Az Európai Unió Vízkeret Irányelvének Vízgyűjtő-gazdálkodási Tervezése (VGT) ökológiai követelményeket fogalmaz meg a vízgazdálkodás 21. századi jövőképeként. Az EU Vízkeret Irányelvének (VKI) hazai végrehajtását irányító szervezet, a VKKI azonban függetlenítette magát a mezőgazdasági vízgazdálkodásra vonatkozó eljárásainál az EU ökológiai elveitől, és a társadalmi vitára bocsátott számításokból, adatokból az ökológiai alapú megközelítés is elmaradt.
A VKKI megoldásaival a csapadékvíz lehető leggyorsabb elvezetésének ezt nevezi a KvVM (2008) hungarikum belvízgazdálkodásnak a vitaanyagában – és az energiamérlegen (potenciális evapotranspiráción) alapuló öntözésnek ad elsőbbséget a nyilvánosságra hozott szakmai anyagaiban. A VGT-ben megjelenő számítások a betonműtárgyakkal való tározásokat, a vízpazarló vízátvezetéseket és azok magas energiaigényét vetítik elő a jövőre nézve. Sőt, már létesítményeik: a Duna-Tisza csatorna, a csongrádi vízlépcső is úgy szerepeltek több hazai sajtótermékben, mint a jövőben kívánatos beruházások. A VITUKI 1970 és 2000 közötti havi mérési adatai, a VKKI 1990 és 2008 közötti mérési adatai, valamint a Központi Statisztikai Hivatal 1970 és 2008 közötti Évkönyvei országos tényadataival elvégeztük az ellenőrző számításokat. Ezek szerint országosan és évente átlagosan 7,35 km3/év csapadékvizet vezetünk el a VKKI megoldásaival, valamint évente 20 km3/év öntözővíz tározását és mozgatását tervezik
az EU-s ökológiától mentes megoldások, amelyek írásban megjelentek. Azaz, ezek azok a víztömegek, amit elpazarolunk, és amik nem tudnak a mezőgazdaságban hasznosulni. Összehasonlításként a Tisza-tó (Kiskörei vízlépcső) 0,3 km3 Tisza-víz tározását teszi lehetővé; az országosan felhasznált öntözővíz mennyisége 0,1 km3/év, hosszú idő óta; a Balaton víztömege pedig 2 km3 átlagosan. Ezek azok a víztömegek, amiket elpazarolunk és el fogunk pazarolni, ha az EU-irányelvek alapján nem változtatunk. Erre az 1970-ben megkezdett és megvalósított meliorációs munkák adják a lehetőséget. Ezeknek az eljárásoknak a szivárgáshidraulikai és rendszerökológiai összefüggéseit az 1. ábra foglalja össze.
Ez alapján évente átlagosan 5 km3/ év csapadékot lehet(ne) a talajtározáson (vízretención) keresztül a növénytermesztésben hasznosítani. Ennek létrehozásához a talaj drénviszonyait kell megváltoztatni, ami a fizikai, kémiai és biológiai talajjavításokat jelenti, és nem a talajcsövezést. Ez az 1. ábrán a rossz talajszerkezet megváltoztatását jelenti, a Liebig-féle minimumtörvénynek megfelelően. A kötött talajok esetén a talaj pórusterét kell a drénviszo-nyokkal növelni, míg a laza homoktalajok esetén javító anyagokkal – humusz, mulcs, bentonit, stb. – kell a talajnedvességet hasznosíthatóvá tenni a növénytermesztésben.
A talajaink értékét a táperő helyett egyre inkább a drénviszonyok javításával előállítható talajtározás (vízre-tenció) diszponibilis vízkészlete fogja meghatározni. Az 1. ábrán a vízpótló öntözés az ökológiai vízpótlást jelenti, ami a növénytermesztésben hasznosul. Az ökológiai vízpótlás a mikro- és csepegtető öntözéssel érhető el a leggazdaságosabban. Az ökológiai öntözés a talaj pF görbéjének diszponibilis (2,5-4,2 pF értékek) vízháztartása jelenti, míg hidrológiailag a teljes, tényleges evapotranspiráció értékéig terjed. Ezt a tényt és a klímaváltozás biztonságának megoldásait fogalmazta meg a Magyar Tudományos Akadémia kutatási eredménye a VAHAVA (VÁltozásHAtás-VÁlaszok) kutatási jelentésében. A talajtani elvi megoldások hidrológiai megközelítésének elve az energiamérlegen alapuló öntözés és a vízelvezetésen alapuló belvízgazdálkodás helyett – az európai uniós elveknek megfelelően – az ökológiai vízpótlás és a csapadékgazdálkodás alkalmazása.
A talajt és a csapadékot – a 20. századtól örökölt nem fenntartható megoldások helyett – mint természeti erőforrást, az EU-elveknek megfelelően, együttesen kell kezelni. Ezt a Liebig-törvénynek megfelelő elvet az 1. ábra szintén megmutatja. Mindez azt is jelenti, hogy az öntözéscentrikus szemléletet az ökológiai vízpótlás, a vízelvezetést a csapadékgazdálkodás elve és gyakorlata kell, hogy felváltsa. Ennek eredményeként két alapeset alakítható ki: a talaj-vízháztartásának szabályozása és a talajnedvesség szabályozása, a hiány és a vízbőség szabályozására.
A részletes szakmai indoklások az „Élő Tiszáért” (www.elotiszaert.hu) honlapról letölthetők: „Belvíz reform tanulmány” a „XX. század hidrológiai öröksége és a csapadékgazdálkodás”, „Hazai öntözés ökológiai láb nyoma”, „Csapadékgazdálkodás vízháztartási elve”, „Csapadékgazdálkodás és a fenntarthatóság”, mint alternatívája a VKKI megoldásainak.
Tehát a kérdés az, hogy meddig viseli el a társadalom a csapadék pazarlását, és meddig építünk nem kihasználható kapacitásokat? Mit hagyunk a jövő nemzedékére?
Dr. Szinai Miklós hidrológus
