A hazai agrárium 100-120 éve ugyanazzal a szerkezeti problémával néz szembe: a monokultúrás szántóföldi növénytermesztés túlsúlyával, az állattartás visszaszorulásával, miközben a piac- és versenyképtelen gabonatermesztés csak egyre nagyobb erőfeszítések árán tartható fenn.
Ezt a szerkezetet egykor a nagybirtokosok lobbija, aztán a téeszrendszer, ma pedig a támogatási rendszer konzerválja, csakhogy – amint kétrészes interjúnk első részében dr. Pinke Zsolt agrártörténész és környezetkutató fogalmaz – ezekben az években gyors tempóban száguldva elérkeztünk a falhoz. A MezőHír előző lapszámában megkezdett interjúnk 2. részében arról kérdeztük a kutatót, mi az a négy kulcsfontosságú kihívás, amelyek megválaszolása előmozdíthatná az évtizedek óta elmaradt kibontakozást, fordulatot.
A gazdatüntetésekkel megjelentek a feszültségek
– A 90-es évek elején még a lengyelek ide jártak élelmiszerért. Ma szinte mindenben lekörözik a magyar mezőgazdaságot, sőt, a nagy európai agrárországok sarkában vannak. Mit tudnak ők, amit mi nem?
– Egyrészt a Balti-tenger térségében komoly hagyománya van a gazdálkodók közötti szélesebb körű együttműködésnek. A szövetkezeti forma ebben a régióban alakult ki. Másrészt, történelmükből fakadóan az oroszok megtanulták: a lengyel parasztsággal nem érdemes ujjat húzni, ezért ott nem ment végbe az a kolhozosítás, mint nálunk. Emiatt a rendszerváltás után a lengyelek nagyobb bizalommal tekintettek az összefogásra, a termelési-értékesítési integrációkra. Továbbá meg kellett tanulniuk túlélni, hiszen állami támogatást az állampárti rendszerben nem kaptak, sőt. Megértettek a modern agráriumban két kiemelkedően fontos dolgot: muszáj együttműködni, és meg kell teremteni a kihívásokhoz alkalmazkodó, hatékony, tudásalapú gazdálkodást.
– Itthon valóban úgy tűnik, az egyszerűbb megoldást választjuk: a nagytáblás szántóföldi növénytermesztés támogatásban is kiemelkedően a többi ágazat előtt jár, emiatt a korábbi diverzitás eltűnik, az állattartás nem tud nőni, egyre több klasszikus zöldségből, gyümölcsből behozatalra szorulunk. Mindezt az EU-támogatások is konzerválják, amikből aránytalanul magas arányban részesül a szántóágazat.
– Igen, a támogatások negatív hatása az egész európai agrárágazatra rányomja bélyegét. A túlméretezett termelői kapacitás feszültségei jelentek meg az év eleji európai gazdatüntetésekben is. Szembe kellene nézni azzal, hogy az európai termelők egy sor commodity (tömeg)terméket a versenytársaknál drágábban állítanak elő, és csak a támogatások tartják fent ezt a rendszert, már ameddig… Ezért követelnek még több támogatást és piacvédelmet a szántóföldi gazdálkodók. Ezzel szemben az európai élelmiszeripar, az állattenyésztési ágazat és végső soron a fogyasztó az olcsó import fenntartásában érdekelt. Ezért mondtam, hogy az európai és benne a magyar szántóföldi növénytermesztés kamionja elért a falig – de ezt úgy képzeljük el, hogy egy szűk és kanyargós zsákutcában történik, ahonnan, ha sikerül egyáltalán időben megállni, ki is kellene tolatni valahogyan.
(Fotó: Illusztráció: Horizont Média/Kohout Zoltán)
Miközben jön az orosz és ukrán áru…
– Nemcsak ezek: Kanadában, Dél-Amerikában, Kínában, de most már például Indiában is óriási termelési kapacitások épültek ki, azaz globálisan is élelmiszeralapanyag-túltermelés van.
– És a legtöbb helyen jellemzően olcsóbb minden: a bér, a víz, az üzemanyag.
– …Valamint további inputok, és ne feledkezzünk el az eltérő környezeti adottságokról sem. A technológia persze még sok helyütt nem olyan szintű, mint Európában, de az a technológiai transzfer, ami Kelet-Európa termelési hatékonyságát felhozta a kommunista rezsimek összeomlása után, a világ minden táján megjelenik. Szóval a technológiai kiegyenlítődés is csak idő kérdése.
Egyedül nem tud nyerni, fejlesztést finanszírozni egy gazdaság
– Korábban azt mondta, hogy ez a rossz termelési szerkezet csak az egyik tényező abban, hogy falnak rohan a hazai mezőgazdaság. Mi a másik három?
– Nálunk a másik három tényező az integráció hiánya, a tudás-infrastruktúra leépülése és a környezeti feltételek romlása: azaz a klímaváltozás és például a talajpusztulás. A szövetkezést, az integrációt már említettük, de hangsúlyozni szeretném, hogy a mezőgazdaság egy csapatjáték, mondjuk, mint a foci: hiába vagy zseni, egyedül nem győzhetsz a pályán egy másik csapat ellen. De ez összefüggésben áll a tudásmegőrzéssel és -felhalmozással, mert egyetlen szereplő sem lehet olyan okos, hogy mindent tudjon.
– Egy szövetkezet tehát nemcsak abban erős, hogy homogén, nagy árualapot tud piacra termelni, olcsóbban jut inputhoz, ráadásul képes finanszírozni olyan kutatásokat, nemesítést, amik a hatékonyságot szolgálják.
– Ez a következő kulcskérdés. Míg nálunk a tudásfelhalmozás rendszere leépült, addig a lengyeleknél, a cseheknél, a Baltikumban éppen az ellenkezője történik. Egyetlen indikátort említenék, a cseh és a lengyel kutatók bére lényegesen magasabb a hazainál.
– Mi hiányzik itthon?
– Szinte nem léteznek a növénytermesztés diverzifikációját szolgáló kutatások, lényegében kizárólagos a szántóföldi ágazat szerepe. Közben a világ éppen az ellenkező irányba halad: a diverzifikáció irányába, és a hatékonyabb piaci jelenlétet célzó technológiai, szerkezeti kutatások felé. Újratervezésre van szükség itthon, mert a piac azt diktálja, hogy az egész vertikumra kiterjedő tudás kerüljön a gazdálkodó kezébe. Ez a vetőmagtól egészen a piaci, bolti értékesítésig tartó folyamatot jelenti.
De itthon hol van olyan szakember, hol van olyan intézet, műhely, amely ilyen kutatásokat folytat, és ilyen tudást állít elő? Ezt például nem tudja egy-egy kis- vagy középgazdaság megfizetni, ehhez integrációk kellenek, amelyek ilyen léptékű pl. piackutatásokat képesek finanszírozni.
– Ha jól értem, három negatív tényezőből kettő: a rossz termelési szerkezet és az integrációk hiánya úgyszólván együtt teremti a harmadikat, a tudásfelhalmozás, a kutatás-fejlesztés leépülését, hiszen sem érdekeltség, sem pénz nincs a tudásinfrastruktúra újjáépítésére.
– Az biztos, hogy a versenyképtelen hazai mezőgazdaság, a rossz szerkezeti feltételek hozzájárulnak ahhoz, hogy az ágazati kutatások sem versenyképesek ma már, sem anyagi, sem szakmai értelemben.
– Mit gondol, érdekeltségi jellegű támogatási rendszerrel lehetne motiválni a gazdaságokat az integrációkra?
– Erre jó nemzetközi példák vannak, de az biztos, hogy az együttműködés kultúrájának kialakítása egy közmondásosan individualista társadalomban nem két perc. Az is biztos, hogy a gazdálkodó parancsra vagy nyomásra nem fog integrációkba tömörülni. Egy további szociológiai szempont a gazdatársadalom elöregedése: a rendszerváltást követően kialakult birtokosi réteg egy meghatározó része hagy fel vagy tervezi, hogy felhagy a gazdálkodással. Mindez nem könnyíti a szerkezeti átalakulást.
Ilyesmi már nem fordulhatna elő…
– Folytassuk a környezeti feltételekkel! Több előadásában említi, hogy a Kárpát-medence a klímaváltozásnak leginkább kitett európai területek között van, és számos környezeti mutató miatt a magyar mezőgazdaság a legveszélyeztetettebb. Például emiatt történhetett, hogy a 2022-es aszály a magyar GDP 3 százalékát kitevő kárt okozott.
– Kezdjük a talajokkal! Itthon a mezőgazdasági célú területek 15–20 százaléka lényegében alkalmatlan szántóföldi művelésre. Ezeken a területeken egyedül a támogatások tartották életben a gazdálkodást. Azonban a túltermelési válság következtében a gazdálkodás ezeken a területeken már támogatásokkal sem fenntartható. Gyenge talajokon egyszerűen nincs racionalitása a szántóföldi növénytermesztés közösségi forrásokból való fenntartásának. Ezeket a területeket például beerdősítve vagy vizes élőhelyként helyreállítva vissza kell adni a természetnek. Ez a klímaváltozás negatív hatásai elleni egyik leghatékonyabb eszköz.
– Ez azt érzékelteti, hogy egyre inkább luxussá válik bizonyos kultúrák bizonyos termőhelyen valófenntartása…
– Erről van szó. Egy példa a nem megfelelő helyen folytatott szántóföldi növénytermesztés társadalmi költségeire. A 6000 négyzetkilométer kiterjedésű Balaton vízgyűjtőjének turisztikai és vendéglátóipari vállalkozásai termelik meg a hazai GDP 2-3 százalékát. A balatoni idegenforgalmi szezon eredményességét két környezeti tényező befolyásolja: az időjárás és a tó vízminősége. Az időjárásra nincs közvetlen befolyásunk, de a tó vízminőségére nagyon is. Az 1990-es és 2000-es évek algavirágzásai világosan jelzik, hogy az ilyen események idején jelentősen csökkennek a turisztikai bevételek. Az algák tápláléka a vízbe kerülő foszfor. A klímaváltozás következtében az algavirágzás esélye változatlan foszforterhelés mellett folyamatosan növekszik.
A tó foszforterhelésének nagyjából 60 százaléka a Balaton vízgyűjtő szántóföldjeiről, elsősorban erózióveszélyes szántókról származik. A vízgyűjtő szántóinak kétharmada ilyen erózióveszélyes, részben lepusztult talajú lejtőkön található, ahol a talajpusztulás következtében a várható hozamok sem magasak. Összefoglalva, gyenge, erózióveszélyes földeken közösségi támogatással fenntartott szántóföldi műveléssel szennyezzük azt a tavat, amelynek vízminősége a közösségi büdzsébe érkező hatalmas bevételek első számú környezeti faktora. Ma már ilyesmi csak a világ leghányatottabb sorsú vidékein fordulhat elő…
– És a tókarbantartás, a szennyezéskezelés externalizált költsége meg sem jelenik a mezőgazdaság „számlájában”.
– Sőt, az elmaradó idegenforgalmi bevételek tényét sem kötik össze a valóságban már fenntarthatatlan gazdálkodással.
– Igen, de itt újra felmerül az egyik legalapvetőbb kérdés: mi az alternatíva? Arról beszélünk, hogy a búza-kukorica-napraforgó-repce-árpa monokultúráról le kéne jönni, diverzebb növénytermesztés kellene – de micsoda?
– Nem biztos, hogy kedvezőtlen adottságú területeken élelmiszer- vagy ipari növényeket kell termeszteni. Játsszunk végig egy elméleti forgatókönyvet! A Balaton vízgyűjtő területeinek önkormányzatai létrehoznak egy alapot, és az állami 10 millió/hektár erdősítési támogatás mellé odatesznek minden érintett gazdának még 5 milliót, hogy ne kukoricát, hanem erdőt telepítsen. Ez például win-win helyzet lenne, amiben mindenki nyer. A tó mentesül a szennyezéstől, több ezer gazdaság nem megy veszendőbe, a földeken értelmes és jövedelmező erdőgazdálkodás folyik – ami ráadásul helyreállítja a talajok minőségét, biológiáját –, továbbá az erdősülés révén a tótól távolabbi térségekben is növekedhet az idegenforgalom, a vadászat, a rekreáció.
Mindez arra mutat rá, hogy nem lehet egyes ágazatokat elszigetelten kezelni. Az egymásra utaltság felismerése segíthet abban, hogy ne ágazati állóháborúk jöjjenek létre, mert jó vízminőséget biztosító fenntartható földhasználat a gazdálkodók nélkül nem kivitelezhető.
Veszteség helyett finanszírozhatnánk a kutatásfejlesztést is
– Mekkorák egyébként ezek a költségek?
– Nézzük meg, mennyi pénzt kapott a magyar agrárium az utóbbi 10 évben az Európai Uniótól: a K-monitor összegzése szerint úgy 7 ezer milliárd forintot. Ez évente átlagosan 2–2,5 milliárd euró, azaz körülbelül az ágazat agrárexportértékének negyedét tette ki. Eközben az agrárexportérték 2021 előtt egy évtizeden át stagnált, és 2021 után az inflációs környezetben emelkedett minimális mértékben. Elképesztő ellentmondás.
– Egyébként csak a kivitel értéke nő, az exportvolumen számos fontos szegmensben csökken, vagyis csak az áremelkedéseken keresünk.
– Igen, míg ha a kapott támogatásoknak egy jelentősebb hányadát nem a veszteséges, korszerűtlen gazdálkodás finanszírozására költjük, hanem tudásgyarapításra, kutatás-fejlesztésre, akkor értéket állítunk elő. Nagyobb lesz a hatékonyság, a versenyképesség. Ilyen gyenge innovációs háttér mellett ugyancsak újragondolásra szorul a meghirdetett több ezer milliárdos élelmiszeripari fejlesztés is.
– A klímaváltozásra készen állunk?
– Leépülő kutatási háttér mellett?
– Gondolom, mivel nincs igazán hatékony, átfogó stratégiai kutatás, ebben sem lehet megmondani, mire váltson a hazai mezőgazdaság…
– Azért vannak megfontolásra érdemes példák. A 90-es években nálunk termelték meg a KGST piacaira kerülő „reggeli gabonák” (pelyhek és müzlialapanyagok) jelentős részét. Ez a néhány millió dolláros piac a KGST összeomlásával eltűnt. A 2000-es évek után újra elindult valami, és megint van egy 20 millió dollár alatti exportbevétel ebből az árucsoportból. Közben a lengyelek a rendszerváltáskor nulláról indulva az utóbbi években félmilliárd dollár értékben exportáltak reggeligabona-termékeket. A feldolgozott reggeli gabona egységára a feldolgozatlan gabona-alapanyag 8-10-szerese. A lengyelek példája arra utal, hogy nem lehetetlen a régióból globális játékossá válni.
– Így lehet tonnánkénti 60-70 ezer forint helyett százezreket keresni a gabonával.
– Ezért érdemes tudásba fektetni.
Kohout Zoltán
