Számomra a napraforgónál szebb növény nincs
A Fleischmann Rudolf-díj a hazai növénytermesztés és növénynemesítés terén kiemelkedő értékű gyakorlati és elméleti munkát végzők tevékenységének elismeréséül adományozható. Szakterületenként évente három-három díjazottat köszöntenek az augusztus 20-ai állami ünnep alkalmából.
Tavaly nyár végén a szaklapok híradásaiban olvashattuk, hogy dr. Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter Fleischmann Rudolf-díjat adományozott több szakembernek, köztük Dr. Vágvölgyi Sándornak, a Nyíregyházi Főiskola Agrártudományi és Környezetgazdálkodási Tanszék vezetőjének a napraforgó és zöldségnövények nemesítése, a környezetkímélő technológiák, a szántóföldi biomassza-termelés technológiájának fejlesztése terén elért eredményei, főiskolai oktatói munkája, gazdaképzésben kifejtett tevékenysége elismeréseként.
Vágvölgyi Sándorral jó húsz évvel ezelőtt ismerkedtem meg egy szakmai rendezvényen. Csendes, halk szavú ember, aki társaságban nem hangos szóval, netán harsány viselkedésével vonja magára a figyelmet. Visszahúzódva szemlélődik, de ha megszólítják, készséges beszélgető partner, akiről hamarosan kiderül, hogy szakmai kérdésekben rendkívül tájékozott, jól ismeri a mezőgazdaság számos területét, de történelemből is jól szerepelne egy váratlan vizsgahelyzetben. A Fleischmann-díj ürügyén beszéltünk meg találkozót főiskolai irodájában.
Vágvölgyi Sándor a rá jellemző szerénységgel köszöni a gratulációt: a megyében idén ketten is megkapták ezt a díjat, ő és Pásztor András, a tímári Vetőmag és Szárító Kft. ügyvezetője, aki a magyar kalászosok, különösen a szegedi, a karcagi és a martonvásári fajták elismertetése és termesztése érdekében hosszú időn át végzett munkája, kistermelők összefogása, fajtabemutatói és előadói tevékenysége elismeréseként részesült a díjban. Majd hozzáteszi, Pásztor András tsz-elnökként már az előző rendszerben is nagy megbecsülést vívott ki magának a szakmában, neve az általa irányított igényes étkezési- és vetőburgonya-termesztés révén lett ismert.
Előbb a kutatásban…
Rátérve az ő munkásságára, megtudom, hogy három napraforgó-fajtaelismerést tudhat magáénak: az egyik 1995-ben, az akkori legmagasabb olajtartalmú hibrid, az Anita, majd két olajipari hibrid, a Katerina és a Tereza, amelyek Olaszországban kaptak elismerést. A sor 2014-ben bővült itthon egy étkezési hibriddel. Korábban négy szabadalmaztatott restorer típusú beltenyésztett vonalat is előállított, amelyek napraforgóhibridek komponensei voltak.
Pályája kezdetén három évig termelőszövetkezetben, állattenyésztésben dolgozott. 1978-ban került a valamikori homokkísérleti intézetként híressé vált nyíregyházi kutatóintézetbe, amely akkoriban majdnem két évtizedig a VETŐMAG Vállalathoz tartozott. Jó iskola volt az ott eltöltött időszak, mert különösen a kezdeti években a fiatal kutató munkaterülete nemcsak a dolgozószobára és a laboratóriumra terjedt ki, hanem a tenyész kertre, a kísérleti parcellákra is, és kutatómunkájába a fizikai munka (kapálás, hajnali fácánriasztás, stb.) éppúgy beletartozott, mint a ’fehér köpenyes’ műszeres mérések, vagy a szakirodalmi búvárkodás.
A kutatóintézeti munka azonban együtt járt a folyamatos képzéssel, tanulással is. Ennek főbb eredményei előbb az 1981-ben megszerzett mezőgazdasági genetikai szakmérnöki diploma, majd egy év múlva az ugyancsak Gödöllőn elért egyetemi doktori cím. További szorgalmas és munkás évek következtek, amelyek után 1992-ben „A heterózisnemesítés produkciógenetikai vonatkozásai napraforgóban” című értekezésének sikeres védése után elnyerte a mezőgazdasági tudomány kandidátusa tudományos fokozatot.
BR 1 rezisztens fajtajelölt
…majd az oktatásban
A sokunk által lelkesen megélt rendszerváltás azonban korábban nem gondolt és nem várt nehézségekkel is együtt járt. Az agrár kutatóhelyek súlyos pénzügyi gondokkal küzdöttek: kintlévőségeik bennragadtak, az állami fenntartás egyre jobban apadt, az ott dolgozók egzisztenciális nehézségei fokozódtak.
Vágvölgyi Sándor számára az akkoriban a gödöllői egyetemhez tartozó szomszédos mezőgazdasági főiskolán időközben újrainduló mezőgazdasági szak megnyitása kínált lehetőséget: az oktatói kar felállásához szükség volt neves szakemberekre, s őt is meghívták. A kutatóintézetben eltöltött tizenhat év után nem kis dilemmát okozott a döntés. Előbb csak óraadóként, majd 1994-től véglegesen is csatlakozott a főiskola tanári karához, azzal a gentelemen’s agreementtel, hogy az intézet napraforgó-nemesítési munkájában továbbra is részt vesz. Elhatározásában a főiskola korábbi jó hírneve is segítette, ahol az elődök – korukat jóval megelőzve – megvalósították az oktatás, kutatás, szaktanácsadás és az innováció példaértékű egységét.
Időközben a főiskola szervezeti bővülésével főiskolai tanári címet és tanszékvezetői kinevezést kapott. A több mint húsz éves oktatói pályájáról nagy lelkesedéssel beszél. Szakmailag ideális szervezeti felállásnak tekinti az akkor még a mezőgazdasági főiskolán létrehozott négy tanszéket (növénytermesztési, kertészeti, állattenyésztési és környezet-gazdálkodási), amelyek jó gazdái voltak a szakterületeiknek, s elkötelezett vezetőik irányításával tartalmas munka folyt mindegyik szellemi műhelyben.
A felsőoktatási intézmények integrációja után a mezőgazdasági főiskola a városban működő tanárképző főiskolával összevonva 2000-től a Nyíregyházi Főiskola szervezeti kötelékébe tartozik. Sajnálattal említi, hogy a korábbi négy tanszékből álló szervezeti forma – bár együtt került át az egységes, új főiskolába, és évekig úgy is működött – az elmúlt években átalakult; a demográfiai visszaesés és a szervezeti átalakulások során mára egyetlen összevont, egyesített tanszék keretében folyik a munka. Az oktatási programban jelenleg két fő szakirányt jelölnek meg: a fenntartható mezőgazdasági technológiákat (ez a szántóföldi, kertészeti termesztést és az állattenyésztést egyaránt felöleli), valamint a környezetgazdálkodást.
Venus rezisztens csemegeszőlő fajtajelölt
Egyéb kultúrák is
Némi malíciával említi, hogy az oktatásban eltöltött évek során az ő szemlélete is változott: korábban, a kutatóintézetben a napraforgónál szebb növény számára nem létezett; de a főiskolán kiderült, hogy van még néhány értékes, érdekes, fontos és nagyon hasznos kultúra a napraforgón kívül is. Mint mondja, foglalkoznunk kell e térség fontos növényeinek nemesítésével, termesztési kérdéseivel.
Nem kis meglepetésemre példaként említi a csemegeszőlőt, amely növénnyel ő és munkatársai a környékben dolgozó Bányai László és felesége termesztői munkája révén ismerkedtek meg közelebbről. Eddig tizenegy csemege fajtajelöltet jelentettek be elismerésre, amelyből kettő kapott állami minősítést. Ezek többségükben a volt KGST-országokból származó nemesítvények, amelyek nagy értéket képviselnek, de annak idején nem jutottak el az állami fajtaelismerésig.
Úgy véli, hogy bár ennek a vidéknek nincs hagyománya a csemegeszőlő termesztésében, de az adottságai nagyon jók hozzá. Egyik meghatározó kritérium például, hogy a talajvíz szintje még legmagasabb állása esetén is másfél méter alatt maradjon. Ellenkező esetben, csapadékos évjáratban a szőlő gyökere befulladhat, a tőke kipusztulhat.
Az említett kívánalom az itteni nyírségi lepelhomok esetében adott, ugyanakkor az alatta húzódó jó vízgazdálkodású rétegekből a csemegeszőlő mélyre hatoló gyökérzete hozzájut a szükséges vízhez. Ez az adottság tette lehetővé az évtizedekkel ezelőtti almatelepítési programok megvalósítását is, a vele együtt kialakult színvonalas termesztési kultúrát és az itt élők akkori gazdasági felemelkedését. A homoktalaj további előnye, hogy kellő meleget biztosít a bogyók savtartalmának, íz- és zamatanyagainak harmonikus kialakulásához, anélkül, hogy a szőlő ellélegezné, elégetné azokat a nyári melegben.
A csemegeszőlő keresett élelmezési cikk, sok családnak nyújtana részbeni vagy teljes megélhetési lehetőséget, s magas kézimunkaerő-szükséglete révén a foglalkoztatási helyzeten is javítana. Majd hozzáteszi még: mivel ezek a fajták figyelemre méltó rezisztenciát is hordoznak magukban a gombás betegségek ellen, érdemes lenne kipróbálni, alkalmasak-e biotermesztésre? Ha most lenne pályakezdő, lehet, hogy bioboltot nyitna.
Érdeklődése egy merőben más terület felé is terelgeti: a szántóföldön termeszthető energianövények irányába. Maradva a térség adottságainál, erre két növényt is alkalmasnak lát: az akácot és a homokdombok közti mélyebb és nedves területeken a fűzet. Mindkettővel hasznosíthatók a rosszabb adottságú területek, és a foglakoztatás szempontjából is előnyösek.
A foglalkoztatottság és munkanélküliség kapcsán óhatatlanul szóba hozza a vidéken élők egy részének szegénységét, a felemelkedés és a kitörés kilátástalanságát. Álpátosztól mentesen, de kellő empátiával teszi hozzá: nekünk, agrárértelmiségieknek is feladatunk, hogy segítsük őket a lehetséges megoldások megtalálásával, például az említett növények termesztéstechnológiájának kidolgozásával, amit meg is tettünk. De a realizálásukhoz már politikai akaratra és több odafigyelésre is szükség van.
A gyökerek
Kérdésemre a lassan nyugdíjazás felé készülő, őszülő hajú tanszékvezető meleg szavakkal szól felmenőiről és a balkányi gyermekkor éveiről. Olyan családba születtem, mondja, ahol a föld szeretete természetes érzés és állapot volt, s ahol három generáció élt együtt: az anyai nagyszülők, a szülők és mi, a két gyermek.
A családban az anyai ágat besenyő eredetre vezetik vissza, míg édesapja Rakamazra betelepült svábok leszármazottja. S ekkor itt egy valóságos történelemóra kezdődik, aminek részleteit nem taglalom, de amelynek végén megkérdem: miért is nem lett belőled történelemtanár? A válasz: akár az is lehettem volna, az irodalom és a történelem mindig nagyon érdekelt.
Aztán megtudom, hogy Balkány mint település eredete az Árpád-kor elejére nyúlik vissza, de első lakosai valószínűleg besenyők voltak. Később Szent László király is vívott egy csatát a besenyőkkel, Balkány és a szomszédos Geszteréd között, és a legenda szerint a győztes csata után az életben maradottakat letelepítette az akkor már itt élő besenyők közé.
Majd a genetikai stúdiumokat is végzett kutató (ámbár tudományos bizonyítás nélkül) úgy összegzi a családi visszatekintést, hogy az idegen allélek, azaz a keleti és nyugati eredetű népcsoport találkozása az idők folyamán maradandó genetikai nyomokat hagyott az itt élőkben, s ezek, többnyire előnyös tulajdonságok formájában kifejezésre jutva talán az ő családjában is tetten érhetők. Ezen túlmenően a három generáció egymást segítő és tisztelő harmonikus együttélése, az íratlan szabályok és a szokások által meghatározott és természetesnek tekintett életmód életre szólóan alakította és terelte jó irányba a felnövekvő gyermek, majd a serdülő fiatalember későbbi viselkedését, magatartását.
Kísérleti célú energiafűz ültetvény
A tanítás, oktatás fontosságáról
Vágvölgyi Sándor szerencsésnek mondja magát az akkori falusi általános iskolában kapott ismeretek miatt is. Itt oltották beléjük a történelem, az irodalom szeretetét, de más tantárgyakból is egy életre szóló alapokat kaptak tanáraiktól, ami jó indulást jelentett a további középiskolai, a nagykállói gimnáziumi évek sikeres teljesítéséhez.
Az általa szerencsésnek nevezett körülmények az 1970-1975 között folytatott debreceni agráregyetemi tanulmányok alatt is segítették. Az oktatás tárgyi feltételei az akkori viszonyok között rendben, több szempontból magas szinten biztosítottak voltak. Erre az időre a mezőgazdaság már túljutott a kollektivizálás korábbi és sokszor fájdalmas nehézségein, a nagyüzemi gazdálkodás felfelé ívelő szakaszába lépett. Az egyetemi hallgatók élőben és élesben tanulmányozhatták az akkori legújabb gépeket és eszközöket (ebben sokat segített a KITE közelsége), de a laboratóriumi és egyéb tantermi gyakorlatokhoz is minden szükséges anyag és eszköz rendelkezésre állt.
De nemcsak a technika, hanem a szellemi bázis is adott volt. Tisztelettel és hálával említi egykori debreceni és gödöllői egyetemi oktatók, majd később az idősebb pályatárs kutatók nevét, akik életre szólóan hatást gyakoroltak rá szakmai munkájának alakításában. Így szeretettel emlékezik vissza Bálint Andorra, a genetika professzorára, aki nemcsak a szakmérnöki stúdiumok alatt, hanem az aspirantúra alatt is egyik mentora volt, vagy Kurnik Ernő akadémikusra, akivel a napraforgó-nemesítés révén került szoros szakmai kapcsolatba. Mindkettőjüket atyai jó barátként is tisztelhette.
Az elhangzottak után megkerülhetetlen, hogy ne kérdezzem a felsőoktatás mai helyzetéről is: meddig tartható és bírható a mai, gyakran a vegetálás szintjét jelentő állapot?
Optimista választ nem adhatok, mondja; legalább nominálisan szinten kellene tartani a ráfordításokat, ami természetesen nem lenne elegendő a mai szükségletekhez, de még ez sem sikerül. Ezen túlmenően sajnos a felsőoktatásnak azok a klasszikus törvényei, amelyek a világ más részein ma is eredményesen és jól működnek, Magyarországon ma nincsenek meg, helyettük mások vannak. Példát is említ: az oktatás tananyagának olyannak kellene lennie, amilyet a kor megkíván. Azokat az értékeket kellene előtérbe helyezni, amiket ma a világ más részein is előtérbe helyeznek. Ez az oktatás minden szintjére érvényes.
Nálunk a természettudományos képzés óraszáma, szemben a nyugat-európai országokéval, nagyon kevés, s ott az ezt tanító tanárok fizetése nagyobb, mint például egy testnevelő tanáré. El kellene érni, hogy ha valaki olyan pályázatot nyújt be, amely a szakmai előmenetelét segítené, annak elbírálása feltétlenül objektív legyen. De az egyáltalán szóba sem jöhetne, hogy a pedagógusnak ne legyen társadalmi megbecsültsége…
Zárásként még hozzáteszi: földrajzi fekvésünkből és a Kárpát-medence geológiai adottságaiból eredően egyedülállóan jó helyzetben lehetne a mezőgazdaságunk, amire sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyeznünk. Ezt történelmi hagyományaink is bizonyítják: a 19. század végén az agrárium számos területén (nemesítés, talajtan, agrokémia, malomipar, stb.) a világ élvonalában voltunk. Van mire támaszkodni, volna tehát miből erőt meríteni, hogy előbbre jussunk…
