szemképződésnél. Bencéék ezért nem öntözésben gondolkodnak, hanem abban, hogy olyan technológiát alkalmazzanak, amely a lehető legtöbb vizet bent tartja a talajban. A direktvetés számukra nem technológiai különcködés, hanem válasz arra, hogy a csapadék egyre kiszámíthatatlanabb, a nyarak pedig egyre erősebben próbára teszik a talajokat.
A szármaradvány nem akadály, hanem takaró
A rendszer egyik kulcsa, hogy a szármaradványt nem eltüntetni akarják, hanem megtartani a felszínen. A tarlón hagyott növényi maradvány árnyékolja a talajt, mérsékli a kipárolgást, védi a felszínt az eróziótól, és segíti a talajélet fenntartását.
Bence szerint ez különösen fontos a homokosabb, gyengébb vízgazdálkodású területeken. Ahol a nap hosszabb ideig közvetlenül éri a talajt, ott gyorsabban elvész a nedvesség. A takart felszín viszont segít abban, hogy a korábbi csapadék tovább hasznosuljon. A gazdaságban azt is tapasztalták, hogy bizonyos tarlók után a gabonák még nagyon száraz őszön is ki tudtak kelni, mert a talajban megmaradt annyi nedvesség, ami a keléshez kellett. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szármaradvány nem hulladék, hanem a következő növény indulásának egyik biztosítéka. „Sokat kell és lehet tanulni erről a gyakorlatban, mert a szármaradvány vetési, növényvédelmi kérdéseket is felvet. Viszont sokat meg is válaszol a hagyományos művelésnél jelentkező problémákból. Csak egy példa: az egyik táblán, ahol magas tarlóval történt a betakarítás, ott egy nagyobb eső után 18–20 centiméter volt az átnedvesedett réteg mélysége, ahol alacsonyabbal, ott csak 10 centi. Ennyit számít még az is, hogy mennyi növényi maradvány fogja meg a szelet, mennyi vizet képes belevezetni a talajba” – említ szemléletes tanulságot az agrártanulmányait Hódmezővásárhelyen végző fiatal szakember.
Hatvan hektáron takarónövény ment a tavaszi kultúrák elé
A takarónövényeket nem adminisztratív kötelezettségként kezelik. Bence hangsúlyozta, hogy nem „kipipálni” akarják a zöldítést, hanem értelmet adni neki. Tavaly mintegy 60 hektáron vetettek takarónövényt, amelyet a tavaszi kultúrák elé szántak. Ezek az állományok ősszel szépen kikeltek, télen át a területen maradtak, majd tavasszal terminálták őket.
A takarónövény célja náluk többes: védi a talajt, takarja a felszínt, gyökereivel javítja a szerkezetet, és cukrokkal táplálja a talajéletet. A következő főnövény így nem „üres” talajba kerül, hanem egy olyan közegbe, ahol már élő gyökérjáratok, szerves maradványok és aktívabb biológiai folyamatok várják. Bence szerint még akkor is marad haszna egy takarónövénynek, ha a vadak jelentős részét lelegelik, mert a gyökérzet és a talajban hagyott biológiai hatás ilyenkor sem tűnik el.
Nem mindegy, milyen előveteményre milyen főnövény kerül
A takarónövény-keverékeket mindig a következő főnövényhez igazítják. Bence szerint fontos szabály, hogy rokon növény ne kerüljön a keverékbe, ha utána azonos vagy közeli rokonságú főnövény következik. Napraforgó például jó, olcsó, könnyen kifagyó és erős karógyökerű elem lehet egy keverékben, de ha a következő főnövény is napraforgó, akkor nem teszik bele.
Ennek növényvédelmi oka is van: nem érdemes szándékosan fenntartani olyan növényi kapcsolatokat, amelyek kórokozók vagy kártevők áttelelését segíthetik. A gazdaságban ezért táblánként gondolkodnak. Megnézik, mi volt az elővetemény, mi jön utána, és ehhez igazítják a keveréket. A nagyszemű borsó például külön magtartályból kerülhet ki, míg az apróbb magvakat – zabot, repcét, napraforgót, lent, facéliát – másik tartályból vetik. Ez nem látványos döntés, de a rendszer stabilitása sokszor éppen ilyen apró, előre átgondolt lépéseken múlik.
A terminálás időpontja vízről és talajhőmérsékletről is szól
A takarónövény terminálása az egyik legkényesebb döntés. Bence szerint elvileg az lenne a jó, ha minél tovább zölden maradna az állomány, mert addig is élő gyökerekkel táplálja a talajt. Ám ha túl sokáig marad, akkor vizet is fogyaszt, ami később hiányozhat a főnövénynek. „Ezért folyamatos agyalás megy, állandó mérlegelésre van szükség. Figyelni kell, várható-e csapadék, mennyi víz van a talajban, mikor következik a vetés, és milyen gyorsan melegszik a talaj. Egy túl sokáig meghagyott takarónövény hűvösebben tarthatja a felszínt, ami bizonyos tavaszi kultúráknál késleltetheti az indulást. Ugyanakkor a korai terminálás csökkentheti a talajéletre gyakorolt kedvező hatást” – mondja Bence. A döntés tehát nem sablon, hanem helyzetértékelés; valódi türelemjáték. Nézni kell az időjárást, a talajt és a főnövény igényét, majd időben meghozni a döntést, mielőtt a takarónövény már nem segít, hanem vizet vesz el.
A kisebb vetőmagnorma nem spórolás, hanem alkalmazkodás
A gazdaságban a vetőmagnormát is újragondolták. Kukoricából például nagyon alacsony, körülbelül 41 500 szemes tőszámmal próbálkoztak. Ezzel eleve lemondtak a kiugró, rekordközeli termésről, de nem is ez volt a cél. A logika az, hogy száraz évben a ritkább állományban kisebb a növények közötti víz- és tápanyagkonkurencia, így nagyobb eséllyel nevel minden növény legalább egy csövet.
Bence a kalászosoknál is kísérletezik a kisebb normával. A búzát egyes részeken 160–170 kilogrammos, másutt 130 vagy akár 100 kilogrammos hektáronkénti vetőmagnormával tervezik vetni. A kérdés az, mennyire tud kompenzálni az állomány bokrosodással, illetve a szellősebb növényállomány mennyivel lesz kevésbé érzékeny a gombabetegségekre. A ritkább vetés tehát nem egyszerű költségcsökkentés, hanem tudatos kockázatkezelés: kevesebb növény versenyez ugyanazért a vízért, miközben a megfelelően indult kalászos képes lehet oldalhajtásokkal ellensúlyozni az alacsonyabb tőszámot.
A kisebb norma csak jó talajállapot mellett működik
A kisebb norma azonban nem önmagában működik. Jó talajállapot, megfelelő vetésidő és gyors kelés kell hozzá. Ha a mag ugyan októberben kerül a földbe, de csak november végén kel ki, akkor agronómiai értelemben az már nem októberi vetésként viselkedik. Bence szerint a csökkentett tőszám akkor lehet járható út, ha a talaj képes biztosítani a kelést és az állomány időben el tud indulni.
Ezért nem tartja szerencsésnek, ha valaki egyik évről a másikra, előkészítés nélkül próbálja átvenni a rendszert. A ritkább vetés mögött náluk már több év talajkímélő művelés, javuló talajállapot, takart felszín és megfigyelés áll. A vetőmagnorma csökkentése tehát nem önálló trükk, hanem egy hosszabb technológiai út egyik következménye.
Nem a legnagyobb termés, hanem a tisztes nyereség számít
A gazdaság szemléletében nem a rekordhozam a fő cél. Persze az átlagok így is vonzóak az utóbbi évek országos átlagaihoz képest. Búzából, árpából gyakori a 6 tonnás termés, napraforgóból 2023-ben 3,9 tonnát arattak ott, ahol a hagyományos művelést alkalmazó szomszédos gazda csak 3,4 tonnát aratott. Bence szerint a mai klímaviszonyok között sok esetben illúzió a régi csúcstermések hajszolása, különösen kukoricában és gyengébb adottságú területeken. „Már régen nem hajszolunk 120 mázsás kukoricatermést: egyrészt nem is lehetne már elérni, másrészt nem is a mennyiség a döntő, hanem a bevételi-kiadási mérleg”– érvel a gazda.
A ritkább vetés, a kevesebb talajmunka és a vízmegőrzés mind azt szolgálja, hogy a gazdaság kisebb kockázattal, alacsonyabb költségszint mellett érjen el elfogadható termést. Ez a gondolkodás nem a termés feladását jelenti, hanem a nyereség védelmét. Ha egy állomány nem hoz rekordot, de kevesebb vetőmaggal, kevesebb művelettel, alacsonyabb költséggel és jobb vízgazdálkodással stabilan teljesít, az gazdaságilag értékesebb lehet, mint egy nagy hozamra épített, de drága és kockázatos technológia. Bencéék számára a kérdés nem az, hogy mennyit lehetne elméletben betakarítani egy ideális évben, hanem az, hogy mi az a technológia, amely többféle évjáratban is életképes marad.
Az átállástól nem véletlenül tartanak a gazdák
Bence szerint sok gazda azért fél a talajkímélő átállástól, mert valóban nem egyszerű folyamatról van szó. Nem úgy működik, hogy valaki egyik évben még porra műveli a földjét, a következő évben pedig minden következmény nélkül no-till rendszerre vált. A talajnak idő kell, a gazdának pedig tapasztalat.
A félelem másik oka, hogy a hagyományos művelés látványosabb és megszokottabb. A frissen elmunkált, tiszta felszín sokak szemében még mindig a jó gazdálkodás képe, miközben a takart, szármaradványos tábla első látásra rendezetlenebbnek tűnhet. Bence tapasztalata szerint azonban nem a felszín „szépsége” számít, hanem az, hogy a talaj mennyi vizet őriz meg, milyen gyorsan kel a növény, és mennyire marad élő a talajszerkezet. Pozitív példaként említi a Talajmegújító Gazdák Egyesületének tevékenységét: ők azok, akik évek óta szakmai közösség szervezésével, szakmai napok és konferenciák révén igyekeznek hozzáférhetővé tenni az átálláshoz szükséges tudást a gazdáknak.
Kicsiben kell kezdeni, nem az egész gazdaságon
Bence azt javasolja, hogy senki ne nagy területen kezdjen kísérletezni. Egy több száz hektáros gazdaságban néhány hektár próbaterület nem veszélyezteti a működést, viszont rengeteget lehet tanulni belőle. Szerinte az átálláshoz türelem, megfigyelés, szakmai nyitottság és olyan gazdákkal való kapcsolat kell, akik már előrébb járnak ezen az úton.
A kisebb próbatáblák azért is fontosak, mert minden gazdaság más. Eltérőek a talajok, az éghajlati kockázatok, a géppark, a vetésforgó és a gazdálkodói célok. Ami egyik helyen gyorsan eredményt ad, máshol több év átmenetet igényelhet. Bence szerint éppen ezért nem másolni kell, hanem tanulni, próbálni és a saját körülményekre szabni a rendszert.
A regeneratív művelés nem recept, hanem gondolkodásmód
A Ritzl-gazdaság példája azt mutatja, hogy a regeneratív, forgatás- és lazításmentes művelés nem egyetlen gép vagy egyetlen technológiai elem kérdése. A direktvetés, a szármaradvány megtartása, a takarónövény, az elővetemények tudatos megválasztása, a vetőmagnorma csökkentése és a vízmegőrzés együtt ad rendszert.
Bencéék nem azt állítják, hogy minden gazdaságban ugyanígy kell csinálni. Inkább azt bizonyítják, hogy gyengébb adottságú, aszálynak kitett területeken is lehet olyan irányba mozdulni, amely nem a talaj folyamatos bolygatására, hanem annak védelmére épít. A cél nem a látványos rekord, hanem az, hogy a talaj, a növény és a gazdaság hosszabb távon is működőképes maradjon. „Tavaly kevesebb mint 400 milliméter eső esett nálunk. Látható, hogy ennyiből is megoldható a növénytermesztés, odafigyeléssel” – teszi hozzá Bence.
A történet legfontosabb tanulsága talán az, hogy a regeneratív szemlélet nem a műveletek egyszerű elhagyását jelenti. Nem arról van szó, hogy nem szántanak, nem lazítanak, nem tárcsáznak, és ezzel készen is van a technológia. Hanem arról, hogy minden döntést a talaj vízkészlete, a következő növény igénye, a biológiai folyamatok és a gazdasági eredmény felől mérlegelnek. Ezért válhat a kevesebb beavatkozás végül több biztonsággá.
Kohout Zoltán
MezőHír Tudástár: vízmegőrzés – A vízmegőrzés a talajnedvesség megóvására épülő gazdálkodási szemlélet, amely direktvetéssel, no-till rendszerrel, szármaradvány-takarással, takarónövényekkel, csökkentett talajbolygatással és tudatos vetőmagnormával mérsékli az aszálykockázatot és javítja a termésbiztonságot.
