Hosszú távon nem lesz fenntartható, ha a mezőgazdaság nagy rendszereit – például a növénytermesztést és az állattartást –elszigetelt, szuperintenzív egységekként kezeljük. A talajokat kímélő ökológiai alapú gazdálkodással kapcsolatban több gyakorlati tapasztalatra és kutatásra lenne szükségük a gazdálkodóknak. Dr. Berényi Üveges Judit környezet- és tájgazdálkodási agrármérnököt, az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet projektvezető kutatóját kérdeztük.
Így nehéz egy irányba menni
– A mezőgazdaság szabályozásának az egyik legfőbb problémája, hogy a különféle műhelyek – környezetvédők és politikusok, tudósok és növénytermesztők – mintha csak a magukét fújnák, és évek óta nincs konszenzusos irányvonal a szerkivonások vagy a talajkímélő technológiák terén. Ön dolgozott a szabályozásban, mit tapasztalt e téren?
– Azt, hogy bár minden forrásból jó szándékú és megalapozott elveket mond mindenki, de ezeknek a gyakorlatba ültetése már nem ilyen harmonikus. Önmagában mindegyik félnek igazsága van, de amikor ezeket egy konkrét gazdaságban kell megvalósítani, figyelembe venni a technológia megválasztásánál – gondolok a vízvédelmi, élővilág-védelmi, üvegházhatásúgáz-kibocsátási, levegőtisztaság-védelmi, hulladékgazdálkodási és más előírásokra –, és eredményesen, a talajokat megőrizve kellene gazdálkodni is, az nem egyszerű. Itt lenne szükség olyan szaktanácsadókra, akik ezt a nehéz optimalizációs feladatot gazdaságszinten segítik. Átlátják a környezet- és természetvédelmi előírások rendszerét és a mezőgazdasági termelést, ismerik az egyes technológiák alkalmazhatóságát és az általuk elért környezetvédelmi előnyöket, kockázatokat. Mert nem lehet külön-külön az előírásokat betartani, ezek eredményét nézni, hiszen ezek egymásra is hatnak. Komoly feladat ez, ami most gyakorlatilag a gazdálkodóra hárul, akik pedig erre nincsenek jól felkészülve. Ráadásul a hazai mezőgazdaság egyik fő jellemzője a mozaikosság, az eltérő talajállapotok, termőhelyi adottságok. Amikor megszületik egy szabályozás, akkor azt egész Európában vagy akár csak olyan kis országban, mint a miénk, minden gazdaságra alkalmazhatóvá tenni – ez valóban nehéz. Így nehéz egy irányba menni.
– De a jogalkotás, például a támogatási rendszereket konstruáló politikai-szakmai fórumok terelhetnék egy irányba a szektort, nem?
– Bizonyos mértékig igen, de a jogszabály nem kézikönyv, csak a határokat tudja megadni. Mi az, amit már tilos, mi az a minimum, amit mindenképpen meg kell tenni. Az optimális gazdálkodási mód ezeken belül van. Például előírás, hogy 5 hektáronként kell talajmintát venni. Ennél nagyobb homogén talajfolt ritka Magyarországon, de van, ahol még a 2 hektáros mintavételi sűrűség sem elegendő. Észszerű kompromisszumot kell hozni, ezt teszi a precíziós szemlélet, részben. Vagy a takarónövény minimum 60 napig kell, hogy a felszínen maradjon – mit jelent ez? Ez egy olyan időtartam, amitől már várunk pozitív hatást, de sok esetben tovább is érdemes meghagyni.
Elmondani, amit a szakértő lát
– Ön dolgozott korábban a még mindig sokak által keserű nosztalgiával emlegetett, hiányolt országos szaktanácsadói hálózatnál. Mi lett azzal?
– Sajnos, az a fajta állami szerepvállalás megszűnt. Most a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara próbálja pótolni, mert óriási igény van rá. Akár a tápanyag-gazdálkodást, akár a fenntarthatóság bármelyik szeletét – például a talajkímélő technológiák elterjesztését – veszem, mindenütt szükség lenne kísérletekre, a gyakorlati tapasztalatok gyűjtésére, elemzésére és terjesztésére. Vannak ilyenek, sőt, vannak természetesen szaktanácsadók is. Az ÖMKi is tesz ilyen irányú lépéseket, de az a fajta állami szintű, szervezett és mindenki számára könnyen hozzáférhető rendszer, ami volt, az most nincs. Az adminisztrációs feladatokhoz kap több segítséget a szaktanácsadókon keresztül a gazdálkodó, a szakmai feladatokban csak egy-egy szelet az, ami elérhető. Például a növényvédelem és a tápanyag-gazdálkodás ilyen, de több területen is szükség lenne rá. Szerintem van potenciál a talajvédelmi szakértőkben is, akik önállóan működnek, és csak a talajvédelmi tervekre koncentrálnak. Pedig az erős talajtani alapok miatt sokkal többet tudnának a gazdálkodóknak segíteni, ha egy talajvédelmi tervben nemcsak egy papírt látnának, amit egy hatósági eljáráshoz be kell nyújtani, hanem építenének azokra a talajjal kapcsolatos adatokra, amelyek egy ilyen terv kapcsán születnek. Szerencsére erre is van már pozitív példa. Néhány szakértő, ha érdeklődést tapasztal a gazdálkodó részéről, meg is mutatja, mit lát a táblán ásott talajszelvényben, és el is magyarázza, amit a laborvizsgálati eredményekből kiolvas. De ebből a tevékenységből is sokkal több kellene. Talán az Európai Unió új Közös Agrárpolitikájának részeként lesz elmozdulás.
– És a cégek hálózatai? Bár ők nem függetlenek, de bizonyos fokú tájékoztatást elvégeznek.
– Igen, most elsősorban a különféle inputanyag- vagy gépforgalmazók köré szerveződnek ilyenek, és a maguk területén fontos munkát látnak el. Sok szakmai előadáson a tudományos kutatások eredményei is megjelennek, például Birkás Márta professzor asszony úttörője ennek, és nagy energiát fektet abba, hogy az eredményeit közvetlenül megossza a gazdálkodókkal. Pont ez hiányzik, hogy a kutatási eredményeket a napi gyakorlat nyelvére lefordítsuk, és szervezett formában elérhetővé tegyük a gazdálkodóknak. Még olyan, közismertnek gondolt témákkal kapcsolatban is van mit mondani, mint a tápanyag-utánpótlás. Sokan tudják, hogy nemcsak a makro-, hanem a mikroelemeket is pótolni kell a termőtalajokban, de arra már kevesebb tudás áll rendelkezésre, hogy a talaj élővilágát (baktériumokat, gombákat, amik a tápanyag feltárását végzik), hogyan vegyük figyelembe konkrét szaktanács készítésénél. Hiába toljuk mázsaszámra a nitrogént vagy a foszfort a talajba, ha arról nem gondoskodunk, hogy azok hogyan, mennyiben válnak felvehetővé a növényben, és hogyan hatnak vissza a talaj állapotára, biológiájára. És így tovább a mikrobiológiai készítményektől az öntözésig.
– Az öntözésfejlesztési programnak például már része az oktatás.
– Így van, és a NAK is jó irányt mutat azzal, ahogy a talajos képzéseket viszi, talajszelvény-bemutatókat tart. De például új tankönyvek, szakkönyvek sem igen vannak az új technológiák ismertetésére. Sőt, a régi tudások is kezdenek feledésbe merülni azzal, hogy nincs egy átfogó tudásáramlás, a régi kézikönyvek, műszaki irányelvek modernizálása is abbamaradt, gondolok itt például az erózió elleni védekezés tervezésére, de a talajvédelem, tápanyag-gazdálkodás keretében is nagyon régi szabványokkal dolgozunk.
Gyorsabb a klímaváltozás, mint az alkalmazkodás
– Ez azért is furcsa, mert a klímaváltozással egy sor olyan, követelő fejlemény jön, amiről a 60-as évek vége óta írt és intett a tudomány: szárazságok, csapadékanomáliák, erózió…
– …És ezeknél ma is tapasztalható az, amiről beszélek: vannak elméletek, de kevés a használható, széles körben, szervezetten terjesztett tudás. Különösen az említett időjárás-változás sebességéhez mérten, szerintem még mindig lassan terjednek a talajkímélő művelési módok. Még mindig sokan óvatosak, bizalmatlanok a talajokat az eróziótól és a nedvességveszteségtől egyaránt megvédő takarónövényes technológiák, a forgatás nélküli, sekély műveléssel szemben. Vannak itt is megoldandó kérdések, például a gyomszabályozás, ami ökológiai gazdálkodásban még nehezebb. De a talaj takarása, a szervesanyag-gazdálkodás, különösen a tarlómaradványok visszaforgatása ma már alapvető lehetne.
– Sokan attól tartanak, hogy az így is kevés nedvességet vagy mostanában a hiperdrága inputot is elveszik a köztes- vagy takarónövények.
– Ezek a félelmek érthetőek, nehéz abban bízni, hogy a talaj komplex élő rendszere megoldja azokat a problémákat, amelyekre például a méregdrága inputanyagot használjuk. A talajkímélő technológiák nem véletlenül éppen ott születtek és terjedtek el, ahol már évtizedek óta még rosszabb a helyzet, mint most például Békés vagy Heves megyében. Az USA-ban azért állnak át egyre többen, mert ott hatalmas termőrégiókban évtizedek óta minden csepp vízért küzdeni kell. És évtizedek óta tapasztalják, hogy a természetes állapotokat közelítő vagy helyreállító művelési technikák beválnak. Azt azonban el kell ismerni, hogy ott az átállás kényszerből történt meg, a sok rossz év után nem maradt a gazdának pénze inputanyagra, a műveléshez szükséges gázolajra. Ha valaki a kezébe veszi a tavaly magyarul „Porból élet” címmel megjelent Gabe Brown-könyvet, ő is ezzel kezdi. Ezért minden elismerésem azoknak a hazai úttörő gazdálkodóknak, akik szakmai meggyőződésből állnak át, kísérleteznek, pedig akár a drága inputanyagokat is meg tudnák venni. Ilyen például Szabadka Péter Pál gazdasága Kömlődön vagy Berend Ferencé, Somogy megyében. Talán sokan ismerik Dióskálon Plótár Istvánék gazdaságát, ahol vagy 15 éve nincs szántás, csak a kísérleti parcellákon. Ők intenzív kémiai növényvédelmet alkalmaznak ugyan, amely ökológiai gazdálkodásban nem megengedett. Náluk például a döntő érv az átállás mellett a műveléshez szükséges üzemanyagigény jelentős csökkenése volt.
Rendszerszemlélet és halott talajok
– Ugyanakkor sok helyen az állattartással közös gazdaságszerkezet segíti az átállást. Kristóf Imre kollégám nemrég Dunapatajon 3,5 méteres kukoricában forgatott, ahol nem is öntöznek: olyan sokat számít a szerves trágya jelenléte a talajban, hogy plusz nedvesség nélkül hozzák a 11 tonnát. Csakhogy amióta csökken az állatlétszám, alig van szerves trágya is…
– Régóta beszélünk arról, mekkora probléma a növénytermesztés és az állattartás szétválása. Kevés olyan gazdaság van, ahol ezt a két ágazatot együtt tudják rendszerben kezelni. Növénytermesztő ökológiai gazdaságokban sokan felismerik az állatok szerepét és szükségességét, de nincs meg az a tudás náluk, hogy bele merjenek vágni az állattartásba. Itt is találkozni néhány innovatív és lelkes gazdával, remélem, egyre többen lesznek. Szerintem nem feltétlenül a leválasztott, szuperintenzív termelési módok a leginkább jövedelmezőek. Ha szétválasztunk egy rendszert, akkor ki lehet mutatni, hogy önmagában jövedelmező, ahogyan ki lehet mutatni, hogy a legnagyobb terméshozam a legnagyobb eredmény. De lehet máshogy is nézni a gazdaság rendszereit. Egyrészt, ha az intenzív gazdálkodás hosszú távú terheivel is számolunk – például, hogy mennyit kell majd költeni egy túlművelt, erodált, tápanyagvesztett talaj feljavítására, szerves anyagának, szerkezetének visszaépítésére, vagy az erózió miatt feliszapolódott vízfolyás helyreállítására –, akkor már nem csak az adott évi terméshozam a döntő. Másrészt lehet jövedelmező a kisebb hozam is, ha ahhoz kevesebb menetszám, input- és üzemanyag kellett. Harmadszor: ha rendszerszinten ökológiai alapú talajkímélő gazdálkodást alkalmazunk, akkor ott egy sor olyan forrás tárul fel, ami segíti a jövedelmezőséget. A talaj ökológiai rendszerének helyreállításával, a talaj biodiverzitásának növelésével a károsítónyomás is csökken. A talaj szerkezetének helyreállításával a vízgazdálkodása javul. Később jelentkezik az aszály, több nedvességgel gazdálkodik a növény. A régi korok mezőgazdaságában alapvető volt az állattartás a növénytermesztés mellett: az egyik takarmányt, a másik szerves trágyát „ad” a másiknak egy körforgásos rendszerben. Az állatok a növénytermesztés számára is erőforrást jelentenek, a szerves trágya újra érték lesz, és nem hulladék, amitől meg kell szabadulni.
Hozzáteszem, nem is áll meg itt az egymást segítő vagy nélkülözhetetlenül feltétező rendszerek együttműködése. Hiszen az egészséges talajoknak szerepük van például a vízkészlet megőrzésében, vagy a kórokozók számának, jelenlétének szabályozásában is. Egy „halott” talajban felborul az egyensúly, megszűnnek az egészséges életközösségek, felszaporodnak a kórokozók, és persze így egyre nagyobb emberi beavatkozásra, több növényvédő szeres kezelésre van szükség.
– Ha már a talajszelvényeket és a halott talajokat említettük, azt is gyakran mondják, hogy ha a termőföld elveszíti a tápanyag-szolgáltató képességét, a humusztartalmát, akkor ott ezer és száz évekig nem lesz növénytermesztés. Ez igaz vagy „csak” amolyan intő túlzás?
– Szerencsére igazán halott talajok Magyarországon még nincsenek. Azonban nagyon sok olyan tábla van sajnos, amelynek a humusztartalma jelentősen csökkent, szerkezete leromlott, vagy a kémhatása kedvezőtlen irányban változott. Ennek helyreállításához pedig idő kell. A termőföldnek szüksége van rá, hogy folyamatosan jelen legyen benne a növények gyökérzete, szerves anyag, ami a talaj élőlényeit táplálja, hogy a szerkezete helyreálljon, ami által a nedvesség és a levegő áramlása, a tápanyagok körforgása és feltáródása biztosított lesz. Fontos az is, hogy a lehető legkevesebb taposás és bolygatás történjen. És amíg ez a „terápia” tart, addig természetesen lehet, hogy gyengébb lesz a jövedelmezősége is.
– Milyen kutatások folynak e téren az ÖMKi-nél?
– Elsősorban az ökológiai gazdálkodást folytatókat szeretnénk segíteni a talajkímélő műveléssel, takarónövényekkel, humuszépítő termesztéstechnológiákkal kapcsolatos kísérleteinkkel. Mivel ökológiai gazdálkodásban sok problémát csak a talajműveléssel lehet megoldani, itt is előfordul, hogy túlművelik a talajokat, és ennek hatását kevés gazdaság tudja szerves trágyával kompenzálni. Vizsgáljuk tehát az átállást, és az ezzel járó kihívások megoldását keressük. Ezek nemrég indult kutatások, nagyon kíváncsi vagyok arra – amire talán mindenki –, hogy mennyi idő szükséges a talajok helyreállításához, és a gyakorlatban hogyan működnek az elméletben jól ismert helyreállító technikák. Régóta folynak nálunk szőlőkben takarónövényes kísérletek, ennek eredménye az „ÖMKi Élő Sorköz” takarónövény-magkeverék és a sorközápolással kapcsolatos technológia, amely a szőlőültetvényekben segíti az erózió elleni védelmet és a biodiverzitás növelését. Ezt továbbfejlesztjük, és dolgozunk gyümölcsültetvényekre adaptált változatán is. Tápanyag-utánpótlással kapcsolatos kísérletek célzottan kertészeti kultúrákban folynak egyelőre, de szántóföldi növények esetében is tervezünk foglalkozni a témával. Engem itt különösen az érdekel, hogy a talajlakó élőlények által mozgatott, a talajban lejátszódó tápanyag-átalakulási folyamatokat hogyan lehet gyakorlati tápanyag-gazdálkodási tervezésnél figyelembe venni. Csak közvetve kapcsolódik ide, de a rendszer része, hogy a gabona-fajtateszteknél például a gyomfojtó képességet is vizsgáljuk. A pelyvás gabonákkal kapcsolatos kísérleteinkkel nemcsak a diverzifikációt szeretnénk növelni, hanem kihasználni azt, hogy ezek a növények az extenzív körülményeket is jobban bírják, nem mellesleg értékes beltartalmi mutatókkal is rendelkeznek.
Kohout Zoltán
