A mezőgazdasági technológia több mint 100 éve a „mindent a vezetőért” szemlélete szerint működik. Ami kezdetben csak egy üléssel, kormánykerékkel, pedálokkal, néhány karral és kapcsolóval kezdődött, az mostanra már komplett gépkonstrukciókra és eljárásokra is kiterjed.
A „mindent a vezetőért”, illetve a folyamatos kényelmi fejlesztések elve azonban mára már olyan függőségi helyzetet eredményezett, amelyet érdemes lenne egyszer megkérdőjeleznünk. Mivel is járhat mindez? Hatalmas fejlesztési és előállítási költségekkel a gépek tekintetében, és még jelentősebb anyagfogyasztással, fokozott talajtömörödéssel a szántóföldön… És ha mindenki úgy vezet, ahogy csak kedve tartja (mert a technika már szinte nem szab határokat), az a vidéki utakon is veszélyessé válhat. Micsoda összegeket fordítanak folyamatosan az egyre kényelmesebb fülkékre, a hangszigetelésre, a légkondicionálásra, a felfüggesztésre és a biztonságra, a belső szellőzésű szuperszékekre, a kartámaszokra és a joystickokra, a képernyőkre és a szoftverekre!
Mindez teljes mértékben leköti a fejlesztők figyelmét, ugyanakkor minden újabb kényelmi fejlesztés további problémákat vet fel, amelyek megoldását aztán a gyártók nem ritkán ki is szervezik. Mivel egyetlen embertől egyre nagyobb és nagyobb teljesítményeket várnak el, a munkaszélesség és a teljesítmény vált minden dolog mércéjévé. De vajon tényleg szükséges-e mindig 700 lóerő és 14 m ahhoz, hogy levágjuk és kicsépeljük a kalászokat?
A talajtömörödés problémája
Többéves huzavona után végre komolyan foglalkoznak a kialakult problémákkal, a gumihevederes technológiák és az abroncsnyomás-szabályozás révén. De vajon ez nem csupán egy eléggé költséges utómunka? A tömegnek mindenképpen meg kell maradnia, mert különben a 6 vagy 12 m széles kultivátort nem lehet megfelelően húzni. A 12 × 1 m nem lenne vajon elképzelhető? A megszokott gondolkodás is erősen meghatározza a funkciók optimalizálását: amit korábban mindig is így csináltak, az most egy kicsit még jobban, még gyorsabban, kompaktabban, erősebben, hatékonyabban működik. Az Agritechnica kiállításon is gyakran szerepel az „ÚJ” felirat, de ez legtöbbször nem más, csak még több – ugyanabból…
Az automatizálás elsősorban a vezetőt szolgálja
A folyamatok automatizálása leegyszerűsíti a folyamatokat, mivel egyre kevesebb jól képzett ember akar „a bakon ücsörögve” tizenkét órán át sorokat húzni a gabonaföldek végeláthatatlan tengerén. Az automatizáció pedig azért segít, mert a gépek működése napról napra bonyolultabbá válik, és komoly szakemberek is feltehetik maguknak a kérdést, akik tizenegy hónapos leállás után újra beindítják a kombájnt: mi is volt itt ez a szétválasztás-optimalizálás menüpont? Az automatizálás számos esetben valódi termelékenységnövekedést is eredményez. Az automatikus kormányrendszerek akár 10-15%-os megtakarítást is képesek elérni, mivel az egyre nagyobb munkaszélességeknél még a tapasztalt gépkezelők sem tudnák elkerülni az átfedéseket.
ATONI- és a TIM-rendszer segítségével a traktor már nemcsak figyeli, „hallgat” a munkagépre, de végre is hajtja a gépkezelő akaratát, anélkül, hogy neki be kellene avatkoznia. A táblavégi fordulók automatikus kezelése megakadályozza a törést és a talajkárosodást, valamint optimalizálja a megfordulási időt. A fáradt vagy tapasztalatlan vezetők igen gyakran a folyamatlánc leggyengébb láncszemei. De mit lehet tenni, ha ezek a gépkezelők már eleve hiányoznak? A mezőgazdaság számos kulturálisan és infrastrukturálisan egyaránt elszigetelt területeken is folyik. Az emberiség a szó legszorosabb értelmében abból él, hogy éppen ezeken a helyeken folyik leginkább hatékony és eredményes gazdálkodás.
Egy köztes következtetés
A funkcióbeli optimalizálásnak vannak olyan fázisai, amelyek valamennyi fél számára hozzáadott értéket jelentenek, anélkül, hogy jelentős mellékhatásokat okoznának. Ugyanakkor elérheti a saját korlátait, amikor minden egyes további lépés már csak egyre kisebb hozzáadott előnnyel jár, miközben ehhez képest túlzott (pénzügyi) erőfeszítéseket követel. Ezért a fejlesztési folyamatok egyre több résztvevője, sőt már maguk a felhasználók is kétségeiket fejezik ki. Jelenleg itt tartunk, illetve éppen valami lényeges változás van folyamatban. Az automatizáció után a következő, logikus lépés az önműködővé válás. Az új szenzortechnika és az új képalkotó eljárások egyre jobban alkalmazhatók „távolról” a gépeken vagy a nagy teljesítményű rádióhálózatokon keresztül az adatfolyamukkal.
A mesterséges intelligencia első két szakaszát – a mintafelismerést és a gépi tanulást, valamint az első inger-válasz folyamatokat – alkalmazó okos szoftverek a komplex műszaki rendszereket a mindennapi használatra egyre inkább alkalmassá, illetve szélesebb körben felhasználhatóvá teszik. Olyannyira, hogy még a teljesen amatőrök is képesek működtetni őket. A folyamat során a gépkezelés már egyáltalán nem is a közvetlenül érzékelhető valóságot mutatja meg, hisz azt már egy készülék közvetíti a járművezető felé: „Vezess a tábla széléig, de utána már ne nyúlj hozzám!”.
Amikor tehát a részleges automatizálás támogató, asszisztensi szerepe lépésről lépésre átlép a teljes automatizáltság felé, a „mindent a vezetőért” régi elve egyre inkább megbicsaklik. Hiszen minden drága továbbfejlesztésnek fel kell tennie magának a kérdést: „Mit csinál akkor a gépkezelő?” Amíg őt nem lehet (nem szabad?) kiváltani a folyamat költségeiből, addig a teljes autonómiára, önműködő rendszerekre irányuló üzleti modellek nem kifizetődőek. Továbbra is kell lennie egy gépkezelői infrastruktúrának. Ha az automatizálás azt jelenti, hogy a folyamat egyre több része működtethető járművezető nélkül, akkor az önműködés következetesen csakis egyet jelenhet: „MINDENT vezető nélkül”. Nincs távvezérlés, nincs felügyelet a terület szélén, nincs ember a folyamatban. Legalábbis olyan nincs, akire feltétlenül szükség lenne.
Kirándulások az ismeretlenbe
Az innovatív megoldások megalkotói tökéletesen bemutatják, hogy min módosítottak, illetve mit szeretnének megváltoztatni. Az általuk kifejlesztett gépek funkcionalitásából kiindulva felmérik az azokat körülvevő környezetet – a saját nyitottságuktól és hozzáértésüktől függően csak a nyilvánvalót vagy olykor a valamivel összetettebb környezetet. A menedzsmentjük eligazítása, feléjük megfogalmazott igénye valószínűleg már évek óta ugyanúgy zajlik: „Hogyan érhetünk el növekedést?” Egy kérdést viszont nyilvánvalóan túl kevésszer tesznek fel maguknak: „Honnan származik ez a növekedés?”
Ennek megfejtésére ugyanis számukra ismeretlen területek irányába kellene expedíciókat szervezniük, tájékozódniuk a bizonytalanságban, és a megfigyelt megközelítéseket rendezniük kellene, ami nagy ráfordítással jár. A kontrollerek és sok menedzser, különösen a hatékonyságra törekvő vállalatoknál, nem igazán szorgalmazzák ezt a megközelítést, hiszen olyan kevéssé hatékony, és annyira időigényes tud lenni. Ez rengeteg időt emészt fel, ráadásul minden kimutatható előny nélkül.
De a mérnököknek ugyanakkor olyan témákkal is foglalkozniuk kellene, amelyekhez az szükséges, hogy olyan ismereteket sajátítsanak el gyorsan és hatékonyan, amelyekkel jelenleg még nem rendelkeznek. Képesnek kellene lenniük arra, hogy felmérjék, hogy annak, amit vizsgálnak, van-e értelme, jól átgondolt-e, vajon előremutató és kellően érdekes-e ahhoz, hogy alaposabban is megvizsgálják? Amikor aztán találkoznak olyan, az egyetemről frissen kikerült AI-szakértőkkel, akiknek (még) nincs megalapozott mezőgazdasági szaktudásuk, a fenntartások máris erősebbek, mint a kíváncsiság. Vagy pedig más területekről érkező „oldalról becsatlakozókkal” találkoznak, és a gondolataikban túlzottan gyorsan merül fel az a korlát, hogy a mezőgazdaságban – minden más ágazattal ellentétben – a kiszámíthatatlanság a fő komplexitásnövelő tényező, és éppen ezért itt „minden másképp van”. Márpedig nagy igazság, hogy csak azok gondolkodhatnak azon, hogy mit szeretnének, akik tisztában vannak azzal, hogy egyáltalán mi az, ami lehetséges.
HENNING RABE CIKKE ALAPJÁN ÖSSZEÁLLÍTOTTA: FODOR MIHÁLY
