Szélsőségesen, kizárólag egy növényvédelmi eljárást alkalmazva – az előírásokat is betartva – nem leszünk képesek megoldani a növény-egészségügyi problémáinkat. Cikksorozatunkban az integrált növényvédelem technológiái közül ezúttal a mechanikai és biológiai módszerekre hívjuk fel az olvasók figyelmét.

A közvetlen védekezési módok közül a mechanikai (fizikai) védekezés régóta ismert és fontos eljárásokat takar. Alapvetően három kategóriája a károsítók összegyűjtése, azok távoltartása vagy közvetlen (fizikai) elpusztítása.

A károsítók összegyűjtése esetén klasszikusan említhető a csoportosan telelő fajok áttelelő alakjainak összegyűjtése, eltávolítása. Ilyen a galagonyalepke (Aporia crataegi) és az aranyfarú lepke (Euproctis chrysorrhoea) téli hernyófészkeinek vagy akár a moníliás gyümölcsmúmiák eltávolítása, de említhető a kéreg alatt telelő sodrómoly lárvák, bábok hernyófogó övvel (hullámpapírcsík) történő őszi „összecsalogatása”, majd eltávolítása. Egyéb módon történő csalogatás (például fény-, illat-, szín-, szexferomon csapdákkal) is ismert, melynek speciális esete a borsózsizsikkel (Bruchus pisorum) szembeni csalogatóvetés alkalmazása. Itt korai, korábban virágzó borsóparcellát kell elképzelni, melyet előbb talál meg, és oda rakja nagyobb tömegben a petét a zsizsikpopuláció. Ezt a parcellát a szaporodást követően aláforgatják. A metszést is lehet végezni kifejezetten növényvédelmi céllal. Főleg a meggy virágfertőzése után a csonthéjasok moníliás betegsége (Monilinia laxa), de az almafa lisztharmat (Podosphaera leucotricha) esetében is járványtól óvhatjuk meg az ültetvényünket, ha időben, illetve ha egyáltalán elvégezzük a műveletet.

A károsítók távoltartásakor sokan csak a különféle hálókra (drótkerítés az ültetvény körül, törzsvédő háló mezei nyúl miatt fiatal fák esetén) gondolnak, esetleg a szarvasfélék esetében alkalmazott háromszögelésre, mint egyedi csemetevédelemre. Ugyanakkor a riasztás (melynek klasszikus esete a madárijesztő) egyes esetekben szintén gyakran alkalmazott eljárás. Az ismert, fóliákkal, tükrökkel történő fényvisszaverésre, de a hangra alapozott (például karbidágyú seregéllyel szemben) riasz tás is a viszonylag régi keletű eljárások közé tartozik.

Mechanikailag is pusztíthatók közvetlenül a károsítók. Sokan a különböző, korábban már említett agrotechnikai eljárásokat is ide sorolják, melyek közül a kultivátorkapa alkalmazása valóban inkább ide, mintsem a közvetett agrotechnikai eljárások közé sorolandó. A kézi növényápolás (például kéregkaparás, szőlőben drótkefézés) szintén ide tartozik. A különböző biofizikai eljárásokat (például hőmérséklettel, gőzöléssel, lángolással, elektromos árammal, sugárkezeléssel történő pusztítás) többnyire nehezen megvalósítható, vagy túl drága mivoltukból adódóan alkalmazzák kevésbé. A fizikai védekezés egy speciális módja a talajszolarizáció. Ez az 1970-es években született, Izraelből származó módszer különféle talajlakók (pajorok, drótférgek mellett a káros mikroorganizmusok és gyommagvak) ellen alkalmazott különleges eljárástípus, mely a nap sugárzására alapoz. A megnövekedett hőségnapok kapcsán hazai alkalmazása is elgondolkodtató.

Nagyon régi keletű védekezési mód a biológiai védekezés is. A kínaiak már a XII. században próbálkoztak hasznos rovarok alkalmazásával, de a ma ismert biológiai védekezés sem az utóbbi néhány évtized terméke, hiszen már a 20. század elejére tehető bizonyos parazitoid fürkészdarazsak (például Encarsia formosa, Aphelinus mali stb.) sikeres alkalmazásával. Mindez a II. világháborút követően a konvencionális növényvédelem korszakában erősen visszaesett, de az egyre erősödő szerrezisztencia, valamint egyes kultúrák (például az üvegházi hajtatott zöldségfélék) speciális termesztéstechnológiája miatt fokozódott az iránta való igény. Előzetesen megjegyzendő, hogy a biológiai védekezés messzemenően legígéretesebb lehetőségei a kártevők ellen irányulnak (ez szabadföldi körülményekre is vonatkozik!). A kórokozókkal szembeni biológiai védekezés sokkal bonyolultabb, ráadásul a lehetőség is kevesebb (lényegében antagonista, esetenként valódi parazita mikroorganizmusok alkalmazása), gyomnövények ellen pedig jelenleg hazai gyakorlati eredményekről sem lehet beszélni!A biológiai védekezésnek négyféle stratégiája terjedt el. Az egyik aklasszikus biológiai védekezés, mely lényegében egy idegenhonos entomofág áttelepítését jelenti a (szintén idegenhonos, tehát invazív) kártevő gazdaszervezet után. A tömeges betelepítésnek nincs egyértelmű definíciója, de lényegében a természetes ellenségek nagy tömegű kibocsátását – mint „biopeszticid” – takarja egy adott helyen. Ez folyik például az üvegházakban is. A szezonális inokulatív betelepítés az előzőhöz hasonló, a mesterségesen tenyésztett bioágenst meghatározott időközönként telepítik be egy azonnali kártevő-szabályozó és egyben felszaporodását elősegítő céllal. A konzerválási stratégia a helyi (agro)ökoszisztémák (többnyire) őshonos természetes ellenségeinek megőrzése, valamint felszaporodásuk és egyben hatékonyságuk fokozásának elősegítése.

Régi keletű védekezési mód a biológiai védekezés is. A kínaiak már a XII. században próbálkoztak hasznos rovarok alkalmazásával

A gyomnövények elleni biológiai védekezés esetében beszélhetünk a legkevesebb átütő sikerről, hazai viszonylatban lényegében ilyen még nem történt. A gyomokat természetes ellenségeikkel (melyek leggyakrabban különböző gombakórokozók vagy rovarkártevők) próbáljuk féken tartani. Háromféle biológiai gyomirtási stratégia létezik, melyek lényege természetesen nagyban hasonlít a biológiai védekezés általánosságban megfogalmazott stratégiáihoz:

• Klasszikus stratégia: adventív (idegenhonos) gyomok ellen irányul, azok géncentrumából utántelepített rovarral, esetleg kórokozóval. Hosszú időt (legalább 10-12 év) vesz igénybe.
• Augmentatív (növekedési) stratégia: őshonos gyomok ellen irányul. A felhasznált ágens(eke)t időszakosan, de folyamatosan utántelepíteni szükséges (mivel önmaguktól általában nem képesek egy állandó, magas abundanciát produkálni). (Augmentatio=növelés, bővítés.)
• Inundatív (mikoherbicid) stratégia: általában patogén gombák nagy koncentrációjú szuszpenzióját – a herbicides kezelésekhez hasonlóan – juttatják ki (mikoherbicidek). Jellemző a gyors hatás, rövid hatástartam! Árasztásos eljárásnak is nevezik (inundatio=elöntés, elárasztás).

Gázágyú, a védelem egyik fontos eszköze

A kórokozók elleni biológiai védekezés során tehát leggyakrabban antagonista mikroszervezeteket alkalmazunk, melyek gátolják a patogének fejlődését vagy elpusztítják azokat. Esetenként beszélhetünk valódi parazitizmusról is. Ennek három formája:

• Térparazitizmus („kompetíció /versengés/”): az (elsősorban) antagonisták („bioágensek”) gyorsabb növekedésük folytán elfoglalják az életteret, és a patogén kórokozókat kiszorítják onnét.
• Valódi (miko)parazitizmus: a paraziták (leggyakrabban gombák) a növényi kórokozókon élősködnek. Hifáik rácsavarodnak a patogén micéliumára, és abba hausztóriumokat (szívóhifa) bocsájtanak, majd táplálkoznak belőle.
• Antibiózis vagy antibiotikus hatás: az antagonista mikroorganizmus által termelt anyagcseretermékek/kémiai anyagok („antibiotikumok”) fejtik ki gátló esetleg ölő hatásukat a patogén fajra.

Ma már beszélhetünk akár zárt termesztőberendezésben, akár szabadföldön is alkalmazott hasznos mikroorganizmusokról, illetve technológiákról.

A kártevők elleni messze a legsikeresebb ága a biológiai védekezésnek. Számos bioágens (különböző mikroorganizmusok és állati szervezetek), valamint különböző módszerek is alkalmazhatók. A mikroorganizmusok terén ismertek entomopatogén rickettsiák, protozoák is, de elsősorban a vírusok (melyek közül is a legjelentősebbek a bakulovírus-csoport fajai), a baktériumok, növényvédelmi szempontból a Bacillus thuringiensis (melynek számos szerovariánsa ismert, és ezek rovarrend szintű patogenitást mutatnak) és a gombák a legjelentősebbek. Táplálkozásuk szempontjából a gombák két nagy csoportja ismert. Vannak a talán ismertebb élősködő (például Beauveriaés Verticillium) fajok és ragadozó fajok egyaránt. Utóbbiak a gombák Hyphomycetes osztályába tartoznak, és talajlakó fonálférgek (kiemelten a Meloidogyne, azaz gyökérgubacs fonálférgek) ellen alkalmazhatók. Ilyenek a leghatékonyabbnak tartott hurokvető gombák (például Arthrobotrys oligospora, Dactylaria candida), bár a közel 100 ismert ragadozó gombafajnak a fogóhifa-szerkezete lehet ragadós is, a nem ragadós típusúak közül pedig a fajok nagy része fogóháló szövedékkel „vadászik”.

Az állati szervezetek közül mindenképpen meg kell említeni az entomopatogén fonálféreg (Steinernema és Heterorhabditis) fajokat. Bár az entomopatogén kifejezés rovarmegbetegítőt jelent, valamint szokták ragadozó fonálférgeknek is nevezni őket, valójában nem közvetlenül a fonálférgek, hanem szimbionta baktériumaik (Steinernemafajok Xenorhabdus, míg a Heterorhabditis fajok Photorhabdus baktérium nemzetségekkel élnek együtt) toxinjának segítségével pusztítják el áldozataikat, elsősorban a talajlakó pajorokat, drótférgeket.

Napjainkban az ízeltlábúakat közül számos élősködő (parazitoid) és ragadozó fajt tartanak számon, melyeket már kipróbáltak vagy rendszeresen alkalmaznak a biológiai védekezés gyakorlatában. Különbséget kell tenni a természetes és agrár biotópok, valamint a zárt termesztőberendezések kapcsán alkalmazott fajok között. A parazitoidok közül kinti körülmények között a jelentősebb fajok szintén a klasszikus biológiai védekezéshez köthetők, tehát ezeket valamilyen inváziós kártevő után telepítették be Európába, így hazánkba is. Ilyen faj például a vértetű fémfürkész (Aphelinus mali), melynek hazai megtelepítése 1927-ben kezdődött, de az eperfapajzstetű fémfürkész (Encarsia berlesei) (1926) szintén jelentős. Napjainkban a megtelepedésének visszaellenőrzési folyamatai is lassan befejeződnek egy ázsiai dárdás fémfürkész fajnak (Torymus sinensis), mely fajt a szelídgesztenye gubacsdarazsa ellen kellett behozni a földrészre. Zárt termesztőberendezésekben (elsősorban üvegházakban) alkalmazott jelentősebb fajok: levéltetű gyilkosfürkész (Aphidius) fajok, levéltetű fémfürkész fajok (például liszteskefajok ellen az Encarsia formosa, Eretmocerus eremicus), petefémfürkész fajok (például Trichogramma evanescens, Trichogramma pintoi), mely utóbbiak lepkekártevők petéinek parazitoidjai. Fontosabb ragadozó fajok a természetes és agrár biotópokban például a fülbemászók (kiemelten a legközönségesebb Forficula auricularia), melyek jelentős levéltetű- és rovarpete-pusztítók. Vannak jelentős ragadozópoloskák is, melyek közül a fakó virágpoloska (Anthocoris nemoralis) nagyon hatékony levélbolha- (Cacopsylla) pusztító. A zöldfátyolkák (Chrysopidae), katicabogarak (Coccinellidae), egyes ragadozó kétszárnyúak, például az Aphidoletes aphidimyzagubacsszúnyogfaj és a zengőlegyek (Syrphidae) lárvái mind nagyon jelentős növényitetű- (levéltetű, levélbolha stb.) pusztítók. A futóbogarak, főleg a bábrabló- (Calosoma) fajok, valamint a négypettyes hernyórabló (Dendroxena quadrimaculata) nevű dögbogár faj lepkehernyó-pusztító tevékenységével tűnik ki. Egyes ragadozóatka fajok (Amblyseius andersoni, Euseius finlandicus, Typhlodromus pyri) jelentős takácsatka és gubacsatka pusztítók. Tudatosan (elsősorban zárt termesztőberendezésekben) alkalmazott fajok közül a jelentősebbek talán a virágpoloskák és a mezeipoloskák, valamint a ragadozó atkák közül kerülnek ki. A virágpoloskák közül üvegházakban az Orius fajok (például O. laevigatus, O. majusculus, stb.) a maguk kis világában polifágok, de kártevő atkák, tripszek, növényi tetvek, peték ellen hatásosak. A mezeipoloskák közül a Macrolophus caliginosus faj elsősorban levéltetvek és liszteskék ellen hatásos, míg a ragadozó atkák, például a Phytoseiulus persimilis kártevő atkák pusztításában jeleskednek. Egyéb ragadozó atkák (például a gyakran használatos Amblyseius degeneransvagy Amblyseius cucumeris) már jóval többféle zsákmányállattal táplálkoznak, atkákon kívül például tripszeket, növényi tetveket is fogyasztanak. Semmiképpen ne feledjük a különböző gerincesek szerepét! Minden kétéltű-, hüllő, rovarevő kisemlős és denevérfajunk rendkívül hasznos (egyes fajokat nem is a ritkaságáért, hanem épp ezért védenek!), de kiemelten említendők a vágómadárfélék közül is az ölyvek (például Buteo buteo – egerészölyv), melyek a leghatékonyabb mezeipocok-pusztítók.

  Ragadozó atka eszi a másikat

Vannak olyan egyéb biológiai védekezési módszerek, ahol nem közvetlenül érjük el egy adott kártevő elpusztítását, hanem vagy más faj (kompetíció) vagy magának a kártevő fajnak a segítségével (önpusztító módszer, légtértelítés) történik meg egy adott területről a kártevő kiszorítása, egyedszámának csökkentése.

A növényvédelemhez kompetitív kiszorítással elért eredmények nem köthetők, mivel a kompetíció olyan interspecifikus (fajok közötti) interakció, amikor (legalább) 2 faj között versengés alakul ki (legalább) egy környezeti erőforrás használatáért. Ez a közös erőforrás gyakorlatilag mindig a megvédendő növény lenne. A mezőgazdaság kapcsán is kevés a pozitív eredmény, de ilyen például az Ausztráliában (is) őshonos, a húsmarhatenyésztést erősen zavaró légyfajok ellen használt óvilági ganajtúró bogarak alkalmazása, mely fajok a legyek lárváinak fő táplálékát, a marhatrágyát tüntették el.

Az autocid (önpusztító) módszer magát a károsító fajt használja fel önmaga leküzdésére. A módszer kifejlesztésének előzménye Müller 1928-ban, röntgensugárzással végzett eljárása, az ecetmuslica (Drosophila melanogaster) hímek sterilizálása, mellyel a sterilizált hímek ivarsejtjeik által steril petéket is produkáltak. Ezt „domináns letalitás”-nak nevezte el, melynek gyakorlati felismerése Edward Knipling nevéhez kötődik, aki az amerikai húslégy (Cochliomya hominivorax) kapcsán pozitív eredményeket ért el. Mára számos faj esetében alkalmazzák, illetve alkalmazták, ilyen például több csípőszúnyog (Culicidae) faj, a földközi-tengeri gyümölcslégy (Ceratitis capitata), az almamoly (Cydia pomonella) vagy éppen a májusi cserebogár (Melolontha melolontha). A kezdeti, alap módszerek (például ionizáló sugárzás, ahol a legáltalánosabb a gamma és röntgen használata; az 1960-as évektől hőkezelés almamoly esetében vagy a mára betiltott kemosterilánsok alkalmazása) mellett napjainkra számos egyéb lehetőség is rejlik ebben a módszerben. Ilyen a hibrid sterilitás, citoplazmatikus inkompatibilitás, kondicionális mutáció stb.

A légtértelítés (dezinformálás, konfúziós technológia) lényege, hogy a kártevő faj szexferomonját annak dezinformálására használjuk fel. Ha az adott ültetvény légtere telítve van a kártevő faj szexferomonjával, a hím nem képes rátalálni a nőstényekre. Ezzel elmarad a párzás, így a peteprodukció, amiből kelnének a kártevőlárvák, tehát nem lesz kártétel sem! Elsősorban gyümölcskártevő (sodró)molyok (almamoly, szilvamoly, keleti gyümölcsmoly, szőlőfürtmolyfajok stb.) esetében alkalmazzák, ma már hazánk területén is sok helyen.

Karbidágyú

A fiziológiai és etológiai védekezési módszerek közé sorolják a fényingerrel (látással) kapcsolatos, az illatra (szaglásra) és az ízlelésre alapozott, valamint a rovarok hormonális rendszerével kapcsolatos módszertípusokat. Fényingerrel diapauza kiváltására is tettek kísérletet repcedarázs (Athalia rosae) álhernyókkal kapcsolatban. Ennek a fakultatív diapauzában telelő fajnak a lárváira a nappalok rövidülése hat, ezért bújnak a talajba telelni ősszel. Egy reflektorokkal megvilágított repcetáblán – hosszúnappalos időszakot utánozva – az álhernyók teljesen megzavarodva nem bújtak el, végül el is pusztultak. Természetesen az előbbi kísérlet a növényvédelem gyakorlatában kivitelezhetetlen, de célfénycsapdák alkalmazása rovarok elcsalogatására vagy a levéltetvek leszállási szándékát befolyásoló alumíniumpor kijuttatása, esetleg fóliák használata – víztükörhöz hasonlító, visszacsillanó felületet képezve – már a gyakorlatban is alkalmazott módszerek között említendő. A rovarok szaglásával kapcsolatban gyakran említik itt is a szexferomonokkal történő légtértelítést, de volt kísérlet nyomjelzős feromonokkal kapcsolatban is, melyeket például cseresznyelégyfajok nőstényei használnak a „foglalt” gyümölcs megjelölésére. Ízlelést befolyásoló fagostimulánsokkal (táplálkozást serkentő anyagok) és fagoinhibitorokkal (táplálkozásgátlók) is régóta foglalkoznak. A rovarok hormonháztartásának befolyásolása egyesek szerint inkább már a szelektív kémiai védekezéshez sorolandó. A juvenil hormon analógok – melyek nem engedik kifejlődni, így továbbszaporodni a kártevőt – kevésbé terjedtek el, mivel hosszú lárvaállapotot tartanak fenn, és ezek az „óriás” lárvák sokáig károsíthatnak. Léteznek vedlést (ecdysis) gátló antiekdizonok is, de talán a legnépszerűbbek ebből a körből a kitinszintézis-gátlók – ezeket is alkalmazzák a leggyakrabban.

SZERZŐ: DR. KERESZTES BALÁZS ADJUNKTUS, ZSOLNAI BALÁZS KERTÉSZETI SZAKÉRTŐ • NEMZETI AGRÁRGAZDASÁGI KAMARA