A káposztafélék tápanyagigényére alapozott trágyázási technológia

A káposztafélék az úgynevezett olcsóbb zöldségfajok kategóriába tartoznak, részben ebből is adódódik, hogy a fejlődő országokban a termesztés felfutó tendenciát mutat, ugyanakkor Európában, így Magyarországon is csökken, míg a keleteurópai országokban stagnál.

Kontinensünkön a legnagyobb káposztafelülettel rendelkező országok termesztési színvonala meglehetősen vegyes képet mutat. Míg Németországban vagy Hollandiában évről évre kiváló minőséggel párosuló, kiugró terméseredményeket érnek el, addig a termőfelület 70-75%-át adó kelet-európai országok (Oroszország, Ukrajna, Románia, Lengyelország) csak lényegesen szerényebb terméseredményeket képesek produkálni. Magyarországon, többéves átlagban, megközelítőleg 3 200–3 600 ha-on termesztenek káposztaféléket (ide számítva a fólia alatti termesztést is), a betakarított mennyiség 90-95 000 tonna/év, aminek 65-70%-át a fejes káposzta teszi ki (FruitVeb, 2019). Míg a fejes és kelkáposzta termőfelülete csökken, addig az olyan fagyasztható és félkész formában forgalmazható fajoké, mint a karalábé, bimbóskel, brokkoli, kismértékben nő. (A karfiolé csökken.) A káposztaféléket környezeti igényük alapján (~13 oC) a hidegtűrő zöldségfajok közé soroljuk, ebből adódóan a munkaerőgondok és jövedelmezőség mellett a klímaváltozás is jelentősen rontja a hazai termesztés lehetőségeit. Az öntözés ezeknél a fajoknál adott, a legfőbb gondot az egyre nagyobb számú és hosszan tartó hőségnapok okozzák, nem beszélve a déli országokból betelepülő kártevőkről és betegségekről. A közepes, nem egy esetben gyenge termésátlagok mellett sok a minőséggel kapcsolatos kifogás is, ami részben a szakszerűtlen talajművelésre és a pontatlan tápanyag-utánpótlásra vezethető vissza. A felvásárlási árakhoz viszonyított igen magas műtrágyaköltségek átgondolt, technológiához és talajviszonyokhoz igazított tápanyagellátást tennének szükségessé, nem elfogadható az ötletszerű, minden szakmai megalapozottságot nélkülöző tápanyag-gazdálkodás.

 

 

Talajigény

A káposztafélék általában a középkötött, hűvösebb fekvésű vályogtalajokat kedvelik, de a koraiak homokon, homokos vályogon, illetve vályogos homokon történő termesztése a gyorsabb felmelegedés és az abból adódó koraiság miatt előnyösebb. A talajok szerkezetével szemben támasztott magas igényük miatt lehetőség szerint a vetésforgó szervestrágyázott szakaszába kerüljenek, ez különösen érvényes a karfiolra és a brokkolira, mint talaj iránt leginkább igényes fajokra. A káposztafélék az ún. „sótűrőbb” zöldségfélék csoportjába tartoznak, nagyobb adagú műtrágyát, a töményebb tápoldatot jobban elviselik, mint ahogy a gyengébb vízminőségre sem reagálnak érzékenyen. A kínai kel, a brokkoli és a karfiol ilyen vonatkozásban is kivételnek számít, a sóérzékenyebb csoportba soroljuk őket, amire a talaj megválasztásakor és a műtrágyázások során figyelni kell.

Szakmai körökben régóta ismert betegség a káposztafélék plazmodiofórás gyökérgolyva betegsége (Plasmodiophora brassicae); eddig ritkábban, de az utóbbi években egyre gyakrabban lehet róla hallani, főleg Szabolcs-Szatmár és Somogy megyében. A gyökérgolyva a semlegesnél savanyúbb talajon fertőz jobban, ahol még a káposzta is jól fejlődik, tekintettel arra, hogy a betegség és a káposztafélék talaj-pH-igénye közel hasonló. A védekezés alapja a 3-4 évesnél hosszabb vetésforgón kívül a semleges vagy a lúgosabb talajok használata lehet, amelyek a golyva számára már nem, de a káposztaféléknek még alkalmasak.

 


1. táblázat. A káposztafélék termésmennyisége és tápanyagigénye

 

Tápanyagigény

A csoportot, mint nagy tápanyagigényű növényeket szokták jellemezni, bár a szakirodalomi adatok ilyen vonatkozásban jelentős különbséget mutatnak (1. táblázat).

A nitrogén elsősorban a termésmennyiségre van hatással, egy-egy kultúra, a fajtól és a termésmennyiségtől függően 100–350 kg/ha nitrogént (N) von ki a talajból. Noha a lombtömegéhez viszonyítva a tenyészidő elején intenzívebb a nitrogénhasznosítás (egységnyi zöldtömegre számított napi tápanyagfelvétel), a legtöbb nitrogént, de káliumot is a fejképzés (gumó- és rózsaképzés) idején veszik fel, amit a műtrágyázás időzítésénél, a tápanyag megosztásánál messzemenően figyelembe kell venni.

A hosszú tenyészidejű tárolási fajták 3-4-szer annyi tápanyagot építenek be szervezetükbe, mint a rövid tenyészidejű, korai fajták, ebből adódóan egységesen, mint fejeskáposzta- vagy például karalábéfaj tápanyagmennyiség-igényéről nem lehet beszélni. A termésmennyiség (tenyészidő hosszúsága) és a növény által felvett tápanyagok mennyisége szoros összefüggést mutat.

 


2. táblázat. A különféle szerves trágyák hatóanyag-tartalma

 

Hosszú tenyészidejű fajták (100 t/ha termés esetén):
350 kg/ha N,
150 kg/ha P2O5,
460 kg/ha K2O.

Középhosszú tenyészidejű fajták (50 t/ha termés esetén):
190 kg/ha N,
75 kg/ha P2O5,
230 kg/ha K2O.

Rövid tenyészidejű fajták (20 t/ha termés esetén):
66 kg/ha N,
24 kg/ha P2O5,
92 kg/ha K2O.

A káliumellátás bizonyos mértékig kihatással van a termésmennyiségre, de alapvetően a szárazanyag-tartalmon keresztül a szállíthatóságot, a tárolhatóságot, a betegségellenálló-képességet határozza meg. Egy-egy jótermő tárolási káposzta káliumigénye megközelíti a 400-500 kg/ha K2O-t. A káliumhiány viszonylag lassabban mutatkozik a leveleken, de később, igen jellegzetes tünetével, az erek közötti klorózissal, illetve nekrózissal biztosan elkülöníthető a többi tápelem hiányától. Kedvezőtlen, azaz káliumhoz viszonyított sok nitrogén és bőséges vízellátás hatására (sok őszi, betakarítás előtti csapadék) könnyen repedő, betegségekre és tárolásra érzékeny terméseket fejlesztenek. A káposztafélék foszforigénye a nitrogénhez és a káliumhoz viszonyítva alacsony, de egy hosszú tenyészidejű fajtánál nem elhanyagolható (100–150 kg/ha).

A tápanyag-utánpótlás tervezésénél abból kell kiindulni, hogy foszforból a tenyészidő első felében, a gyökérképzés időszakában nagy, a zöldtömeghez viszonyítva nagyobb az igény, ezért a foszfor döntő részét alap- illetve indítótrágya formájában kell kijuttatni. A nitrogénnél és a káliumnál lényegesen kisebb a káposztafélék magnéziumigénye (50–80 kg/ha), de nagyobb termések esetén karfiolnál, brokkolinál és a kelbimbónál esetenként hiánytünetek előfordulnak. Sokszor a hiány oka nem a talaj alacsony magnéziumtartalma, hanem legtöbbször a tápelemek, illetve a trágyázás aránytalanságából adódik (magas káliumszint, erősen meszes talaj).

Mikroelemek vonatkozásában is több figyelmet igényel a karfiol és a brokkoli, mint a többi káposztaféle. Ezeknél a bór és a molibdén hiánya szokott előfordulni, kiváltója a bór esetében a magas, a molibdénnél az alacsony pH. A bór hiánya a rózsák belsejének (torzsájának) üregesedését és a szívlevelek megbarnulását (elfeketedését), míg a molibdéné a termés (rózsa) külső, felületi megbarnulását okozza.

 

 

Tápanyagigény-számítás

A szükséges tápanyagmennyiség meghatározásánál a növény fajlagos tápanyagigényének és a várható termésmennyiségnek a szorzatából, illetve a talaj tápanyagtartalmából kell kiindulni. A talaj szerkezetével szemben támasztott igényük miatt lehetőség szerint mindig adjunk szerves trágyát! Tekintettel a trágyaadag nagyságára és a szerves trágyák jelentős tápanyagszolgáltató-képességére, az így kijuttatott tápanyagmennyiséget vegyük figyelembe a műtrágyaadagok kiszámításánál, azaz a trágyaigényből vonjuk le (2. táblázat)! A szerves trágya feltáródása több évig tart, ezért az első évben, középkötött talajon a hatóanyagnak mindössze 50%-ával, a 2. évben 30, a 3. évben 20%-ával szabad csak számolni. A fejes káposzta estében a fajlagostápanyag-igény pl. nitrogén esetében 3,3–3,8 kg/t, ami azt jelenti, hogy 1 tonna termés kifejlesztéséhez 3,3–3,8 kg nitrogént igényel. Az alacsonyabb szárazanyag-tartalmú korai fajták valamivel kevesebbet, 3,3 kg/t-t, a magasabb szárazanyag-tartalmú, hosszabb tenyészidejű tárolásiak valamivel többet, 3,8 kg/t-t.

 

Szerves és műtrágyák megválasztása

A káposztafélék nem számítanak a kifejezetten klórérzékeny zöldségfélék közé, ennek ellenére ne használjunk kálisót, helyette kénsavas kálival vagy nitrát káliummal (káliumnitrát) trágyázzunk, különösen akkor, ha fejtrágyaként adjuk a káliumot. A nitrogén adható ammonsalétrom és mész-ammonsalétrom formájában is, azonban a gyökérgolyvás betegség miatt a semleges vagy savas kémhatású talajokon előnyösebb a mész-ammonsalétrom (pl. pétisó) használata. Tápoldatozás esetén a kiválóan oldódó, igaz, lényegesen drágább káliumnitrát, illetve más tápoldatozó komplex használata jöhet számításba.

A belső levélbarnulás elleni védekezésben vegyes tapasztalatok vannak a gyorsan felvehető kalciumformákkal (kalcium-nitrát, kalcium-klorid). Kevésbé a szer hatékonyságával, sokkal inkább a későn kezdett lombtrágyázással magyarázható az elmaradó hatás. A lombtrágyázást már a kiültetést követő második héten elkezdve, és három-négy alkalommal, 2,5 g/l töménységű oldattal megismételve, kedvező hatás érhető el. A karfiolnál és a brokkolinál fellépő bórhiány ellen viszonylag gyors hatású a bórtartalmú műtrágyák mellett a 0,1%-os bóraxos permetezés.

 

 

A trágyázás időzítése és a trágyaanyagok megosztása

A jó ütemű növényfejlődésnek feltétele a talaj kiegyenlített tápanyagtartalma, ami csak megosztott trágyázás útján érhető el. Minél gyakrabban adunk trágyát, annál kiegyenlítettebb a fejlődés. Ugyanakkor a gyakori trágyázás ellen gazdasági érvek szólnak, és nem is indokolt minden esetben a túl gyakori fejtrágyázás (pl. szerves anyagban gazdag, középkötött talajok), mert a talaj is képes bizonyos mennyiségű tápanyagot tartalékolni. Viszont minél kevesebb a gyökereket rögzítő talaj (pl. hajtatás), minél gyengébb a közeg tápanyagmegtartó képessége (pl. humuszban szegény homok), minél hosszabb a növény tenyészideje, annál többször kell adni

fejtrágyát. A foszfort – amit a növény a fejlődés kezdetén igényel nagyobb mennyiségben – még a nagyobb tápanyagigényű tárolási fajták esetében is az őszi talaj-előkészítés során 80–90%-ban kijuttathatjuk annak veszélye nélkül, hogy a gyökérperzselés bekövetkezne. 10-20%-ot érdemes indítótrágyának hagyni. A káliumot a koraiak esetében nem, de a nyári és a kései fajtáknál célszerű három részre megosztani, ½-et ősszel alaptrágyaként, ¼-et ültetés előtt, indító formájában és ¼-et fejtrágyaként érdemes adni, hogy egyenletesen érvényesüljön. A trágyamegosztás a 3. táblázat szerint javasolható. A rövid tenyészidejű fajták esetében csökken a fejtrágya és nő az ültetés előtti, azaz az alap- és az indítótrágya aránya. Kötött talajon lehet ritkábban és egyszerre nagyobb fejtrágyamennyiséget adni, míg homokon kisebb adagot, de gyakrabban kell kiszórni.  Homokon indokolt a fejtrágya formájában kiadott tápanyagok arányát az alaptrágya rovására növelni. A trágyamegosztást a talaj induló tápanyagkészlete ismódosíthatja.

Sok esetben a fejtrágyázást nem naptári időponthoz, hanem a növény fejlődési fázisához (fenológiai fázishoz) kötik. Ilyen lehet a káposztaféléknél a fejesedés kezdete, a gumóképződés vagy a rózsaképződés megindulása, a kínai kel esetében a levelek borulása. Ezek minden esetben a növény fejlődése szempontjából fontos fordulópontok, és a környezeti igény, így a tápanyag változása vonatkozásában is jelentősek. Sokkal pontosabb támpontot jelentenek a tápanyag-utánpótlási technológiában, mint a naptári dátumok.

 


3. táblázat. Javasolható trágyamegosztás

 

Trágyakijuttatás és bemunkálás

A káposztafélék esetében általános a terítés, amelynek során a trágyát a terület felületére egyenletesen kiszórjuk. Így adjuk általában az alaptrágyát, de sokszor a fejtrágyát is. Az indítótrágyázásnál jó hatásfokú a sortrágyázás, közvetlen a palánták gyökerei közelébe kijuttatott magas foszfortartalmú, jó oldékonyságú NP vagy komplex műtrágyák alkalmazása.

A növények a tápanyagokat vízben oldott formában veszik fel. Ebből adódóan a leghatékonyabb fejtrágyázási mód az, amelynek esetében a tápelemeket vízben oldott formában, tápoldatként, megközelítőleg olyan koncentrációban és arányban adjuk, mint ahogy azokat a növény gyökerein keresztül leggyorsabban hasznosítani tudja.

A tápoldatozásnak három alapfeltétele van:
– kiváló szerkezetű gyökérközeg – talaj,
– jó minőségű öntözővíz és
– vízben tökéletesen oldódó műtrágyák.

Csak jó szerkezetű talajon képződik fejlett gyökérzet, amely a tápoldatot magas fokon tudja hasznosítani. A rossz minőségű öntözővízben a tápanyagok rosszul oldódnak, kicsapódnak, a csepegtetőtestek eltömődnek. Az úgynevezett tápoldatozó vagy vízben maradék nélkül oldódó műtrágyák lényegesen drágábbak, de jobban oldódnak, és úgy tartalmazzák az egyes tápelemeket, amilyen formában azokat a növények leggyorsabban tudják hasznosítani. A pontosan számított tápoldatozásnál kisebb a túlöntözés és a túltrágyázás veszélye, és a harmonikus tápanyagellátásból adódóan nincs tápanyaghiány. Ha a talajok tápanyagokban jól ellátottak, kisebb a lombtrágyázás jelentősége. Többnyire relatív hiány alkalmával, a mikroelemek és a magnézium esetében szoktuk alkalmazni, illetve nagyon hatékony megoldás közvetlenül az ültetés után, mikor a felszedéstől megszaggatott palántagyökerek még nem képesek a tápanyagfelvételi funkciót maradéktalanul ellátni.

 

SZERZŐ: DR. TERBE ISTVÁN

 

agrár brokkoli fejes káposzta fejtrágya káliumellátás káposztafélék karalábé karfiol kelbimbó kínai kel mezőgazdaság nitrogén tápanyagigény termesztés trágyázási technológia zöldségfaj