A fenyegető időjárás-változás, a környezetvédelem, az európai és hazai pályázatok mellett nemrég Az Év Agrárembere fődíj átadása is a (hazai) erdőgazdálkodásra irányította a figyelmet. Erről a szektorról még a benne dolgozók is néha úgy nyilatkoznak, mint az agrárium mostohagyermekéről, miközben a mezőgazdaság vagy éppen az ökológia tudósai számára nem vitás, hogy nemcsak az élet, hanem az agrárium alapja is a megfelelő mennyiségű és állapotú erdő. Bár Támba Miklós véletlenül lett erdésszé, mára a szakma egyik legismertebb hazai alakja és Az Év Agrárembere idei fődíjasa – őt kérdeztük.
Csináltam, mert ebben vagyok jó
– A fődíja méltatásában is elhangzott, hogy az ön által vezetett erdőgazdaságban annak idején, a 90-es években elsőként vezettek be szakirányítási, szaktanácsadási rendszert, szolgáltatást. Épp akkor, amikor nagyon kevesen láttak üzletet, fantáziát ebben az ágazatban. Önök miért?
– Ennek a története még ott kezdődik, hogy a háború előtti magánerdő-tulajdonosi rendszer a 60-as évekre, az államosítások miatt lényegében megszűnt. Ezzel megszűnt az a szakmai folyamatosság is, ami addig elősegítette a szakszerű gazdálkodást ezen a területen. Az állami szövetkezetek, gazdaságok persze elvégezték, amit kellett, de amikor eljött a rendszerváltás, újabb problémát jelentett, hogy még azok a kevesek, akik a kapott földeket erdősítésre akarták használni – és ők nem voltak sokan, hiszen elsősorban a szántó- és a zöldség-gyümölcs ágazat volt népszerű –, nem tudtak szaktanácsadói hálózatra támaszkodni a szükséges technológiai ismeretekért.
– Ez annak idején minden szegmensben így volt, a szántóföldi gazdálkodás is évtizedekig, szinte máig hiányolja azt a hálózati rendszert, ami egykor kiválóan működött talaj- és növényvédelmi téren…
– Ez az erdőgazdálkodásban még inkább így volt. Ezért mi, akik a 90-es évek legelején megalapítottuk az erdőgazdaságunkat, elsőként vezettünk be olyan szakirányítási, tanácsadói szolgáltatást, aminek a célja: a szükséges technológiai tudás elterjesztése, segítség az ebben dolgozó gazdaságoknak.
– Ma hatalmas területet, 1000 hektár saját és 15 ezer hektár, mondjuk úgy, integrált erdőt felügyelnek. Önök annak idején miért láttak üzletet abban, amiben, ahogy mondja, csak kevesek?
– Mert én ebben dolgoztam, ebben vagyok jó. Annak idején 85 taggal alapítottuk meg a Napkori Erdőgazdák Szövetkezetét, és tapasztaltuk, hogy van is igény erre a fajta szolgáltatásra ott, ahol komolyan veszik az erdőgazdálkodást. Sajnos ez azért nem mindenütt van így, sok az elhanyagolt, gondozatlan, ápolatlan erdő. Nem tett jót ennek az sem, hogy 2010 után megszűnt a szaktanácsadás állami támogatása, márpedig anélkül – ezt tudomásul kell venni – a gazdák sem igénylik, és a szolgáltatók se mindig képesek működtetni ezt a szolgáltatást. Ez probléma, mert ma az erdők közel 50 százalékban magántulajdonúak, alapvető fontosságú lenne, hogy ezeket szakszerűen, gondosan műveljék, a kitermelés, az erdőfelújítás megfelelően, időben történjen.
Létfontosságú szegmens, támogatás nélkül…
– Ez is emlékeztet kissé a szántóföldi ágazat viszonyaira: meglepő, de még mindig előjönnek alapvető szakmai, technológiai problémák a meggondolatlan termőterület- vagy fajtaválasztás, a hanyag technológiák miatt…
– Akkor még adja hozzá, hogy az erdőgazdálkodás hosszú távú, speciális szaktudást igénylő ágazat. Sok család ment tönkre olyan hibák miatt, amikre utalt, pedig az erdő is lehet jövedelmező, ha megfelelően művelik.
– Az utóbbi időben azért, ha nem is átfogó, de érdemi célzott támogatások formájában az állam kifejezte, hogy fontosnak ítéli a szektort. Például nemrég megduplázták és 100 milliárd fölé növelték a telepítési dotációt, továbbá meghosszabbították a határidőt év végéig.
– Igen, ez fontos pozitívum, ennek ellenére nagyon komoly és a kibontakozást hátráltató probléma az ágazatban, hogy az erdőterületek semmiféle normatív európai vagy kormányzati támogatásban nem részesülnek. Ez nemcsak igazságtalan, de káros is, mert akadályozza a hatékony, szakszerű erdőgazdálkodást. Továbbá méltánytalan is, hiszen az erdőtulajdonosokat sok kötelezettség korlátozza a tulajdonukkal kapcsolatban, úgy, hogy közben semmiféle ellentételezést nem kapnak.
– Pedig szavak szintjén Európában és itthon szakmai, politikusi, kutatói körökben állandóan visszatérő tény, hogy nemcsak az agrárium, hanem lényegében a jövő is azon múlik, mennyi és milyen erdőkkel rendelkezünk.
– Így van, az erdő az agrárium létfontosságú része. Pozitív változás például az osztatlan közös birtokok felszámolása, ami nemrég elindult, bár – ugyan érthető, hogy miért – ez a folyamat nagyon lassan halad.
– Mit tart ezen kívül jelenleg a hazai erdőgazdálkodás kibontakozása szempontjából a legsürgetőbb feladatnak?
– Ahogy mondtam, a támogatási rendszer és az osztatlan birtokok problémája a legkomolyabb, ezen kívül a legfontosabb az lenne, hogy a gazdaságok és az állam közösen elérje, hogy minden erdőt gazdálkodás alá vonjanak, és ennek a folyamatát szakirányítási rendszer mellett ellenőrizzék. A mostani energiaválság és a klímaváltozás is haladéktalan intézkedéseket kíván ezen a téren.
A cél
– Az ön nevéhez több akácfaj előállítása fűződik. Az akác azonban viták kereszttüzében áll: az akadémiától a zöldekig sokan káros, agresszív, invazív fajnak ítélik, a másik oldal az ipar, a tüzelőanyag-igény miatt támogatja, miközben az erdeink negyedét ez a faj foglalja el.
– Úgy érzem, itt szemben állnak a vágyálmok a realitással. Nem az a kérdés, hogy szeretjük-e, hogy ennyi akác van, hanem az, hogy miért nincs más. Én is örülnék, ha őshonos tölgy- és más erdőkből lenne több, de ez nem az én örömöm kérdése. A korábbi évszázadokban a homokot szőlővel kötötték meg. Amikor elkezdett süllyedni a talajvízszint, egyszerűen nem volt más növény, amivel a nyírségi homokot megkötötték volna, illetve a rossz minőségű földeken jövedelemhez jutottak volna a gazdálkodók. Az akác jól bírja a klímaváltozást, jól tűri az aszályt. Könnyű felújítani, és mind a bútoripar, mind a tűzifa-kereskedelem kiválóan felhasználja – ezek olyan érvek, amiket a realitás támaszt alá. Egyébként pedig az akácnak ökológiai előnyei is vannak, akár a mézelő méheket vesszük, akár a ligetes erdőket, amik ugyanúgy otthont adnak bizonyos élőlényeknek és árnyat a kirándulóknak, miközben a virága nem allergén, mint például a szürkenyáré.
– Ugyancsak az ön nevéhez kötődik az ország egyik legnagyobb és legmodernebb vadaskertje, illetve a rá épülő feldolgozóüzem és turizmus. Intenzív állattartásról elsősorban az istállós-ólas, gépesített rendszerek jutnak ma már eszünkbe, nem a vadaskertek…
– Valójában a fácán- vagy vadkacsanevelésnek igazi, nagy hagyományai Nagy-Britanniában, az ottani kastélybirtokokon voltak és vannak. A mi zárttéri gazdaságunkban nagyvadakat, vaddisznót, szarvast és vad vízimadarakat nevelünk vadásztatás céljából. Ebből nőtte ki magát a családi gazdaság feldolgozóüzeme. Azzal a céllal hoztuk ezt létre, hogy természetes és jó minőségű alapanyagból minőségi élelmiszert állítsunk elő a kereskedelemnek és a helyi idegenforgalomnak, aminek persze magunk is részesei vagyunk. Azt, hogy el tudtuk érni, hogy az országnak ebbe a szegletébe, Napkorra a spanyol király is ellátogasson, igazolja erőfeszítéseink eredményességét. Ezzel a profilbővítéssel egyébként az is volt a célunk egykor, hogy munkát adjunk azoknak a családoknak, akik korábban nagyon nehezen találtak maguknak munkát.
– Azóta az „egykor” óta nagyot fordult a munkaerőpiac: most már nem munkát adni nehéz, hanem munkást találni. Az erdészetben és a vadgazdálkodásban hogyan képesek az utánpótlást biztosítani?
– Nem könnyen: nehéz elegendő számú és főleg megfelelő embert találni. Az erdészet pedig sosem volt egy kiemelkedően jövedelmező üzletág, viszont a munka néha kifejezetten kemény. A vadgazdálkodás ugyanígy. Az agráriumnak ez az ágazata e tekintetben is periféria. Ebből a szempontból nekem nagyon rokonszenves az az irány, amit ma Magyarország követ, hogy család- és munkaalapú társadalomban gondolkozik. Ez az alapja mindennek, és ahol elszakadnak ezektől a valóságos alapoktól – ahol nem cél a gyerekszülés, a szorgalmas munka –, ott előbb-utóbb nemcsak a mezőgazdaság, hanem egész egyszerűen az élet is kilátástalanná válik.
– Ez az eszmény áll az önök családi gazdasága mögött is?
– Részemről teljes mértékig, és azt hiszem, a családom részéről is, mert ilyen vagy olyan formában mindannyian kötődnek a gazdaságunkhoz. Mindhárom gyermekem, sőt a szűk és tágabb családunk több tagja is a vállalkozásunk valamely részében tevékenykedik, és remélem, hogy az öt unokám is valamilyen formában ebben fogja megtalálni a jövőjét.
Sikeres fogadalom
– Tényleg véletlenül lett erdész?
– Valóban így van. Eredetileg gépészmérnök akartam lenni, de nem vettek fel Gödöllőre. Közben viszont megkeresett a helyi téesz azzal, hogy volna-e kedvem a napkori szövetkezetbe menni, az erdészethez. Bár gépész akartam lenni, de az erdő, a természet, a vadak világa, a vadászat és a gazdálkodás mindig is vonzott. Így hát világos volt, hogy megyek. Ott ért a rendszerváltás is, és bár azóta a társasági forma többször változott, nekem ma is ugyanaz a „munkahelyem”, mint huszonéves koromban… Mellette nagyon sok közszolgálati, szakmai érdekvédelmi, közérdekű munkát, kötelezettséget vállaltam. Ez most azonban már a múlt, mert tettem egy fogadalmat, hogy amikor az első unokám megszületik, akkor abbahagyom ezeket a pluszban vállalt feladatokat, lassítok, és kevesebbet vállalok.
– Nem mindenkinek sikerül ez a lassítás és elengedés…
– Nekem sikerült. Én a családot tartom a legfontosabbnak, ez az alapja a közösségnek, és ez az a jövő, amiért a munkának, a fenntartható gazdálkodásnak értelme van.
A Portfolio Csoport Év agrár beruházása díját a Támba családi holding nyerte el 2020-ban, miután felépült a cégcsoport vadhúsfeldolgozó üzeme, csaknem 800 millió forintos fejlesztés révén. A Nativus vadhúsfeldolgozó üzemben kész vadételeket, a kereskedelmi láncok felé pedig vadhúsból készített szárazáru vagy sous vide eljárással (légmentesen zárt tasakokban tárolt ételek a hagyományosnál hosszabb időn át tartó és alacsonyabb hőmérsékleten történő főzéssel) elkészített ételt állítanak elő.
A Támba családi vállalkozás évek óta fogad határon túl élő, hátrányos helyzetű és állami gondozásban élő magyar gyerekeket, és ők működtetik az ország első magánerdészeti erdei iskoláját Napkoron, ahol évente csaknem 1000 diák mélyülhet el az erdő világának ismereteiben.
Kohout Zoltán
