Merre tart a hazai kistermelői szektor?
A FOSTER-kutatás rávilágít az élelmiszerrendszerek jövőjére, de vajon mit jelent ez a hazai gazdáknak? Interjúnkban a rövid ellátási láncok motorjairól, a generációváltásról, az innovációról és a gúzsba kötő hazai és uniós szabályozásról beszélgettünk Kujáni Katalinnal, a Kislépték Egyesület vezetőjével, keresve a kiutat a jelenlegi válságokból.
– A MezőHír olvasói számára egyértelmű, hogy a hazai kisléptékű gazdálkodás és a helyi piacok fejlődéséhez elengedhetetlen a szektor valós erejének és problémáinak ismerete. Erre vállalkozott a FOSTER-kutatás. Hogyan foglalná össze a projekt fő küldetését, és miért jelenthetnek a kutatásból nyert adatok mérföldkövet a hazai kistermelők jövőjének tervezésében?
– A kutatás gyökerei egy korábbi, európai uniós projektig, a „Fox in the box” (Róka a dobozban) elnevezésű kezdeményezésig nyúlnak vissza, amely már rávilágított azokra a globális tényezőkre, amelyek az élelmiszerrendszereinket alakítják. Az Európai Unió ezt a vonalat kívánta továbbvinni, hogy mélyebben megértsük azokat a folyamatokat, amelyek mentén a jövő mezőgazdasága formálódik, és azonosítsuk azokat a szakpolitikai beavatkozási pontokat – mind uniós, mind tagállami szinten –, amelyekkel a pozitív jövőképek valósággá válhatnak.
A FOSTER-kutatás keretében egy német vezetésű, európai szintű konzorcium hat lehetséges jövőképet vázolt fel a 2040-ig terjedő időszakra. Ezek között találunk egészen disztópikus és kifejezetten pozitív forgatókönyveket is. Van olyan jövőkép, ahol a nagy világrendszerek és a globális felvásárlóipar veszi át a teljes irányítást, és olyan is, ahol a társadalom drónok és robotok segítségével termel, teljesen elszakadva a természetközeli mezőgazdaságtól. Szintén reális veszélyként jelenik meg egy olyan szuverenitáselvű, autokrata berendezkedés, ahol a tagállamok megszakítják az együttműködést, és kizárólag saját nemzeti piacuk önellátására fókuszálnak. Ugyanakkor léteznek a zöld jövőképek is, amelyek a permakultúrára, az agrárökológiai elvekre építenek, illetve a közösségalapú modellek, ahol a helyi fogyasztó pontosan tudja, honnan származik az élelmiszere, és magáénak érzi a termelési folyamatot.
Ezek az adatok azért jelentenek mérföldkövet, mert egy új paradigmát, a FOKIS (Food, Knowledge and Innovation System) koncepcióját hozzák be a köztudatba. Ez azt jelenti, hogy már nem pusztán agrártudás-átadásról beszélünk, hanem a teljes élelmiszerrendszerre vonatkozó tudásrendszerekről. Ez azért fontos számunkra, mert a magasabb hozzáadott értékű termelést csak akkor tudjuk elérni, ha képesek vagyunk az ipar és a fogyasztók szempontjait is figyelembe venni, az alapanyagtermelés-központú gondolkodáson túl. A hazai kistermelők számára ez iránymutatás: látniuk kell, milyen fogyasztási trendek és felvásárlási rendszerek határozzák meg a jövőt, hogy tudják, mit és hogyan érdemes termelniük a következő tíz–tizenöt évben.
– Ha a kutatás adatait nézzük, miben látja a legnagyobb szakadékot a jelenlegi hazai rövid ellátási láncok működése és a nemzetközi/EU-s jó gyakorlatok között?
– A legszembetűnőbb és legfájóbb hiányosság Magyarországon a tudatos fogyasztói bázis szűkössége. Amikor a szupermarketek és hipermarketek kényelmes, mindent egy helyen kínáló rendszere megnyílt a hazai vásárlók előtt, az olyan szinten szakította el a helyi termék-előállítást a mindennapi fogyasztástól, amit ma rendkívül nehéz visszafordítani. A kétezres évek közepére a helyi termelőtől való vásárlás sokak fejében egyfajta nosztalgikus, régies tevékenységgé degradálódott.
(fotó: shutterstock.com)
Eközben Nyugat-Európában teljesen más a helyzet. Ott a rövid ellátási láncok (REL) mögött komoly, professzionális üzleti modellek állnak. Franciaországban, Spanyolországban vagy Ausztriában a helyi önkormányzatok, az agrárkamarák, esetleg a turisztikai desztinációmenedzsment (TDM) irodák főállású szakembereket alkalmaznak arra, hogy a kistermelők piacra jutását segítsék. Magyarországon ezek a dedikált, finanszírozott pozíciók, és a hozzájuk kapcsolódó üzleti modellek teljesen hiányoznak. Így a termelők és a fogyasztók közötti szakadék áthidalása jórészt esetleges marad, és a kistermelői lét megmaradt egyfajta idillikus, önfenntartó, marginális szociális modellnek, tudatos emberléptékű kisvállalkozás helyett. Ugyanakkor látjuk, hogy Nyugat-Európában is a friss zöldség-gyümölcs kereskedelmi csatornái között egyre meghatározóbb teret nyer magának a közvetlen értékesítés, és nagy mennyiségeket tud megmozgatni a bevásárlóközösségeken, fogyasztók által támogatott mezőgazdaság (zöldségközösség), termelői boltok vagy szedd magad kerteken keresztül.
– Kik ma Magyarországon a REL igazi motorjai, és hol tapasztalható a legnagyobb elakadási pont az együttműködésükben?
– A hazai REL motorjai kétségkívül maguk a szervezők, a mégis létező, elkötelezett tudatos vásárlók és a kitartó termelők. A legnagyobb elakadási pont azonban az, hogy a REL-szervezők tevékenysége ma Magyarországon ritkán tud megállni a saját lábán mint gazdasági modell.
Ezek az emberek sokszor puszta lelkesedésből végzik a munkájukat. Az igazán sikeres REL-szervezők szinte barátként, pszichológusként állnak a termelők mellett, hidat képezve a piac felé. Hatalmas bizalmat építenek ki, és gyakorlatilag a termelési lánc láthatatlan, ám annál fontosabb részévé válnak. Az elakadás ott van, hogy mindezt nagyrészt ingyen és bérmentve teszik, mert nem alakult ki az a finanszírozott intézményrendszer, ami ezt a szakmát hivatalos, megfizetett állássá emelné.
Lassú elvérzés vagy alkalmazkodás?
– A MezőHír olvasói pontosan tudják, milyen nehéz gazdasági környezetben kell ma talpon maradni. Hogyan érintette a kistermelői szférát az elmúlt időszak inflációs nyomása, az inputanyag-árak növekedése és a vásárlóerő változása?– Egy rendkívül súlyos, úgynevezett polikrízisben vagyunk, ahol az energiaválság, a háborús helyzet, az ukrán piaci anomáliák, járványok és a belső gazdasági nyomás egyszerre sújtja a szektort. Bár pontos, országos pénzügyi kimutatásaink nincsenek, a terepi tapasztalatok drámaiak: egyfajta „lassú elvérzés” zajlik.
Láttunk olyan kistermelőket, akik kénytelenek voltak visszaadni a már elnyert pályázataikat, mert a megvalósítás költségei időközben az ötszörösére nőttek, és egyszerűen nem állt rendelkezésükre az a tőke, amivel ezt az űrt áthidalhatták volna. Az inflációs nyomás, az elszabadult árak és a piaci torzulások együttesen felőrölték a fejlesztési álmokat. Nincs olyan csodafegyver vagy egyetlen biztos modell, ami garantálná a túlélést egy ilyen ingadozó, válságos időszakban.
– Sokszor halljuk, hogy a generációváltás a családi gazdaságok és a kistermelők legnagyobb rákfenéje. Mit mutat a gyakorlat: van még utánpótlás, vagy a fiatalok teljesen elfordulnak a kisléptékű gazdálkodástól?
– Az idősebb generációk termelési és értékesítési reflexei valóban kikopóban vannak – ugyanakkor nagyon pozitív tendenciákat is látunk a fiatalok részéről. Számos olyan példa van, ahol a generációváltás nem leépülést, hanem teljes profilváltást hozott.
Sok fiatal veszi át a hagyományos, nagy szántóföldi gazdaságokat, és nyergel át az intenzívebb, magasabb hozzáadott értékű kertészetre vagy különlegesebb növények termesztésére. Van olyan fiatal gazda a Duna mellett, aki a nem működő hagyományos termesztés helyett belevágott a máktermesztésbe, és erre építve gyönyörű, teljesen diverzifikált gazdaságot hozott létre. Ezzel párhuzamosan a fogyasztói oldalon is felnőtt egy új, fiatal generáció. Ők sokkal tudatosabbak és „zöldebbek”, mint az előző nemzedékek. Számukra már nem elég, ha az élelmiszeripar ráírja a termék címkéjére, hogy egészséges; transzparenciát várnak, tudni akarják a termék pontos útját. Erre a fiatal, igényes keresletre pedig a modern felfogású, innovatív fiatal kistermelők tudnak a leginkább reagálni, rendkívül „trendi” és hiteles termékekkel.
– Milyen ma a kistermelők piaci pozíciója a nagy áruházláncokkal vagy az import termékekkel szemben? Képes-e a helyi termék valódi alternatívát nyújtani a tömegtermeléssel szemben, vagy megmarad egy szűk elit „luxusának”?
– Ez a legégetőbb stratégiai kérdés ma a szektorban. Én őszintén hiszek abban, hogy a helyi termék alapvetően közjó, és mindenkinek joga van az egészséges, biztonságos, ellenőrzött élelmiszerhez, amely mentes a globális tömegtermelés kockázataitól. A jelenlegi árszintek mellett azonban fennáll a valós veszélye annak, hogy a minőségi helyi termék egy szűk réteg luxuscikkévé válik.
A termelők próbálkoznak mindennel: diverzifikációval, online értékesítéssel, különleges termékek bevezetésével, hogy valahogy megvessék a lábukat. Ahhoz azonban, hogy a hazai kistermelő 10 év múlva – a klímaváltozás és a gazdasági turbulenciák ellenére – a piacon tudjon maradni és ne csak az elit igényeit elégítse ki, a feldolgozottsági szintet és a hozzáadott értéket radikálisan növelni kell, mert jelenleg ezen a téren nagyon rosszul állunk Magyarországon.
Látunk egy tudatos nyitást az áruházláncok oldaláról is. A tudatosan építkező termelők az online és offline polcokon is megjelentek. Itt a legfontosabb kritériumok az áfakörösség, a folyamatos ellátás biztosítása és az egyediség. Ezt ma még kevesen tudják teljesíteni.
(fotó: shutterstock.com)
REL-ek: a lehetőség és a korlátok
– A REL lényege a közvetlenség, de a logisztika, a szállítás és a hűtési lánc biztosítása sokszor megoldhatatlan feladat elé állítja a kistermelőket. Milyen innovatív vagy közösségi megoldások működnek ma itthon ezen a téren?
– Az innováció terén látunk ígéretes próbálkozásokat, még ha ezek egy része egyelőre gyerekcipőben jár is. Egyik érdekes, kísérleti fázisban lévő projektünk keretében meteorológiai állomásokat telepítünk 10 termelőhöz, hogy a begyűjtött adatokkal a fogyasztók felé is transzparensen kommunikálhatóvá váljon a környezetbarát technológia. Szeretnénk meghonosítani egy francia mintára épülő üveg-visszaváltási programot (Ma Bouteille) is, ahol a lekváros, joghurtos vagy szörpös üvegeket közösségi alapon gyűjtenék be, sterilizálnák, és juttatnák vissza a helyi kistermelőknek, komoly költséget és környezeti terhelést spórolva meg ezzel. Ami pedig már a gyakorlatban is működik: a közösség által támogatott mezőgazdaság (CSA) rendszere, az úgynevezett zöldségközösségek. Bár ez nagyon magas szintű elköteleződést igényel mind a termelő, mind a fogyasztó részéről, ma már mintegy 27 ilyen közösség működik sikerrel Magyarországon.
A társadalmi innováció területén próbálkozunk a védjegyekkel (Helyben vagyunk) és az agroturizmus rendszerével is, melyeknek két fontos célja van: a termelőket segíti az együttműködések kialakításában, tájegységi szintű közös attrakciók létrehozásában, másrészt pedig a fogyasztókat invitálja vidékre.
– A digitalizáció (webshopok, online átadópontok) a Covid alatt kapott egy nagy lökést. Mi maradt meg ebből a lendületből? Mennyire nyitottak a hazai kistermelők a digitális értékesítési csatornákra, és mennyire a fogyasztók?
– A Covid időszaka kikényszerített egy gyors digitalizációs ugrást: rengeteg termelő indított webshopot, megjelentek az online applikációk és a bankkártyás fizetés a kistermelői szektorban is. Ez az infrastrukturális előrelépés szerencsére megmaradt.
Ugyanakkor az a hatalmas fogyasztói lendület, amely a vidékre költözésből és az otthonlétből fakadt, mára alábbhagyott. Azok a házhoz szállítási vagy vidéki reggeliztető modellek, amelyek a pandémia alatt virágoztak, sok helyen bedőltek, mert a célközönség egyszerűen visszaköltözött a városokba. A piac letisztult, és most sokkal inkább az egyéni, szezonális értékesítési típusokra fókuszálva lehet sikeres az online jelenlét. A szoftveres háttér már adott – kiváló magyar fejlesztésű közösségi applikációk léteznek az átadópontok rendeléseinek kezelésére –, de a vásárlói bázist folyamatosan edukálni és mozgósítani kell. Illetve nagy potenciált látunk még az automatákban, de ezek jogi környezete még nagyon bizonytalan.
– Miért megy még mindig nehezen a termelői összefogás és a szövetkezés Magyarországon? Hogyan lehetne lebontani a bizalmatlanság falait, hogy a gazdák felismerjék a közös fellépés gazdasági előnyeit?
– Ez a legnehezebb kérdés, és sajnos ez a legnagyobb gátja a fejlődésnek. A gazdák közötti bizalmatlanság olyan mélyen gyökerezik, hogy sokszor még egy egyszerű közös portál fenntartása is kudarcba fullad. Teljesen hiányoznak azok az informális, közösségi biztosítási rendszerek, amelyek egy szövetkezés alapját adhatnák. Meggyőződésem, hogy a klasszikus termelő-termelő fókuszú szövetkezések felülről jövő erőltetése ebben az időszakban nem fog működni.
Ami viszont életképes lehet, az az ágazatokon átívelő együttműködés. Nagyon szép példákat látunk arra, amikor fiatal termelők nívós éttermekkel fognak össze, vagy logisztikai intézményekkel, hűtőházakkal hoznak létre közös rendszereket. A gazdasági racionalitás előbb-utóbb kikényszeríti az összefogást, hiszen a marketing-, a beruházási- vagy a logisztikai költségeket csak megosztva lehet érdemben csökkenteni.
A szabályozás mint fékvagy hajtóerő
– A Kislépték Egyesület egyik legfontosabb missziója a jogszabályi környezet formálása, könnyítése. Melyek most azok a legégetőbb higiéniai, adminisztrációs vagy adózási szabályok, amelyek a leginkább gúzsba kötik a kistermelőket?
– A legnagyobb kerékkötő jelenleg egyértelműen az áfarendszer szabályozása. Ha egy termelő alanyi adómentes (nem áfakörös) státuszban van, akkor könnyebben tudja menedzselni a közvetlen lakossági értékesítést, és ez a státusz sok esetben a túlélésének záloga. Ugyanakkor ez a forma azonnal falat is emel elé: ha szeretne szintet lépni, és beszállítani egy komolyabb kiskereskedelmi láncba vagy a HoReCa szektorba, a nem áfás státusz miatt a partnerek nem tudnak vele mit kezdeni. Ez az állapot befagyasztja a termelőket egy bizonyos növekedési szinten, megakadályozva a valódi piacosodást. Másrészt óriási probléma a termelői piacokon megjelenő „őstermelő-kereskedők” jelenléte. Ha nem tudjuk jogszabályilag kiszűrni azokat, akik csak árusítják a nagybani piacon vett import termékeket a valódi termelők közül, azzal a helyi termék teljes hitelességét és imázsát romboljuk le.
A helyi termékekre épülő bolthálózatok új lehetőséget jelenthetnek a vidéki térségekben
– Ha az uniós és a hazai agrártámogatási rendszereket nézzük, mennyire kapnak valós és testreszabott segítséget a kisléptékű szereplők? Elérnek hozzájuk ezek a források, vagy elnyeli őket a bürokrácia?
– Sajnos az a tapasztalatunk, hogy a kistermelők jelentős része már el sem meri indítani a pályázatokat, vagy fizikailag képtelen megfelelni a feltételeknek. Óriási a hiány az 5–10 millió forintos mikroberuházásokat támogató forrásokból – abból a nagyságrendből, ami mondjuk egy apró sajtműhely vagy feldolgozóüzem elindításához pontosan elegendő lenne, és hatalmas minőségi ugrást jelentene az adott gazdaságnak.
– Merre látja a kiutat a következő 5–10 évben?
– A klasszikus termelői piacok csak egy nagyon speciális fogyasztói réteget érnek el. A valódi jövőt egy modern, letisztult kistermelői bolthálózat kialakításában látom. Olyan vonzó, korszerű kialakítású üzletekre van szükség a kisebb településeken és a városokban egyaránt, ahol a helyi termelői csoportok a teljes alapkínálatot biztosítani tudják: a krumplit, a hagymát, a húst. Ez nemcsak a termelők számára jelentene stabil felvevőpiacot, hanem alapvető esélyegyenlőségi kérdés is, hiszen számos kistelepülésen ma már nincs minőségi élelmiszer-ellátás. Ha a helyi, alapszintű, minőségi élelmiszert be tudjuk vinni ezekbe a közösségi terekbe, azzal a kistermelők is nyernek, és a vidék megtartóereje is növekszik.
Markos Mária
MezőHír Tudástár: rövid ellátási lánc (REL) – A kistermelői szektorban a rövid ellátási lánc olyan közvetlen értékesítési és együttműködési modell, amely a termelőt, a helyi fogyasztót, a közösségi szervezőt és a piacra jutási infrastruktúrát köti össze; célja a helyi termék hozzáadott értékének, bizalmának és elérhetőségének növelése.
