Gyerekként, amikor a falu tejcsarnokába szállította, még nem gondolta, hogy a tej egy életre meghatározó szerepet játszik az életében. Végigjárta a szakmai ranglétrát, megtanulta a középiskolában és az egyetemen, majd a szakmérnöki képzésen mindazt, amit a tejről, a tejfeldolgozásról, a sajtgyártásról lehetett. Az Óvártej Zrt. igazgatójaként és a Tej Szakmaközi Szervezet és Terméktanács elnökeként mindent megtett azért, hogy a hazai tej és tejtermékek fogyasztása emelkedjen, a tejtermelés és -feldolgozás versenyképes legyen.
Célja mindig az volt, hogy az emberek táplálkozási szokásai között a lehető legnagyobb mértékben szerepeljen a tej fogyasztása, amit sokan sokféle áltudományos magyarázattal, lobbiérdekek mentén igyekeztek kiszorítani vagy sokkal egészségtelenebb termékek javára korlátozni.
Kovács László (69) ma a szakmától visszavonulva, családja és unokái körében, egészségben tölti mindennapjait, szülőfalujának honfoglalás előtti településkutatásával foglalkozik, és természetesen követi a tej további sorsával kapcsolatos híreket…
Falusi környezetben
Kovács László a Győr-Sopron megyei Gyórón született, parasztcsaládban. Felmenői közül az egyik nagyapja a telkesítés után 60 holdas gazda volt, de a családban a lányok domináltak, így a birtok szétaprózódott. Édesapja és édesanyja mellett sokat dolgozott ő is a kisgazdaságukban, ahol különösen az állatok iránti vonzalma mutatkozott meg. Gyóró egy a Répce folyó mellett található kis falu, amelynek lélekszáma abban az időben nem haladta meg az ezret. A falu központjában a kovácsműhely és a tejcsarnok jelentette a látványosságot és a találkahelyet. Előbbi napközben a gyerekek számára szolgált különleges élménnyel, míg a reggeli, de különösen az esti tejcsarnoki sokadalomban főként a gazdák cserélték ki híreiket. Ez volt igazán izgalmas, hiszen az ott sertepertélő Kovács László nagy érdeklődéssel hallgatta a tejjel kapcsolatos véleményeket, s mint később kiderült, ez komoly „fertőzést” jelentett számára. Egyik nagybátyja – aki a tejes szakmában jól csengő nevű Csermajorban tanulta ki a mesterséget – tejátvevőként dolgozott, és szintén nagy hatással volt rá. Nem is volt kérdés tehát a döntés, miszerint az általános iskola után Csermajorban tanuljon tovább, az akkor tejipari technikumból éppen tejipari szakközépiskolává átminősített intézményben. Ebben a választásban erősen befolyásolta, hogy a faluban az iskola focicsapata vendégjátékon szerepelt, és csupa jó kiállású fiatalemberből állt, akik közé szívesen tartozott volna. 1964-ben kezdte el a szakközépiskolát, ahol a tejes szakma oktatása igen magas színvonalon történt, és ez természetesen gyakorlattal párosult a tanüzemben. Már a második évben a Jó tanuló jó sportoló megtisztelő címet viselhette, hiszen a tanulás mellett kedvenc sportja, a foci is nagyon jól ment neki, és nem mellékesen díjmentes kollégiumi ellátást is jelentett. Felkészült tejipari szakemberek kerültek ki az országosan is jegyzett intézményből, és ő sem gondolkodott eleinte másban, mint egy jó tejipari munkahely betöltésében. Ekkor viszont az egyik tanára „ultimátumot” adott neki, jelesül, hogy vagy Fertőszentmiklósra szerződik, a focicsapathoz, vagy jelentkezik az agráregyetemre. Mivel a fociban nem látott pénzt, ezért a felvételit választotta Mosonmagyaróváron, ahova előfelvételivel sikeresen be is jutott.
A konzervgyártás nem éppen vágott a profiljába, de nagyon hamar utolérte magát, hiszen az is az élelmiszeripar kötelékébe tartozó szakma volt
Vonzotta az élelmiszeripar
Az egyetem hirtelen a lehetőségek tárházát jelentette Kovács László számára, akit az élelmiszeripar érdekelt volna leginkább, amire viszont nem volt még szakosodási lehetőség. Így az állattenyésztést választotta, és természetesen a szarvasmarha, ill. a tejtermelés/-feldolgozás iránti ismereteit igyekezett leginkább bővíteni. A diploma megszerzése után Kapuváron vállalt munkát, a helyi „Lenin” termelőszövetkezetben, ahol sertéstelep-vezetői státuszt kapott az új építésű Lohmann-telepen. Bedolgozta magát a sertéstenyésztésbe, rendben mentek a dolgok egészen egy bő évig, amikor a május elsejére történő felkészülés szervezése kapcsán szerencsétlen világnézeti vitába keveredett a párttitkárral. Ebből nem jött ki jól – saját bevallása szerint –, és jobbnak látta, ha távozik a szövetkezetből. Talán a sors akaratából találkozott ekkor a csermajori volt iskolája igazgatójával, aki éppen szakoktatót keresett, szolgálati lakással. A váratlan lehetőség kapóra jött Kovács László számára, hiszen fiatal házasemberként kicsi gyerekkel ezt nem utasíthatta vissza. Úgy fogalmaz, hogy végre visszakerülhetett a mindig vágyott élelmiszer-ipari körforgásba, és miközben élvezte a fiatalokkal való foglalkozást – nem vesztegetve az időt –, mindjárt beiratkozott a tejipari szakmérnök képzésre. Két év elteltével viszont a major csendje, nyugalma után már hiányzott a családnak a városi nyüzsgés, a barátok, a társaság, ezért váltaniuk kellett…
Mosonmagyaróváron telepedtek le
Mosonmagyaróváron a tejiparnál jelentkezett munkára 1977-ben, ahol fogadták, és a győri tejüzemben művezetőként, három műszakban kezdett dolgozni. Gyakorlatilag szinte az alapoktól kezdte ismét a szakmát, amit becsülettel végzett, majd másfél év után üzemvezető-helyettesnek áthelyezték az óvári tejüzembe. Itt alig melegedett meg, máris Csornára került át, a tejporgyárba, ahol az ottani üzemigazgató utódját látták benne. A munkakapcsolat azonban olyan jól működött, hogy az utódlási terv kérdése eltolódott, miközben ezzel Kovács László részére maradt el az előmenetel. Ezért visszakérte magát az óvári tejüzembe, hiszen akkor legalább az utazás nem jelentett időveszteséget. Ezzel egy időben a Tejipari Tröszt – nagy hangsúlyt helyezve arra, hogy képzett szakemberek töltsék be a vezetői posztokat – Budapesten indított egy felsővezetői bentlakásos utánpótlásképzést, ahova egyetemi végzettségűeket iskoláztak be. Ez kiváló ismerkedési lehetőség volt a szakemberek számára amellett, hogy a szakmai tárgyi tudást is bővítette. Menet közben derült ki, hogy egyidejűleg a marxista esti egyetemet is el kellett végezni, ami után mindenkiről készült egy káderlap. Ez információforrást jelentett a megyei és városi pártbizottságok számára, ahová az anyagokat elküldték. Sok lehetőség itt már nem kínálkozott a hallgatók számára, hiszen a politika – felismerve a tudásalapú vezetés fontosságát –igyekezett a végzősöket beépíteni a termelés vezető pozícióiba. Mint kiderült, nem csak a tejipar berkeiben…
Konzervgyári bársonyszékben
1981-ben aztán nem várt esemény történt, ugyanis a Tröszt megszűnésével a Dunakeszi Konzervgyár a gyáregységeként működő Mosonmagyaróvári Konzervgyárat le akarta magáról választani – mint később kiderült, sikerrel. Kovács Lászlót ekkor behívatták a gazdaságpolitikai osztályra, és megkérdezték tőle, elvállalja-e a gyár igazgatását. Az akkor 32 éves szakember számára ez nem lehetett kérdés, ha karriert akart csinálni, tehát elvállalta. Igaz, a konzervgyártás nem éppen vágott a profiljába, de nagyon hamar utolérte magát, hiszen az is az élelmiszeripar kötelékébe tartozó szakma volt, sok hasonlósággal és azonossággal. Az első feladatot az jelentette, hogy egy gyáregységből önállóan gazdálkodó egységet kellett kialakítani. Mindez hamarosan sikerült, és jöttek az eredmények, fellendült a gyár tevékenysége. Beállt a termelés, és mintegy 22 000 tonna kész konzerváru hagyta el a gyár kapuját, amelynek 55%-a a Szovjetunióba, 20%-a Nyugat-Európába (Olaszország, Svédország, Anglia, USA), a többi belföldi piacra ment. Ez a kereskedelmi szerkezet lehetőséget kínált a ’80-as években nyugati utakra, ahol személyes tapasztalatokat szerezhetett az ottani élelmiszeriparról. 450-500 dolgozóval működött a gyár, de mellettük természetesen jelentős szezonális munkaerőre volt szükség, hiszen a paradicsom, paprika, uborka, borsó, hagyma, stb. feldolgozása ezt követelte meg, miközben a konzerv- mellett ketchupgyártás is folyt. Visszatértek az 1968-as gazdasági mechanizmus elemei, ami viszonylag szabad gazdálkodást eredményezett – béremelést, fejlesztéseket –, persze minisztériumi és tervhivatali egyeztetések után. 1991-ig tartott a konzervgyár tündöklése, de az államközi szerződések felrúgása után a magánjogi szerződéseket sem lehetett érvényesíteni, és a gyár ebbe gyakorlatilag tönkrement. Kovács László – négyszeri nekifutás után – „sikeresen felmondott”. A gyár egy osztrák vevő birtokába került, aki szintén nem tudta a működését hosszú távon biztosítani, sőt, alaposan megkárosította a magyar termelőket. Akkor a politika könnyen eldobta elsősorban a szovjet, de a többi felvevőpiacot is, miközben most külön programmal szeretnénk visszaszerezni az orosz fogyasztókat. Európa legerősebb konzervkibocsátója – a magyar konzervgyártás – kapitulált, mert felrúgta saját piaci kapcsolatait, figyelmen kívül hagyva a fokozatosság elvét – emlékszik vissza a szakember. Szerencsére azért kinőtt az óvári konzervgyárból két üzem, Dunakilitin a konzervgyár, Hanság-ligeten pedig a HIPP helyben alapított gyára, ami gyógyírt jelentett, mert így nem tűnt el nyomtalanul és nem merült feledésbe teljesen az óvári konzervipar…
Kovács László nem csak önmagát, de az óvári sajthagyományokat is újra felépítette, a környező tejtermelő gazdaságok közös akaratával egyezően
Vissza a tejiparba!
Két szűkös esztendő következett Kovács László számára, amikor munkanélküliként kereste a lehetőséget, hogy visszatérjen szeretett szakterülete, a tejipar berkeibe. Végül ez sikerült is, a Győrtejnél, osztályvezető-helyettesként, de az újabb időszak nem tartott sokáig, mert tulajdonosváltás történt, aminek során elküldték a vezetőket. Ezekben a hónapokban éppen az óvári sajtüzem – amelyet idejekorán leválasztottak a Győrtejtől – újraélesztésén dolgozott a tejtermelőkkel, amikor megalapították a Tejipari Kft.-t, és kivásárolták a Vagyonügynökségtől a sajtüzemet. 1997-ben elindult a sajtgyártás, a régi dolgozók visszahívásával és természetesen a tej felvásárlása. A piac örült a helyi termékeknek, és a boltok örömmel fogadták is azokat. A gazdálkodás jól ment, így hamarosan megvásárolhatták Sárváron a sajtüzemet, amely szintén csőd előtt állt. Három év múlva pedig sikerült megvásárolni a „régi ismerős” óvári konzervgyárat, amely addigra eladóvá vált. Egy év alatt berendezték, és termelésre alkalmas tejüzemet hoztak létre a konzervgyár „romjain”, sőt, a szomszéd üzemtől a nélkülözhetetlen szennyvíztisztító rendszerét is megvették. A bővítés azután sem állt meg, mert a savó feldolgozásához néhány éven belül új üzemrész is épült, és ezzel Kovács László nem csak önmagát, de az óvári sajthagyományokat is újra felépítette, a környező tejtermelő gazdaságok közös akaratával egyezően. 14 éven keresztül volt az Óvártej Zrt. igazgatója, ez idő alatt 200 embernek adtak munkát, és a csúcsidőszakokban naponta 200 000 liter tejet dolgoztak fel. Kovács László vezetése alatt nagy hangsúlyt kapott az export: különösen Horvátország, de a balkáni térség országai és Oroszország is fontos – elsősorban eidami és trappista – sajtfelvevő piacot jelentettek. Később olasz exportra a mozzarella és a savóból készült ricotta volt nagyon népszerű. Sajnálatos módon nyugdíjba vonulása után a cég részvényeinek egy része külföldi – először francia, majd később olasz kézbe került. Szerencsére utóbbi vevők – magyar kötődésük révén – fejlesztik tovább az Óvártej Zrt.-t, perspektívát és biztonságot kínálva a megmaradt környékbeli tejtermelőknek.
Hibáktól hemzsegő vadkapitalizmus
Kovács Lászlónak a mai gazdasági viszonyokról is van véleménye, ami szerint nagyon rossz gyakorlat jött vissza a kapitalizmussal együtt Magyarországon az élelmiszeriparban. Jelesül, nem versenytársnak nézték a másik felet, hanem ellenfélnek, és ezért minden nemtelen eszközt – csalást, hamisítást politikai befolyást – felhasználtak a gazdasági szereplők, hogy a másik felet csődbe kényszerítsék, megsemmisítsék. Később Tej terméktanácsi tagként, majd elnökként idejekorán pedzegette már, hogy a magyar érdekek nem ugyanazok, mint a multinacionális idetelepült cégeké. Ezt bánja a magyar vidék, mert ennek következtében szűnt meg a kistermelés 90%-a. A Tej Terméktanácsban a külföldi érdekek ellen próbáltak fellépni, érdekvédelmet kívántak érvényesíteni, illetve a kormányt akarták rávenni a kisüzemeket preferáló intézkedések meghozatalára. A legnagyobb kárt azonban az importőr áfa-csalók okozták, akik egyik országban sem fizették meg az áfát, és olcsóbban adták a terméket a hazainál. A politika ebben úgy foglalt állást – kissé tájékozatlanul –, hogy a magyar termelők és feldolgozók nem dolgoznak hatékonyan – s ezzel burkoltan a csalókat segítették. A másik visszaélést a termékcsalók követték el, amikor a tejport olcsón adták, később pedig már savóporral vagy permeát porral keverték, minőségromlást okozva. Ugyanez a sajttal is megtörtént, amikor először jó minőséget hoztak olcsón, majd később a növényi tejzsírt pálmaolajjal és más növényi olajokkal készített „sajtok” váltották fel. Nehéz volt elérni, hogy ezek forgalmazását törvény szabályozza, és elkülönítve kelljen ezeket forgalmazni. A visszaélések között említhető továbbá Kovács László szerint a tejtermékeket szállító kamionok ellenőrzési rendszere, amelyet szintén kijátszanak, főképpen a 90 napig elálló tartós tejekkel. Az EKÁER-rel nyomon követhetővé váló áruk tényleges követését is meghiúsítják, mert ellenőrzés nélkül, kisteher járművekkel, furgonokkal raktárra hordják át a határokon a tejet, majd onnan szállítják tovább kamionokkal terítésre. Ezek a trükkök továbbra is nyugtalanító és a versenyhelyzetet veszélyeztető áfa-csalásokat tesznek lehetővé…
Tej terméktanácsi tagként, majd elnökként idejekorán pedzegette már, hogy a magyar érdekek nem ugyanazok, mint a multinacionális idetelepült cégeké
Teljes szakmai megnyugvással
Kovács László azt mondja, hogy meg kell békélnie az embernek a korával, és az élet egyes szakaszaiban kínált lehetőségekkel kell sáfárkodni. Az aktív munka időszaka nála lejárt, és megelégedésére járt le, hiszen letett valamit az asztalra, ami a következő generációnak jó lehetőséget kínál a folytatásra. Napjainkban nagyon érdekli az ókori történelem, és most éppen szülőfaluja – Gyóró – múltját kutatja, amely hely nagy valószínűséggel avarok vagy besenyők által alapított település volt. Feleségével, Edit asszonnyal két gyermeket neveltek, és a közelben lakó fiuk, ill. a lányuk révén is két-két unokáról is gondoskodnak – örömükre –, ha arra szükség van. A tejgyárba nem jár be, bár néha nagyon hiányzik a tej illata, a gépek zakatolása és a végtermékek kóstolása, minőségének ellenőrzése. A piacon, a boltokban annál nagyobb érdeklődéssel vizsgálgatja a tejtermékeket, de szívesen veszi, ha meghívják sajtfesztiválokra, sajtbírálatra. A konzervipari kötődése pedig a házi befőzésekben, lekvárkészítésben teljesedik ki, amiben avatott módon igyekszik részt venni. Szabadidejében olvasással, kirándulással, utazásokkal múlatja az időt, miközben bölcsebb, idősödő emberként távol tartja magát attól, hogy bármit erején felülvállaljon…
SZERZŐ:
NAGY ZOLTÁN
