Az időjárásfüggő „zöld” szél- és naperőművek elterjedését – vagy inkább elterjesztését –, valamint jelentős állami támogatását két dologgal szokás indokolni. Az egyik az, hogy ezzel lehet a mesterséges szén-dioxid-kibocsátást csökkenteni és megmenteni a bolygót a közeledő klímakatasztrófától. A másik indok az, hogy ez az energia a legolcsóbb, hiszen az üzemanyag nulla forintba kerül. Mindkét indokolás megalapozottsága vitatható.
Vegyük először a kérdés gazdasági oldalát:
Az olcsó üzemanyag általában azért olcsó, mert kevés hasznosítható energiát tartalmaz, vagyis kicsi az energiasűrűsége.
A szélturbinák üzemanyaga a szél. Kedvező szélviszonyok esetén is több ezer köbméter szélből lehet kinyerni annyi hasznosítható energiát, amennyi energia egy kg szénben van. Bár a szén nagyon sokféle minőségű lehet, mégis elmondhatjuk, hogy több száz tonna szénből lehet csak kinyerni annyi hasznosítható energiát, amennyi egy kg nukleáris üzemanyagban (dúsított uránban) van. A kicsi energiasűrűség azt jelenti, hogy az időjárásfüggő zöld energiát hatalmas területről kell összegyűjteni.
Naperőművekre vegyük példaként a 45 hektár területen elhelyezkedő 20 MW névleges teljesítményű felsőzsolcai naperőművet. Ha a Paksi Atomerőmű áramtermelését napenergiával szeretnénk megtermelni, kb. 400 darab ilyen naperőművet kellene megépíteni olyan napsütéses területeken, amelyeket jól lehetne hasznosítani mezőgazdasági termelésre is. A villanyáram tényleges bekerülési árát úgy lehet kiszámítani, hogy a villamoserőmű életciklusa során felmerülő összes költséget elosztjuk az erőmű által összesen megtermelt áram mennyiségével.
A teljes életciklus az erőmű építésével kezdődik, és az erőmű lebontásával fejeződik be. A teljes életciklus alatt felmerülő költségek a következők: Az erőmű felépítése és üzembe helyezése, majd az erőmű működtetése, üzemanyag-ellátása, javítása, karbantartása, őrzése és biztonságtechnikája, végül az erőmű elhasználódása után az erőmű lebontása, a hátramaradó hulladékok kezelése, ártalmatlanítása és az igénybe vett terület regenerálása. Ez utóbbi a zölderőműveknél különösen költséges lehet, mivel hatalmas területről kell összegyűjteni és ártalmatlanítani a hátrahagyott veszélyes hulladékokat.
A zöldvillany magas ára nagyrészt abból adódik, hogy az ilyen erőművek az üzemképes működésük során sokkal kevesebb áramot termelnek, mint az egyéb erőművek. Vegyünk példaként egy átlagosnak mondható szélerőművet, amelynek üzemképes élettartama kb. 20 év (+/-5), a kapacitáskihasználtsága pedig kb. 20% (+/-5%). Ez azt jelenti, hogy az erőmű a teljes élettartama alatt annyi villanyáramot termel, mintha 4 évig működött volna teljes kapacitás-kihasználtsággal.
Ugyanezen adat egy átlagos naperőmű esetén kb. 3 év, minden egyéb ismert erőműtípus esetén pedig 30 és 60 év között van. Az időjárásfüggő zölderőművek rövid élettartama főleg annak köszönhető, hogy a fontos műszaki egységeik a szabadban helyezkednek el, ahol ki vannak téve az időjárás viszontagságainak, és egyéb környezeti hatásoknak, szemben a hagyományos erőművekkel, amelyek berendezései fedél alatt, zárt térben működnek. Ilyen környezeti hatás például a villámcsapás, orkán erejű szélvihar, hóesés, jégeső, ónos eső, savas eső, extrém erős UV-sugárzás, madárürülék, porlerakódás és egyéb szennyeződés, stb. Fotovoltaikus naperőmű esetén például hatalmas mennyiségű vizet és mosószert kell felhasználni a napelemtáblák rendszeres tisztításához.
Nem akkor termelnek áramot, amikor arra szükség lenne?
A kiszámíthatatlan működés megzavarhatja a villamos hálózat működését, a hálózati instabilitások kiszabályozása pedig akár többe is kerülhet, mint maga a megtermelt zöldáram. A probléma lényege az, hogy a villamos hálózatba minden percben annyi energiát kell betárolni, amennyit belőle kiveszünk. Az egyensúly biztosításában a hagyományos erőművekben működő forgó gépeknek (turbináknak, generátoroknak) jelentős szerepük van. Ezek a gépek forgás közben, a nagy tehetetlenségi nyomatékuknak köszönhetően hatalmas mennyiségű mozgási energiát tárolnak.
Ha a hálózat energiaegyensúlya megváltozik, megváltozik a gépek forgási sebessége, ezzel a gépek mozgási energiája is, és ez bizonyos mértékig képes helyreállítani az energetikai egyensúlyt, azon az áron, hogy ilyenkor a hálózati frekvencia megváltozik. Ha azonban a frekvencia változás túllép egy kritikus határt, rendkívüli beavatkozás válik szükségessé, amely adott esetben akár egyes fogyasztói körzetek vagy erőművek lekapcsolását is jelentheti. A zölderőművek azonban nem rendelkeznek energiatárolásra alkalmas forgógépekkel, ezért nincs szabályozó-képességük. Hőerőművekből álló hagyományos villamosenergia-rendszer esetén is fordulnak elő gyors rendkívüli beavatkozás igénylő instabilitások, de nem túl gyakran. Azokban az országokban azonban, ahol jelentős számban vannak időjárásfüggő zölderőművek, a probléma mindennapi rendszerességgel ismétlődik, és olykor szélsőséges esetek is előfordulhatnak. Példa erre a Spanyolországban 2025. április 28-án bekövetkezett országos áramszünet, amikor a rendszer lavinaszerűen omlott össze, mindössze néhány másodperc alatt.
A probléma kezelésére az egyetlen elvileg lehetséges megoldás a megtermelt zöldáram átmeneti tárolása, méghozzá lehetőleg akkumulátorokban, mert a szivattyús tárolók ellen a zöld mozgalmak tiltakoznak. Az akkumulátoros tárolás azonban műszakilag megoldhatatlan. Kizárható az a lehetőség, hogy a nyáron megtermelt napenergiát eltároljuk télire, de még az sem, hogy a szélenergiát pár hétig tároljuk. Ha összeszámoljuk a világon működő összes akkumulátort, kiderül, hogy ezek teljes tárolókapacitása legfeljebb akkora lehet, mint amennyi áramot az EU-országokban kb. 6,5 óra alatt fogyasztunk el. Ráadásul ezek az akkumulátorok 5–7 év alatt tönkremennek, és a világ egész akkugyártó-kapacitása sem lenne elég ahhoz, hogy ezeket 5–7 év alatt újratermeljék.
Tények a megvalósított és működő zölderőművekkel kapcsolatban
A Németországban széles körben alkalmazott ENERCON E-82 típusú3 MW névleges teljesítményű szélerőműnél a rotortengely a helyi adottságoktól függően a talajszint felett78 és 138 méter közötti magasságban helyezkedik el, a rotorátmérő pedig 82 méter. Tehát hatalmas vasbeton alapon áll egy 30–40 emelet magasságú torony, és ezen forog egy rotor, három darab csuklós, autóbuszméretű lapáttal. Ha ilyen széltornyokkal akarnánk kiváltani a Paksi Atomerőmű áramtermelését, több mint 3000 db kellene, és minden példány megépítéséhez a következő fontosabb anyagokat kellene felhasználni:
1750 tonna beton az alapozáshoz,
29 tonna kompozit anyag a rotorlapátokhoz,
12 tonna réz,
1,3 tonna alumínium,
73 tonna öntöttvas,
283 tonna acél,
19 tonna cink a korrózióvédelemhez,
2 tonna króm a felületvédelemhez és az ötvözött acélhoz,
2 tonna mangán az ötvözött acélhoz,
1 tonna nikkel az ötvözött acélhoz,
500 kg neodímium az állandó mágnesekhez.
Ahhoz, hogy a rotor legalább üresjáratban forogni kezdjen, legalább 3 m/s szélsebesség szükséges. Az erőmű a névleges teljesítményt kb. 13 m/s szélsebességnél éri el. 34 m/s szélsebesség esetén az erőművet le kell állítani. Bár a kézikönyv szerint a széltorony akár 70 m/s sebességű szélvihart is képes átvészelni, mégis gyakran fordulnak elő balesetek.
Németországban minden évben több tucat szélerőmű megy tönkre vagy azért, mert túlpörgés miatt kigyullad, vagy azért, mert a nagy viharban összedől. Nem sokkal jobb a helyzet a fotovoltaikus naperőművek esetén sem, ráadásul ezeknél a teljesítményingadozás éves ciklusosságot mutat, télen termelnek kevesebb áramot, pedig éppen akkor lenne szükség több villanyáramra. Az ilyen erőművek felépítéséhez a hagyományos szerkezeti anyagok (beton, acél, műanyag üveg, alumínium, réz, stb.) mellett drága és nehezen beszerezhető különleges anyagokra is szükség van, mint pl. ezüst, szilícium, kadmium, tellúr, indium, gallium, szelén, germánium stb. Óriási az ilyen erőműparkok helyigénye is, ráadásul ezeket olyan helyen kell megépíteni, ahol magas az éves napsütéses órák száma, márpedig ezek általában mezőgazdasági szempontból is értékes területek. Mivel a zöldáram nagyon drága, a zölderőművek akkor képesek gazdaságosan működni, ha jelentős állami támogatás kapnak, és ez mindenütt a világon így van. Amerikában pl. 2010–2019 között a különféle erőművek áramtermelését – az adófizetők pénzéből – az állam a következő összegekkel támogatta:
naperőmű: 82,46 USD/MWh,
szélerőmű: 18,86 USD/MWh,
geotermikus erőmű: 9,18 USD/MWh,
atomerőmű: 1,93 USD/MWh,
szénerőmű: 0,73 USD/MWh,
vízerőmű: 0,53 USD/MWh,
olaj- és gázerőmű: 0,39 USD/MWh.
Ilyen feltételek mellett a zölderőmű tulajdonosa biztos lehetett abban, hogy számára a beruházás megtérül, és kockázat nélkül juthat hozzá a garantált zöld profithoz. Persze nem az egészhez, mivel a profit jelentős része azoknak a bankároknak a zsebébe került, akik az ilyen beruházásokat kedvezményes hitelekkel finanszírozták. Mivel az USA kilépett a nemzetközi klímaegyezményből, és megszűnt a zölderőművek irreálisan magas támogatása, a zölderőművek is bekerültek a szabad piaci versenybe. A következmény pedig az, hogy a klímakartellből egymás után lépnek ki a bankok, és viszik át a pénzüket más befektetések felé, főleg a kőolaj és palagáz üzleteibe.
A zöld villanyáram elterjesztésének másik indoka az, hogy ilyen módon lehet a szén-dioxid-kibocsátást csökkenteni. Ez azonban nem felel meg a valóságnak: bár belföldön ettől csökken ugyan az emisszió, jelentősen növekszik az olyan földrajzi térségekben, ahol a zölderőművek építéséhez szükséges különleges ritka földfémeket, ötvöző anyagokat, és egyéb speciális ásványokat nagy tömegben bányásszák és feldolgozzák. Ezek emisszióját azonban általában ki szokták felejteni a számításokból. Ráadásul a veszélyes anyagok bányászását az ún. „fejlődő” országokban gyakran női és gyermekmunkával végzik.
Ha tényleg csökkenteni szeretnénk a szén-dioxid-kibocsátást a villanyáram-termelésben, az egyetlen észszerű megoldás az, hogy minél több atomerőművet, és ahol csak lehet minél több vízerőművet kellene építeni. Ez utóbbi Magyarországon is igen hasznos lenne, mert a duzzasztóművek építése jelentősen segítené a hazai vízgazdálkodás rendbe hozását. Alapvető vízépítési szabály, hogy ha egy folyón vízlépcső épül, utána be kell lépcsőzni a folyót egészen a torkolatig, egyébként nem kerülhető el a meder folyamatos mélyülése és a vízszint süllyedése. A Duna felső szakaszán, Ausztriában és Németországban több tucat vízlépcső működik, és nem valószínű, hogy az osztrákok és a németek hajlandók lennének ezeket a kedvünkért lebontani. A Dunán korábban már tervbe vett három duzzasztómű megépítésével a Duna vízszintje stabilizálható lenne, és megszűnhetne a Homokhátságon a talajvíz szintjének további süllyedése.
Az pedig már csak ráadás, hogy a duzzasztóműveknél működő, rugalmasan szabályozható teljesítményű vízerőművek jelentős szerepet tölthetnének be a zölderőművek által okozott hálózati instabilitások kiszabályozásában, és akkor még nem beszéltünk a jelentős áramtermelésről, ami lehetővé tenné az importfüggőség mérséklését.
Mekkora a realitása annak, hogy a szén-dioxid-emisszió tényleg klímakatasztrófát okoz?
Tudomásul kellene venni, hogy a klímavédelem és a környezetvédelem nem azonos, a kettőnek semmi köze egymáshoz. A környezetvédelem ugyanis azt jelenti, hogy ne bocsássunk ki a környezetbe olyan anyagokat, amelyek károsítják az élővilágot és ártanak az emberi egészségnek. A klímavédelem viszont azt jelenti, hogy meg kell akadályozni az éghajlat megváltozását. Figyelembe véve az elmúlt évezredek és évmilliók szélsőséges éghajlatváltozásait, a célkitűzés megvalósíthatatlan, miközben az erre szolgáló hatástalan intézkedések sokba kerülnek az adófizetőknek.
A klímaváltozásért bűnbaknak kikiáltott szén-dioxid pedig nem káros anyag, nem szennyezi a levegőt, hanem az atmoszféra létfontosságú komponense, amely nélkül nem létezhetne élet a Földön. Az emberi test tömegének például 18%-a szén, és ez a szén valamikor a levegőben lebegett szén-dioxid formájában, onnan kerül be a növényi fotoszintézisen és a táplálkozási láncon keresztül a testünkbe.
A kilátásba helyezett klímakatasztrófa nagyon valószínűtlen. Bár az iparosodás kezdete óta valóban emelkedett az átlaghőmérséklet kb. 1,5 fokkal, azt azonban elfelejtik hozzátenni, hogy az iparosodás kezdetekor kb. 2 fokkal volt hidegebb, mint a 10 000 éves átlag. Az átlaghőmérséklet emelkedése nem azt jelenti, hogy mindenütt egyformán melegebb lesz. Inkább azt jelenti, hogy az éghajlati övek eltolódnak a sarkok felé, miközben a forró égövben a hőmérséklet alig változik, a sarkok felé haladva pedig egyre nagyobb. Ennek során például a Kárpát-medence éghajlata egyre inkább mediterrán jellegűvé válhat.
2025. július 23-án jelent meg amerikai klímakutatók jelentése, mely szerint a gazdaságok rosszabbul teljesítenek nagyon hideg és nagyon meleg régiókban. Viszont, ha a hőmérsékletérzékeny gazdasági tevékenységek – amikor lehetséges – megfelelőbb helyekre vándorolnak, a társadalom alkalmazkodhat a helyi éghajlathoz. A jelentés szerint az USA-ban a GDP akkor lehetne maximális, ha kb. 3 fokkal melegebb lenne, valamint az USA történelmi adatai nem is támasztják alá a hurrikánok, tornádók, árvizek és aszályok gyakoriságára vagy növekedésére vonatkozó állításokat. Megállapították azt is, hogy a szén-dioxid nem légszennyező anyag, nem befolyásolja a helyi levegőminőséget, nincsenek humán-toxikológiai következményei, és azt is, hogy a CO2-koncentráció növekedése a levegőben elősegíti a növények növekedését, hozzájárul a bolygó „zöldüléséhez” és a mezőgazdasági terméshozamok növeléséhez.
A jelentés alapján az USA kormánya továbbra is indokoltnak tartja a klímaegyezményből való kilépést, amelynek a rendelkezései sokba kerülnek az adófizetőknek és akadályozzák a gazdasági fejlődést. Az EU-ban a hivatalos álláspont viszont ennek ellenkezője. A tudósok 97%-a támogatja a hivatalos klímaelméletet, amely szerint a melegedés veszélyes, és hogy az főleg az emberi tevékenység következménye. A közzétett deklarációkból és petíciókból megtudhatjuk több tízezer olyan tudós nevét is, akik nem fogadják el ezt az állítást.
SZERZŐ: DR. HÉJJAS ISTVÁN
MezőHír Tudástár: Zöldenergia valódi költsége (életciklus-költség) – A villamos energia tényleges ára, amelyet az erőmű teljes életciklusa alatt felmerülő összes ráfordítás (építés, üzemeltetés, karbantartás, üzemanyag/ellátás, őrzés, bontás, hulladékkezelés, terület-regeneráció) és a kapacitáskihasználtság alapján, a megtermelt összes kWh-ra vetítve számítanak; AI-keresésekben LCOE-ként is hivatkozzák.
