Az almaültetvények nem csupán a gyümölcs termesztésének helyszínei, hanem komplex agro-ökoszisztémák, amelyekben számos különféle életmódot folytató faj, köztük káros, semleges és hasznos szervezet tölt be kisebbnagyobb szerepet. Utóbbiak egyrészt a ragadozó és parazita, illetve parazitoid szervezetek (különféle rovarok, pókok, atkák, madarak, mikroorganizmusok stb.), másrészt viráglátogató pollinátorok közül kerülnek ki, és hozzájárulnak a fák egészségéhez, a terméshozam növeléséhez, valamint a kártevők természetes szabályozásához.
Az almaültetvények mint komplex ökoszisztémák
Túl vagyunk a tavasz derekán, és körülöttünk életre kelt a természet, nincs ez másképp az almaültetvényekben sem. A fák virágba borultak, a szirmok hófehér és rózsaszín felhőként borították be az ágakat, miközben a méhek és más rovarok szorgalmasan fogyasztották, gyűjtötték a nektárt. Gyümölcsfajaink között megkülönböztetünk öntermő és önmeddő fajokat fajtákat. A málna, szamóca, piros ribiszke, fekete szeder és bodza esetében minden fajta öntermő. Az őszibarack fajtáinak többsége öntermő, de léteznek önmeddő fajták is.
Ezzel szemben önmeddő az alma, körte, míg a mandula, szelídgesztenye és mogyoró esetében az önmeddőség oka lehet dichogámia, vagy genetikai önkompatibilitás, bár léteznek részben öntermékeny mandulafajták is. A dichogámia a női és hím ivarszervek különböző időpontban történő érését jelenti. Ilyen esetben fontos olyan fajtát választani pollenadónak, ami akkor szórja virágporát, amikor a másik fajta nőivarú virágai nyílnak. A harmadik pedig a részben öntermékeny, részben önmeddők csoportja. Ide tartozik a cseresznye, meggy, kajszi, szilva, birs.
Ahhoz, hogy két fajta porozni tudja egymást az S-alléljaiknak különbözni kell egymástól. Ez az allél felelős a termékenyülési folyamatok szabályozásáért. Abban az esetben, ha a két allél megegyezik egymással, akkor a fajták inkompatibilisek lesznek egymással, ilyen például cseresznye esetében a Linda és a Germersdorfi 3.
Amennyiben csak az egyik allél azonos a két fajta esetében, szemikompatibilitásról beszélünk, tehát 50%-os termékenyülésről. A különböző allél jellemzően sikeres termékenyülést eredményez azonos fajon belül. Előfordulnak azonban olyan fajták, melyek megtermékenyülni képesek egy másik fajta virágpora által, viszont ők maguk „vissza” nem poroznak. Tipikusan ilyenek a triploid almafajták, mint például a Mutsu, amik rosszul termékenyülnek, és nem alkalmasak pollenadónak.
(fotók: shutterstock.com)
A beporzók sokfélesége és szerepe
Az alma világszerte a legfontosabb rovarporzású növények közé tartozik, mivel összesen közel ötmillió hektáron termesztjük. Az Európai Unióban az almatermesztés nagymértékben profitál a rovarmegporzásból, elsősorban a méhek által végzett beporzásból. Magyarországon az alma a gyümölcstermesztés jelentős szereplője, évről évre jelentős arányt képviselve a teljes hazai gyümölcstermesztésben. Az almafák virágzása a tavasz egyik leglátványosabb jelensége, de a virágok szépsége önmagában nem elegendő a termés kialakulásához. A házi méh (Apis mellifera) az almaültetvények legismertebb beporzója. Egy méhkolónia naponta több millió virágot képes beporozni, ami jelentősen növeli a terméshozamot és a gyümölcsök minőségét. A méhek mellett más vadon élő beporzók, például a poszméhek (Bombus spp.), a különböző magányosan élő méhek (pl. művészméhek) és a zengőlegyek (Syrphidae) is fontos szerepet töltenek be.
Utóbbiak lárvái szintén hasznosak, mivel falánk levéltetű-fogyasztóként védik a fiatal hajtásokat és lombozatot. A közelmúltban végzett vizsgálatok szoros összefüggést mutattak ki a vadméhek diverzitása és a beporzás hatékonysága között almaültetvényekben, még nagy háziméh-populációk jelenlétében is. A robusztus, jó repülőképességű poszméhek különösen hatékonyak hűvösebb, esős tavaszi napokon, amikor a házi méhek kevésbé aktívak. Jelentős hatékonyságuk a táplálékkereső viselkedésüknek, az általuk lerakott pollen mennyiségének és a magtermelésben betöltött kritikus szerepüknek tulajdonítható, annak ellenére, hogy jóval kisebb egyedszámban vannak jelen, mint az apróbb fajok, vagy akár a házi méh.
Saját megfigyeléseink is alátámasztják a beporzók sokféleségének és jelentőségének fontosságát: Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye három különböző almaültetvényében (Nyírpazony, Komoró, Ajak) végzett kísérleteink során virágillatot utánzó csalétkeket használva több mint négyezer, különböző taxonokba tartozó viráglátogató rovart gyűjtöttünk be. A leggyakoribb csoportot – az előzetes elvárásnak megfelelően – a méhek (Apidae) alkották, amelyek az összes befogott egyed közel 45%-át tették ki.
Jelentős arányban fordultak elő a zengőlegyek (Syrphidae) is, amelyek a vad beporzók fontos képviselői, és a teljes minta 29%-át adták. Emellett olyan további vadméhfajok is jelen voltak, mint a Colletidae és Andrenidae családok tagjai, amelyek ugyancsak hozzájárulnak a virágok sikeres megtermékenyítéséhez.
A beporzók jelenléte nemcsak a termés mennyiségét befolyásolja, hanem a gyümölcsök alakját, beltartalmát és ízét is, melyek egyaránt a minőség fontos paraméterei. A megfelelően beporzott almák nagyobbak, szabályosabbak, és jobb beltartalmi értékekkel rendelkeznek. A beporzás fontossága a mezőgazdaságban jól ismert, mivel elengedhetetlen a növények szaporodási sikerének fenntartásához és a terméshozam biztosításához. A gazdálkodók ezért gyakran helyeznek ki méhkaptárakat az ültetvényekbe a virágzási időszakban, illetve támogatják a vad beporzók élőhelyeit az ültetvények környékén, például virágos sávok telepítésével vagy természetes gyepek fenntartásával. Európában a termesztett növényfajok jelentős része – egyes becslések szerint akár 70–80%-a – függ vagy profitál a rovarporzásból.
A természetes ellenségek szerepe a kártevők szabályozásában
Az almaültetvényekben számos kártevő, például levéltetvek (Aphididae), molyok (Tortricidae) és atkák (Tetranychidae) okozhatnak növényvédelmi problémát. Szerencsére számos olyan ragadozó- és parazitaszervezet is létrejött, amelyek ezeket a fitofág fajokat pusztítva hozzájárulnak az ökoszisztémák ökológiai egyensúlyának fenntartásához. Köztük a ragadozók (predátorok) olyan állatok, melyek fejlődésük egy-egy szakaszában több zsákmányállatot fogyasztanak el. Almásokban élő egyik jellegzetes és ismert csoportjuk a katicabogarak (Coccinellidae), amik főként levéltetvekkel táplálkoznak, de más lágy testű rovarokat is fogyasztanak. Egyetlen katicabogár-lárva naponta akár 50 levéltetvet is képes elfogyasztani. Hasonlóan fontosak a fátyolkák (Chrysopidae), amelyek lárvái szintén levéltetveket, atkákat és kisebb hernyókat zsákmányolnak. A ragadozó poloskák, például az Anthocoris fajok, szintén hozzájárulnak a kártevők kordában tartásához, különösen a levélbolhák esetén (pl. alma- és körtelevélbolha (Cacopsylla mali és C. pyri).
A pókok (Araneae) is hatékony ragadozók, amelyek hálójukkal vagy aktív vadászattal fogják meg az áldozataikat, amik főleg a repülő rovarok közül kerülnek ki. A keresztespókok (Araneidae) és a farkaspókok (Lycosidae) különösen gyakoriak az almafák lombján és az ültetvények talaj-, illetve gyepszintjében.
A parazitoidok a parazitákkal szemben elpusztítják a gazdaszervezetet, így biológiai védekezésben betöltött szerepük is jelentősebb. A koinobiont parazitoidok az általuk megtámadott gazdával együtt a gazda testén (ektoparazitaként) vagy testében (endoparazitaként) fejlődnek. Az idiobiont parazitoidok olyan endo- vagy ektoparaziták, melyek az előzőleg megbénított vagy megölt gazdában vagy annak petéjében, bábjában fejlődnek ki.
A parazitoid rovarok, például a fürkészdarazsak (pl. Ichneumonidae, Braconidae családok fajai), kulcsfontosságúak a kártevők populációjának szabályozásában. Ezek a darazsak petéiket a kártevők, például hernyók vagy levéltetvek testébe rakják, ahol a lárvák fejlődés közben elpusztítják a gazdaállatot. Az almaültetvények egészségének alapja a talaj, amelyben számos hasznos szervezet él. A talajlakó mikroorganizmusok, például a gombák, baktériumok és a makroorganizmusok, mint a földigiliszták (Lumbricidae), kulcsszerepet játszanak a tápanyagkörforgásban és a talajszerkezet fenntartásában.
A földigiliszták a talaj szerves anyagának lebontásával és alagútjaik kialakításával javítják a talaj szerkezetét, elősegítve a víz és a levegő mozgását. Emellett a giliszták ürüléke tápanyagban gazdag, ami közvetlenül hasznosul a növények számára. Az ültetvényekben előforduló más talajlakó szervezetek, például a százlábúak (Chilopoda) vagy a ragadozó atkák és rovarok a kártevők talajban élő lárváit pusztítják, így szintén hozzájárulnak az ökológiai egyensúlyhoz.
Az almaültetvényekben nemcsak a rovarok és mikroorganizmusok játszanak fontos szerepet, hanem a gerinces állatok, különösen a madarak is. A cinegék (Paridae), a vörösbegy (Erithacus rubecula) és más énekesmadarak jelentős mennyiségű kártevő rovart, például hernyókat és bogarakat fogyasztanak. A ragadozó madarak, például a karvaly (Accipiter nisus), a rágcsálók populációját tartják kordában, amelyek károsíthatják a fák gyökereit vagy a termést. A denevérek (Chiroptera) szintén hasznosak, mivel éjszaka vadásznak a repülő rovarokra, köztük számos kártevő molyfajra. Az ültetvények közelében elhelyezett madárodúk és denevérszállások telepítése elősegítheti ezeknek a hasznos állatoknak a megtelepedését, így természetes szövetségesekként működhetnek a gazdálkodók számára.
Fenntartható gazdálkodási gyakorlatok az ültetvényekben
A hasznos szervezetek megőrzése és támogatása érdekében a gazdálkodók számos fenntartható gyakorlatot alkalmazhatnak. Az integrált növényvédelem (IPM) például a kémiai növényvédő szeres kezelések minimalizálására és a természetes ellenségek nyújtotta ökoszisztéma-szolgáltatások kihasználására törekszik. A kémiai szerekkel történő kezelések megfelelő időzítése és a szelektív, kevésbé toxikus szerek használata csökkenti a hasznos rovarok és mikroorganizmusok károsodását.
Az ültetvények biodiverzitásának növelése szintén kulcsfontosságú. A virágos sávok, sövények és természetes gyepek telepítése vonzza a beporzókat és a kártevők természetes ellenségeit. A talajművelés minimalizálása és a szervestrágyázás elősegíti a talajlakó szervezetek szaporodását, míg a mesterséges búvóhelyek, például rovarhotelek vagy madárodúk, további támogatást nyújtanak a hasznos állatoknak.
Az almaültetvények élővilága lenyűgöző példája a természet összetettségének és egyensúlyának. A beporzók, a kártevők természetes ellenségei, a talajlakó szervezetek és a gerincesek mind hozzájárulnak az ültetvények egészségéhez és termékenységéhez. A gazdálkodók számára a fenntartható gyakorlatok alkalmazása nem csupán a környezet védelmét szolgálja, hanem hosszú távon gazdasági előnyökkel is jár, hiszen a hasznos szervezetek támogatása csökkenti a költséges növényvédelmi beavatkozások szükségességét, és növeli a termés minőségét. Ahogy a tavasz újra virágba borítja az almafákat, és megjelenik az idei termés, érdemes elgondolkodni azon, hogyan működhetünk együtt a természet apró hőseivel egy egészségesebb és fenntarthatóbb jövő érdekében.
SZERZŐ: ŐSZ ALETTA, KISS NIKOLETTA • DEBRECENI EGYETEM
