Egyes kutyák úgy viselkednek, hogy az ember hajlamos azt gondolni: hiába minden fáradozás, “az ellentmondás ördöge” rejtőzik bennük. Semmibe veszik a tilalmakat, megtagadják az engedelmességet.
A kutya fegyelmezetlenségének oka: a nem megfelelő szocializáció, vagy a helytelen nevelési módszerek alkalmazása. A tapasztalatok azt mutatják, hogy bizonyos fajták egyedei inkább mennek a maguk feje után, azaz hajlamosabbak az engedetlenségre, mint mások.
Néhány példa:
Egy eb fölöttébb jámbor és engedelmes volt odahaza, séta közben viszont megváltozott a dolgok állása. Kénye-kedve szerint rángatta, húzta a pórázt, gazdája pedig alig tudta megfékezni. Mikor szabadon engedte és szólította, süket fülekre talált, s az állat csak akkor tért vissza, ha már kirohangálta magát. Sok gazda tapasztalhatott már hasonló viselkedést kedvencénél. Az utcák, terek idegfeszítő nyüzsgése, a futkosás öröme, a környezet külső ingerei, a fajtársakkal való találkozások lehetősége feltétlenül hozzájárul az efféle viselkedésekhez.
Egy Bodri nevű rendkívül félénk szuka az utcán túlontúl jól viselkedett. Otthon viszont, mihelyt a gazda félrenézett, nyomban áthágott százfajta tilalmat: fölkapaszkodott a díványra, amit lehetett, ellopott. Ez a kis szelíd mindig kihasználta az alkalmat, ha vendég jött a házhoz, nyomban a terített asztalhoz settenkedett, s elkezdett kunyerálni, amikor pedig a helyére parancsolták, megtagadta, hogy kosarába vonuljon. Az ötletes eb gyorsan felfogta, hogy miközben gazdái a meghívottakkal foglalkoznak, kevesebb figyelmet fordítanak rá, s ezt kihasználta.
Egy 6 éves eb csak akkor engedelmeskedett, ha kedve tartotta. Hívásra nyomban odarohant, vagy füle botját sem mozdította. Az ételét vagy megette, vagy csak turkált benne. Esetében annál is érthetetlenebb és meglepőbb ez a viselkedés, mivel megfelelő nevelésben részesült. Nyilván kiegyensúlyozatlan egyedről van szó.
Bizsu, a 2 éves boxer a lakás legszebb karosszékét szemelte ki magának, és amikor gazdája hátat fordított neki, nyomban föltelepedett rá. Parancsra viszonylag elég gyorsan le is kászálódott, de az első adandó alkalommal már ismét ott trónolt a fotelban. Mindez egymás után akár tízszer is megismétlődött. A háborúskodás vége az lett, hogy a gazda föladta; többet nem szólt rá a kutyára. Sikerén felbuzdulva az eb a következő stratégiai lépéseként kunyerálni kezdett az étkezőasztalnál. Elzavarták, visszaóvakodott. Végül itt is sikert ért el; s ahogy növekedett, maga lett a megtestesült engedetlenség.
Az engedetlenség okai
Bármilyen legyen is a kutya fajtája, a fegyelmezetlenség okai általában a korai kölyökkorra vezethetők vissza. Félő, hogy az a kiskutya, amelyiket túl korán vagy későn szakítanak ki az alomból, nehezen lesz majd nevelhető; ugyanis nem okulhatott a jótékony anyai tilalmakból, másrészt pedig nyilván az emberekkel való kapcsolatoknak is híján volt.
Az engedetlen eb nem alaptalanul viselkedik így. E szokás mögött valamiféle bizonytalan állapot rejtőzik. A kutya végül is falkaállat, s mint ilyen, szereti tudni, hol is a helye a hierarchiában, ki parancsol neki, ha egyáltalán lehet. Amikor olyan gazdával akad össze, aki képtelen tekintélyt tartani előtte, saját biztonsága érdekében megpróbálja majd átvenni a hatalmat. Épp ezért nem engedelmeskedik parancsainak.
Többnyire az “emberiesített” ebek azok, amelyek főnöknek képzelik magukat. A gazdák szabad teret engednek minden szeszélyüknek, amely állatok aztán kihasználja a lehetőséget, s helyzetükből kiindulva igyekeznek rákényszeríteni akaratukat a ház népére. Egy agyondédelgetett egyed például imádott a díványon aludni, s amikor vendégek érkeztek, nem volt hajlandó lemászni, a séták alkalmával pedig ő szabta meg az útirányt, kénye-kedve szerint.
A saját útját járó, makacs kutyáknak több fogás is van a tarsolyukban. Egyesek domináns magatartást vesznek fel, morognak, vicsorognak, sőt olykor még harapni sem átallanak, hogy a helyzet magaslatára emelkedjenek. Mások ezzel szemben – épp ellenkezőleg – a meghunyászkodó, alsóbbrendű kutya szerepét játsszák el: kaparják a gazda lábát, nyavalyognak, vinnyognak, a hátukra fordulnak, csak hogy ölbe vegyék őket.
Verekedők és a büntetés
A kutyának érzékelései (szaglás, hallás, látás) mellett van íz-, egyensúly-, tapintási, továbbá fájdalomérzete is, amely utóbbi különböző az emberétől. Érdekes, hogy a kutya meglehetősen gyengén reagál a fájdalomra, főképpen, ha agresszív hangulatban van. Nem lehet ütésekkel vagy hasonló durva módszerrel szétválasztani a verekedőket, sőt az ilyen beavatkozás majdnem ellenkező hatást vált ki náluk. Helyesebb, ha a verekedő ebeket hátulsó lábuknál fogva felemelve választjuk el egymástól.
Amennyiben a kutya nincs agresszív hangulatban, akkor általában viszont egészen jelentéktelen fájdalomra is erősen reagál. Bizonyára mindenki hallotta már, hogyan vonít a kutya, ha véletlenül igen enyhén rálépünk a farkára vagy a mancsára. Az a fájdalom viszont, amelyet a kutya verekedés közben érzékel, növeli agresszivitását, és ily módon értékes is lehet. Amikor az eb erőszakos hangulatban van, szemmel láthatólag képtelen különbséget tenni az agresszív ellenfele és a gazdája által okozott fájdalom között, amikor az utóbbi veréssel próbálja rávenni, természetesen sikertelenül, a küzdelem abbahagyására. Egyszóval: a kutya erőteljesebben reagál a büntetés tényére, mint az okozott fájdalomra!
Szokás teszi a kutyát!
Igen, a szokás teszi – a kutyát is, nemcsak az embert. A rossz viselkedés éppen ezért “helytelen viselkedésű kutyát” eredményez! Még a legfanatikusabb kutyabarát is nehezen viseli el a nadrágcibálást, a nyalakodást, vagy ha a sötét öltönyén folyton fehér szőröket talál. Ilyenkor kritizálja az ebet, pedig alapjában véve a gazdát kellene elmarasztalni!
A dologban az a tragikomikus, hogy a kölyköknek sokan szándékosan tanítják meg a legkellemetlenebb szokásokat, mielőtt még fölismernék, később azokkal mennyi bosszúságot okozhatnak. Amennyiben például arra tanítják a kiskutyát, hogy idegen érkező személyre ugasson, “jelezzen” otthon – ezt később nagyon megbánhatják! Sokan ugyanis úgy vélik: ebük csapnivaló, ha nem ugat. Alig telik el azonban néhány hónap, és ugyanezek az emberek már azt gondolják: az a kutya “értéktelen”, amelyik azon nyomban ugatni kezd minden zajra.
A gazda üdvözlése viharos felugrálásokkal kedves látványt nyújt és szeretetreméltó tulajdonságnak tűnhet, amíg a kölyök kicsi és tiszta. Ám igen kellemetlen lehet, ha például lábai sárosak, gazdája ruhája pedig éppen vadonatúj! Hasonló a helyzet a székre vagy az ágyra ugrálással; ez is olyan szokás, amit az első perctől kezdve határozottan tiltani kell!
A kutya, amelyet arra tanítanak, hogy ruhát cibáljon, s falattal jutalmaznak, ha az asztal körül téblábol, vagy megengedik neki, hogy úgy “gyilkolja” a papucsot, mint a patkányokat, az kényelmetlen és sok bosszúságot okozó, nem pedig kellemes “lakótárssá” válik. Sajnos sok gazda idővel feladja a számára kilátástalannak látszó küzdelmet engedetlen kedvencével szemben, ez pedig csak súlyosbíthatja a helyzetet. Céljai elérése érdekében – hogy a “családi falkában” megszerezze az első helyet – az eb az összes rendelkezésére álló fogást beveti. Kivárja a kedvező pillanatot, amikor a gazda mással van elfoglalva és nem figyel rá, és ezt kihasználja arra, hogy áthágjon valamilyen tilalmat. Így aztán egy sor apró győzelmet arat, amely erősíti önérzetét, s lassan így átveszi a “főnök” szerepét.
A “tanítvány” szorgalma
A nevelést szeretettel kell végezni, mert csak úgy lehet hűséges kutyát formálni. Veréssel csupán megfélemlített ebet nevelhetünk. A kutyával kapcsolatos viselkedéstani kutatások eredményei, a korszerűbb megközelítések azonban – sajnálatos és érthetetlen módon – mind a mai napig kevéssé hatottak a kutyakiképzésre. Olyan úton és módon kell ugyanis kiképezni a fiatal kutyát, hogy érezze büntetésnek a hangosabb beszédet vagy azt, hogy egyáltalán nem szólunk hozzá. Mindennap arra kell tanítani, hogy ne azt tegye, amit szeretne, hanem azt, amit várunk tőle. Ha a kiképzésben bármilyen erőszak szerepet kap, annak elengedhetetlen következménye a kutya idegrendszeri károsodása.
Valamennyi kutyának már születésekor van bizonyos öröklött “észbeli képessége”. Vannak olyan állatok, amelyek látszólag csupán az ösztöneikre hallgatnak, míg mások már-már csodálatra méltó tanulási képességeket árulnak el. Igazán jól kiképezni csak az utóbbi egyedeket lehet, a gyengébb képességűektől nem sokat várhatunk.
Az előre megállapított gyakorlatok ismétlésével lehet rögzíteni a kutya tanult készségeit, hiszen az ismétlés révén tanulnak. Tanítás közben tapasztalhatjuk a dicséret és a jó munkáért adott jutalom ösztönző erejét. Ezek nagyobb eredményekre sarkallják őt, és minél nagyobb az ösztönzés, annál nagyobb a “tanítvány” szorgalma. Amikor kedvencünk jól végzi a feladatát, akkor jutalomban, ha rosszul, akkor türelmes “helyreigazításban” részesüljön!
