A haltermelés növelése az Európai Unióban is napirenden lévő ügy, de ez még hatványozottabban vonatkozik Magyarországra. Ezért érdekes számunkra is, hogy milyen lehetőség kínálkozik az előbbre lépésre, amire talán most a korábbinál újabb esélyek mutatkoznak.
A közös halászati politika reformjához kapcsolódóan kell ugyanis felülvizsgálni az atlanti halászat szabályozását, és fejleszteni kell az édesvízi haltermelést – ez a vélemény uralkodott a Mezőgazdasági és Halászati Tanács 2011. április 14-i luxembourgi ülésén. Megvitatták azt is, milyen szerepet játszhat az innováció a vidéki hagyományos életmód megőrzésében.
Az Európai Unió a világ halfogásának és haltermelésének 4,6 százalékát adja, de a belső fogyasztás kielégítésére jelentős behozatalra szorul. Az EU-27 2007-ben 5,6 millió tonna halat importált, 5,1 millió tonnás fogás és 1,3 millió tonnás termelés mellett. Hét évvel korábban, 2000-ben a kihalászott mennyiség még 6,7 millió tonna volt, a termelés pedig ugyanennyi, vagyis a csökkenő tengeri fogást kizárólag importból pótolta.
A tengeri fogás csökkenésének fő oka az EU-ban is az állományok túlhalászása, vagyis az, hogy több halat fognak ki, mint amennyit a halpopuláció évről évre képes újratermelni. Ennek megakadályozásához drasztikusan vissza kellene fogni a tengeri halászatot, és csökkenteni a halászati kapacitást – amit az EU évek óta tervez, s ez most már nem halasztható tovább.
Az édesvízi haltermelés támogatását sürgeti öt szárazföldi tagállam
A miniszterek megvitatták a tengerparttal nem rendelkező öt tagállam februárban előterjesztett közös nyilatkozatát, amely az édesvízi haltermelés és halászat fejlesztését, támogatását javasolja. A kérdés igen élénk érdeklődést váltott ki, amit az is mutat, hogy 19 tagállam képviselője szólalt fel támogatóan. A nyilatkozatot Ausztria, Csehország, Luxemburg, Magyarország és Szlovákia írta alá. A felszólalók egyetértettek abban, hogy tenger nélküli országok mellett más tagállamoknak is fontos az édesvízi haltermelés fejlesztése, mert az Európai Unió a haltermékekből jelentős behozatalra szorul. Az édesvízi haltermelés fejlesztése segíthetné az egyre növekedő európai igények kielégítését, a természeti erőforrások károsítása nélkül. Az édesvízi készletek jobb hasznosításával mérsékelni lehet ugyanis a klímaváltozás káros hatásait, és a regionális fejlődést is elő lehet segíteni. Az öt ország javaslata szerint ehhez támogatni kell a termelőket, hogy a tengeri importtal versenyképes édesvízi haltermékekkel tudjanak megjelenni a piacon.
A Magyarország nevében felszólaló Czerván György, a Vidékfejlesztési Minisztérium agrárgazdaságért felelős államtitkára támogatta, hogy az új közös halászati politika segítse elő az édesvízi haltermelésben rejlő fejlődési potenciál kihasználását.
Maria Damanaki tengergazdálkodási és halászati biztos a tanácskozás félidejében tartott sajtóértekezleten kijelentette, hogy az édesvízi haltermelés fejlesztésében nagy távlatok rejlenek, mert az alternatívát jelent a tengeri túlhalászással szemben, halimportot válthat ki, és munkahelyeket teremt. Jó perspektíva a szárazföldi tagállamok számára, ezért ösztönözni kell – tette hozzá a biztos.
Pontyosztályozás lehalászás után
Innovációval a hagyományos életmód megőrzéséért
A munkaebéd alatt a miniszterek megvitatták, milyen szerepet játszhat az innováció a vidéki területek hagyományos életmódjának megőrzésében. Fazekas Sándor a tanácskozás utáni esti sajtóértekezleten emlékeztetett, hogy ezzel a kérdéssel már foglalkozott az az elnökségi záródokumentum, amelyet a magyar elnökség az Agrártanács előző ülésén minősített többséggel elfogadtatott. A miniszter ebből a dokumentumból idézte, hogy “az európai mezőgazdaság kizárólag az innováció segítségével felelhet meg a gazdasági és környezeti kihívásoknak”, illetve hogy “a KAP erőteljes eszköz az innováció ösztönzésére és alkalmazására”. Később olyan kérdésekre keresték a választ, hogy miként erősíti a KAP a vidéki térségek revitalizációját, milyen további lépéseket kell tenni az innovatív ötletek és megoldások elterjesztése érdekében, a közös agrárpolitikában milyen új elemek erősíthetik az innovációt, és hogyan lehet erősíteni más EU-politikák szerepét a vidéki térségek új életre keltésében.
A magyar vidék különösen érdekelt
Ha Magyarország vízrajzi térképére tekintünk, azt láthatjuk, hogy az országon átrohanó temérdek vizet szállító folyók kihasználatlansága mellett számos tó és tórendszer is gazdagítja a vidéket. Ezek – a jelenleginél – lényegesen jobb kihasználásával bekapcsolódhatnának az édesvízi haltermelési programba. A kavicsbányatavak, folyók holtágai, a rendszeresen árvízveszélyt jelentő felszíni víz felfogását szolgáló – de nagyon lassan épülő – víztározók mind-mind olyan vízfelületek, amelyek kihasználásával a haltermelés alacsony szintje növelhető lenne. A haltermelés szakmaisága biztosított lenne, hiszen a felsőoktatásban sok fiatal orientálódott az elmúlt években a halászati és halbiológiai szakirányok felé. A dolgos munkáskéz is rendelkezésre állna, és a halászat sokuknak kínálna munkalehetőséget. A mezőgazdaság erőteljes átalakulása, a birtokszerkezet változásai, a gépesítés előretörése tömegeket szorított ki az ágazatból. Ezt a jelenleg is kallódó munkaerő-felesleget mindenképpen foglalkoztatni kellene a vidéki életforma fenntartása, a falvak elnéptelenedésének megállítása érdekében. Ehhez a halászati ágazat fejlesztésével is jelentős esély kínálkozna, különösen a természet kínálta felszíni vizek környezetében.
Megalakult a Magyar Haltermelők és Halászati Vízterület-hasznosítók Szövetsége
Új stratégiát fogadott el a nevét is megváltoztató Haltermelők Országos Szövetsége (Haltermosz) és Terméktanácsa a 2011. szeptemberi közgyűlésén. A szövetséget ezen túl Magyar Haltermelők és Halászati Vízterület-hasznosítók Szövetségének hívják. Az új stratégia megfogalmazására azért volt szükség, mert a korábbi, merkantilista szemléletű stratégia megbukott. A 2007. évi határozat 1. pontja a következőképp szól: “A nemzeti tervezési és programozási folyamatban való részvétel alapvető célja, hogy a magyar halászság támogatottsági szintje megkétszereződjön.” Akkor ez a célkitűzés jónak tűnt, s az ágazat támogatottságát nézve egy ideig sikeres is volt. A 2002-2007 közötti időszak halászati támogatásainak éves átlaga 4,5 millió euró volt, s a tervszámok alapján ez a mutató a 2008-2013 közötti időszakban 9,4 millió euró lesz. Be kell azonban látni, hogy csak a támogatást megszerző szövetségi tevékenység a szervezeti egység mítoszát szertefoszlatta. Ez azért következhetett be, mert ágazati egység soha nem is volt – véli a tagság túlnyomó többsége! Szarvason időközben megalakult egy új haltermelői érdekképviselet, a Magyar Akvakultúra Szövetség. Az alapítók zöme pedig a Haltermosz jelenlegi és nemrég kilépett tagjaiból verbuválódott. “Vissza a gyökerekhez!” hangzott el többször a stratégia megújítása kapcsán. Ez utalás arra, hogy a szövetség ősalapítói az állami tulajdonban lévő természetes vizek halászati bérlői, a szövetkezetekbe tömörült halászok voltak! A “gyökerek” kifejezésnél pedig csak természetes vizeket, az azokban élő halállományokkal való gazdálkodást és fogást, valamint ezzel a tevékenységgel foglalkozó embereket és közösségeket találunk. Utóbbiak a horgász-halász vízkezelésben érintett Haltermosz-tagok, de ilyenek azok a nem tag vízkezelők (horgászok, önkormányzatok) is, akik felelősséget éreznek a természetes vizekért, azok halállományáért és a halfogás fenntarthatóságában érdekelt emberekért. A váltás aktualitását adja a halászatról és horgászatról szóló törvény felülvizsgálatának megfogalmazott, de részleteiben még teljesen ki nem munkált gondolata is. A természetes vizeken érdekelt tagok – az ősalapítókhoz hasonlóan – az aktuális hasznosítók (vízkezelők) jogi és anyagi biztonságát, a vizek jó ökológiai állapotának megőrzését és fenntartását stratégiai kérdésként kezelik! Ez a gondolat olyan új törvényi szabályozást igényel, amelynek legfontosabb céljai:
- a fenntarthatóság környezeti, társadalmi és gazdasági követelményeinek érvényre juttatása a természetes vizek kezelése, halászati-horgászati célú hasznosítása során;
- az állami vagyon részét képező természetes vizek és halászati jog ökológiai és gazdasági jellemzőinek megőrzése, minőségének folyamatos fejlesztése;
- a vagyon- és jogbiztonság megteremtése a természetes vizek halászati-horgászati hasznosítása területén;
- a horgászok fogási lehetőségeit biztosító feltételek javítása;
- törvényes garanciák biztosítása a természetes vizek horgász-halász vízkezelői részére, hogy tevékenységüket hosszabb távon gyakorolhassák.
Ez a célrendszer jóval több, mint halászérdek. Az elfogadtatás és érvényesítés esélyeit is növeli, ha e célokért a horgász-halász vízkezelők érdekképviseleteként léphetnek fel. Ám a stratégiai irányváltás csak akkor lehet hiteles, ha lényegi tartalma a szövetség nevében is kifejeződik. E név két fontos követelménynek is megfelel. Egyrészt jelzi, hogy az irányváltás nem jelent szakítást a haltermeléssel, vagyis a haltermeléssel foglalkozó tagok érdekeit továbbra is képviselni és védeni kell – fogalmazódott meg. Ezért vállalja fel továbbra is a szövetség az intenzív haltermelők képviseletét. A név másik erénye, hogy jelzi a változást és annak legfontosabb irányát is.
A szövetség az összágazati képviselet eddigi stratégiájával tehát szakított, de azzal nem fordul szembe – tagjai érdekében -, és egyenrangú partnerként együttműködik a Magyar Akvakultúra Szövetséggel. A szövetség az érdekképviselet ellátása során nagyobb súlyt helyez a természetes vízi halfogás fenntarthatóságára, lehetőséget biztosít új tagok belépésére a horgász-halász vízkezelők és a természetes vízi halfogásban érdekelt más szervezetek köréből.
Emberpróbáló munka a lehalászás, de jól fizet a gazdag zsákmány
Több halat az asztalra!
A cél mindenképpen az, hogy a magyar halfogyasztás fellendüljön, és a magyarországi jelenlegi éves mintegy 4 kilogramm körüli fejenkénti mennyiség jobban közelítsen az uniós átlaghoz, ami eléri az évenkénti 16-20 kilogrammot. A magyar halfogyasztás növelésének anyagi hátterét segíti az uniós Halászati Operatív Program, amelynek segítségével a magyar halgazdaságok fejlesztésére összesen mintegy 10 milliárd forint körüli összeg fordítható. A pénz nagysága természetesen a forint árfolyamának függvénye is, amely 2012 kezdetén éppen kedvezőnek tűnik. Ebből a halgazdálkodás technikai, technológiai, azaz műszaki fejlesztésére mintegy 7 milliárd forint jut, az innovációra, a környezetvédelemre és a marketing finanszírozására pedig mintegy 3 milliárd forint költhető el. A cél tehát ismert. A haltermelés növelését és a halfogyasztás emelkedését kellene elérni közeli határidőn belül. A tenyésztőknek és a termelőknek ehhez lenne is kedvük, ha az árak és a halnevelés költségei számukra kedvezően alakulnának, hiszen ebben a munkában is a nyereségtermelés lenne a legfőbb motiváció. Ha hinni lehet a közgazdasági összefüggéseknek – márpedig lehet -, a termelés növelésével lehetne csak a fogyasztói árakban is kedvezően előrelépni.
Barramundi vagy az őshonosak?
A magyar vizekben hosszú évszázadok óta kialakult halpopulációk képezték a halállományt, amelyek közül némelyek eltűntek, mások a helyükbe léptek. A több szomszédos országon keresztülrohanó vagy éppen – vízhozamtól függően – lassan hömpölygő felszíni vizekben a folyamszabályozások előtt ezek az őshonos halak jól érezték magukat. Bizonyíték erre, hogy szaporodtak, és nagy tömegben kínáltak fogási lehetőséget a halászoknak. Aztán a töltések közé szorított vizekben már kevés lett az ívóhely, a halászat pedig önmérséklet nélkül folyt tovább, tekintet nélkül az ökológiai egyensúly borulására. Aztán megjelentek a folyóinkban és főleg tavainkban – így sajnálatos módon a Balatonban is – az idegen fajok, mint pl. az angolna vagy a busa, amik betelepítését ma már, mintegy harminc év távlatából elhibázottnak mondják a szakemberek. Különösen zavaró, hogy e halakat nem igazán kedvelték meg a hazai halfogyasztók. Ugyanakkor kiirtásuk szinte lehetetlen a vizekből, miközben elveszik az életteret, a táplálékot a nemes és őshonos halak elől. Ezért aggályos a nemrégiben felbukkant ún. prémium kategóriás trópusi halfaj, a barramundi hazai tenyésztése is. Jóllehet a szakemberek számos előnyét sorolják fel, így pl. legfőképpen a geotermikus vízkészlet felhasználására alapozott technológiát, amely szakmai értelemben nem zavarja a nagyüzemi haltermelést. Emellett a barramundi program egyik fő célja – a felvezető anyag szerint – a “pontycentrikus” halgazdálkodás diverzifikálása Magyarországon. További érv a jelenlegi hazai tógazdasági haltermelés kis intenzitása, hiszen a hektáronkénti hozamok ritkán érik el a 1,5 tonnát. A másik jelentős probléma, hogy a legnagyobb mennyiségben termelt ponty hazai és európai piaca évek óta nem bővül, amin persze lehetne változtatni. A Jászkiséren kialakított termelőtelepen évente most 80 tonna barramundi húst állítanak elő, ami az európai termelésnek is jelentős része lehet.
A hazai haltermelők és halbarátok azonban arra figyelmeztetnek, hogy a fent említett halfajok – busa, angolna, amúr – betelepítésekor is az óriási gazdasági sikerek mellett érveltek, aztán mi lett belőle?…
Sokak véleménye szerint a kétségtelenül mérsékelt sikereket felmutató pontytermelés mellett méltatlanul mellőzöttek a fehérhalak – márna, keszegfélék, compó, kárász, stb. Az őshonos ragadozó halaink – a süllő, a harcsa, a csuka -, amelyek mindegyikének kiváló a húsminősége, szálkátlan vagy szálkában szegények – pedig még annyira sincs a haltermelők és fogyasztók kegyeiben. A süllő – a Balaton királynője és folyóvizeink legszebb és talán legízletesebb hala – külön említést érdemel, amely hal a vízminőségnek és a kifogástalan élőhelynek köszönhetően bármelyik halfajtával felveszi a versenyt a világban. Talán ha ezt a hazai “halcsodát” venné körül akkora figyelem és törődés, mint a már említett import fajtákat, akkor sokkal több örömünk lehetne a hazai eredetű halak fogyasztása terén.
A barramundi tenyésztése persze jövedelmező üzleti vállalkozás lehet, amely egy szűk réteg sikereit eredményezi, de nem oldja meg a magyar haltenyésztés, haltermelés és a stagnáló halfogyasztás valódi gondjait. Éppen a széles néprétegek asztalára kellene odavarázsolni a halat, amit csak úgy lehet elképzelni, ha sokat és olcsóbban állítanak elő a haltermelők. A magyar természetes vizekből származó, nagy gondossággal előállított halállomány értékesítése szempontjából azt lehet mondani, hogy a barramundi indokolatlan versenyhelyzetet teremt a piacon. Megjelenése arra mindenképpen alkalmas lehet, hogy megossza a vásárlók egyébként is mérsékelt figyelmét, magasan tartsa az árakat, és a fogyasztót eltántorítsa a hagyományostól – de egyáltalán a halvásárlásától is.
Önkéntelenül is az alma és a narancs esete jut az ember eszébe, amelyek versenyéből nem az itthon becsülettel, szakértelemmel, áldozatokkal megtermelt, egészséges, olcsóbb magyar gyümölcs, inkább az import narancs kerül ki győztesen. De említhetnénk a magyar fehérjenövényeket is – borsó, lóbab, csillagfürt, hazai szója -, amelyek szintén vesztésre állnak a nem titkoltan génkezelt import szójával szemben. Vannak tehát olyan falak, amelyeket soha nem lehet áttörni, olyan lobbiérdekek, amellyel szemben nincs esély a változtatásra. Talán a marketing hiánya vagy gyenge hatékonysága lehet az ok, és ennek megváltoztatása rejti a megoldást mindhárom esetben? – Csak remélni lehet, hogy ezen az úton a hátrányban lévő termékek, így az élő vagy feldolgozott magyar hal is legalább elindulhat…
