Nem először fordul elő a magyar mezőgazdaság történetében, hogy másképpen látják az ágazat helyzetét a felelős vezetők és a gyakorló gazdálkodók. A magyar állattenyésztés sorvadása és ennek felismerés óta is – ilyen-olyan okoknál fogva – folyamatosnak nevezhető sodródása megállíthatatlannak tűnik.
Hiába a hangzatos ígéretek, hiába az ígéretesnek mondott cselekvési programok, ha az Európai Unió és az utóbbi időben a gazdasági válság szorításában vergődő ágazat egyre mélyebbre csúszik. Ezt bizonyítja az állatlétszám csökkenése szinte minden állatfaj esetében, és az állattenyésztő termelők mind nagyobb arányú kihátrálása az ágazatból. Az állattenyésztői-állattartói munkának természetesen csak akkor marad létjogosultsága, ha más ágazatokhoz hasonlóan nyereséget képes előállítani. Nos, ez nem megy immár évek óta; csak a tartalékok felélése folyik, ahol még valameny-nyi ebből egyáltalán rendelkezésre áll. Nagyon rossz érzés olyan elkötelezett és igazi állattenyésztő szakemberekkel, szakmunkásokkal beszélgetni, akik már lélekben és a gyakorlatban is feladták a küzdelmet, és befejezték az állatokkal való foglalatoskodást. Azt a munkát, amire sokan az életüket áldozták, de anyagilag már kimerültek, és akik már nem hisznek a további ígéreteknek. A mai magyar gazdák legtöbbje az ősi paraszti gondolkodást is magával hozta gyerekkorából, amely ellenkezik minden további felesleges erőfeszítéssel, a család még meglévő javainak eltékozlásával. Akik nagyobb eséllyel fenn maradhatnak, azok a rendszerváltozás után jó anyagi feltételekkel induló, a zsíros földeken következetesen vegyes gazdálkodást folytató, megerősödött nagygazdaságok. Persze az ő tartalékaik is végesek, de ők még bíznak a korábban kiépített jó kereskedelmi kapcsolataikban, ugyanakkor nem szövetkezésekben, társulásokban gondolkodnak, sokkal inkább csak magukban bízva folytatnak egyéni értékesítést…
Ez a szemlélet az egyén boldogulását ugyan előreviszi, viheti, de az ország szekerét továbbra is a kátyúban hagyja. Ellenkezik ugyanis a „közösségben az erő”, illetve a nagytételű értékesítés előnyeivel, a hosszú távú piacra jutás és ottmaradás elméletével. Talán ez is magyar sajátosság, amire érdemes odafigyelni, amikor majd ismét a jövőt tervezzük…
Hétéves program
Vannak, akik számára már semmit nem jelent a szakminiszter bejelentése, miszerint: készen van a következő hét esztendő állattenyésztési programja, amelyet – első alkalommal – nem a mezőgazdasági minisztérium, hanem ötvennyolc pályázati programban a szakma képviselői dolgoztak ki, a legkisebb részletekig. A XIV Alföldi Állattenyésztési és Mezőgazdasági Napok megnyitóján, a Hód-Mezőgazda Zrt.-nél legalábbis ezt jelentették be, még a múlt év első felében. Az alkotói szerint a program azért is igen fontos, mert a magyar mezőgazdaság és különösen az állattenyésztés válaszút elé érkezett. A továbbiakban két esélyünk van az uniós körülmények között: vagy lemaradunk a versenyben, vagy fölvesszük a kesztyűt, és utolérjük, de ha lehet, el is hagyjuk versenytársainkat, legalább a hagyományos ágazatokban. Az optimista álláspont, a vehemencia – ami talán a mai magyar valóságtól elrugaszkodik kicsit – az állattenyésztő ünnep hevében talán érthető is volt valamelyest, különösen az a része, amely hangsúlyossá teszi, hogy a magyar mezőgazdaság a „nehézipara” nélkül – amely nevezetesen az állattenyésztés – nem lehet sikeres. Ezzel azonban egyáltalán nincs összhangban a jelenlegi kormánynak az az intézkedése, miszerint az idén nyolcvanmilliárd forintot von ki a mezőgazdaságból. Az elmúlt években ugyanis már a mezőgazdaság egyéves költségvetésének megfelelő összeget vontak el így is a magyar gazdáktól, és persze ismét meg kell említeni az uniós mércével mért egyenlőtlenséget a támogatásoknál. Mindezek a versenyt egyenlőtlenné teszik a külföldi versenytársakkal szemben, ami mellett még az is óriási gond, hogy a magyar agrárpiac nagyon egyszerű, már-már gyarmati típusúnak minősíthető kereskedelmet bonyolít le partnereivel…
Amire bizton alapozhatunk
Van néhány alapvető tény, amelyre bízvást támaszkodhatunk, és amelyek a statisztikai adatokból, illetve a szaktárca összefoglaló elemzéséből származnak. Például az, hogy a magyar élelmiszereknek – az élelmiszeripar erős erodálása ellenére – változatlanul jó a híre; az elmúlt évben 3,5 milliárd eurónyi exportot volt képes elérni az ágazat. Pozitív a szaldója, hiszen a behozatal jóval kevesebb, 2 milliárd eurónyi volt. A nehéz, de jól fizető piacaink közül Olaszországba 22%-kal, Németországba 16%-kal, Ausztriába 10,5%-kal többet exportáltunk, mint egy évvel korábban. Néhány, nem ilyen jól fizető piacra nem volt ennyire sikeres a kivitel, ezeknél csökkent az exportunk, de az a lényeges, hogy a legkeményebb piaci feltételek között is meg tudjuk állni a helyünket. Reményt ad az is, hogy a 2003-as mélypont után tavaly 60 milliárd forint fölött volt az ágazati eredmény. Ez ugyan még nem a tervezett 100 milliárd forintos eredmény, aminek elérésére 2-2,5 év alatt törekszünk, de a 2003-as mínusz hétmilliárdhoz képest talán már szép előrelépésnek mondható, kár, hogy az állattenyésztés teljes vertikuma és a termelői szféra ezt nem érzi.
Előttük vannak viszont még olyan kötelezettségek, amelyek az állattenyésztés számára is nagyon fontosak az uniós környezetben. Nem lesz könnyű eleget tenni ezeknek, hiszen az EU-s tárgyalók nagyon kemények, viszont megértik a felmerülő gondokat, ha azokat egyértelműen, szakmailag alátámasztva tárjuk eléjük. Csak így volt lehetséges elérni, hogy a 2013-ig tartó időszakra felhasználható 1.300 milliárd forintos támogatásnak majdnem a felét a műszaki megújulásra, a technikai fejlesztésre tudjuk költeni. Erre – egyebek közt – azért is szükség van, mert míg Franciaországban több mint 5000 euró, Ausztriában 10.000 euró fölötti az egy hektárra jutó eszközérték, addig Magyarországon csak 2.200-2.300 euro. Ez az a hátrány, amelyet csökkenteni kellene. Az ebből is fakadó törekvéseinket, célkitűzéseinket a szakma 85-90%-a itthon is elfogadta és támogatja, ezért ezen az úton kell továbbmenni.
Új piacokon megméretni magunkat
Az állattenyésztésben különösen mélyen gyökerező bajok vannak, elsősorban azért, mert az elmúlt 20 évben ez az ágazat általában mostohagyereke volt az agrárkormányzatnak, és maga a mezőgazdaság is a mindenkori kormányzatnak. A szakminiszter szerint ebből a helyzetből is van kiút, amelyen el kell indulni, és a magyar mezőgazdaság termelését hét év alatt legalább 20, tíz év alatt 30%-kal kell növelni. Ez jól hangzik, de fennmarad a költői kérdés: hogyan? Mivel a megnövekedett árumennyiséget az unióban nem tudjuk eladni, ennek a felét más klasszikus, hagyományos piacainkon kell értékesíteni – jön rá a válasz, és ebben lehet is fantázia! Ezért jó, hogy az ilyen országos kiállítás – mint a hódmezővásárhelyi Alföldi Állattenyésztési és Mezőgazdasági Napok – meghívott vendégei között kiemelt szerepet kapnak egyesek, mint pl. idén Szerbia küldöttsége (tavaly Romániáé), mert a szakma képviselői láthatják, hogy Magyarország nemcsak az unión belül keresi az értékesítési lehetőségeket. Ráadásul a két ország közötti együttműködés is azt mutatja, hogy nem zárkózunk be a „Közösségbe”, hanem Oroszország, Szerbia, Horvátország, Ukrajna is rendkívül fontos színtere lehet a hazai agrárium piaci terjeszkedésének.
Mire elég az optimizmus?
Abban a tekintetben nincsenek nézetkülönbségek az ágazaton belül, hogy a magyar állattenyésztés még egy nagy előnnyel rendelkezik: ismerjük ezt a szakmát, értünk hozzá – már aki még az ágazatban maradt -, és ha ezt a kiváló adottságokkal összeadjuk, akkor nem lehet különösebb gond az elkövetkező időszakban – így a szakminiszter. Természetesen nem vonhatók kétségbe optimista szavai, de a politika sajátosságai révén aligha lehet számon kérni néhány év múlva bármit is, hiszen valószínűleg nem ő tölti már be a státuszt, így a korábbi ígéreteiért, jövendöléséért sem felelhet. Ezért emelt fővel kívánhatja minden állattenyésztőnek, hogy végre erkölcsileg és anyagilag is jussanak révbe, tartsák meg a kiváló minőséget, haladjanak a korral az eszközök megújításában is, hiszen erre most nagy lehetőségük lesz, mert csak így tudjuk a helyünket megőrizni. Ez valóban mind igaz, csak közben az állattenyésztők harmada lemorzsolódott, további gazdálkodók pedig éppen most fontolgatják a döntést, hiszen a költségek magasak, az árak alacsonyak, és nem lehet érzékelni az átfogó változás jeleit. Ha idehaza nem lehet nyereséget realizálni a tej- és a hús-termelésben, ha továbbra is áramlik az országba az idegen tej- és hústermék, még jobban ellehetetlenítve és végleg tönkre téve a magyar piacot, akkor nem lesz egyhamar változás. Az EU-hoz márpedig igazodnunk kell; a határaink nyitottak, az ellenőrzés gyakorlatilag megszűnt, bármi jöhet „idegenből”, ami itthon az olcsósága miatt eladható. A minőség, úgy tűnik, nem számít, mert a gyenge hazai vásárlóerőt ki kell szolgálni, politikai szempontokra hivatkozva. Ennek pedig egyenes következménye, hogy a magyar állattenyésztés feltámadása tovább várat magára. Ez persze kedvezőtlen hatással van a feldolgozóiparra, a növénytermesztésre, a terménypiacra, és természetesen a termény ún. bőrbekötött értékesítése sem működik…
Magyarország agrárország volt, és mindig az is marad!
Ez a magas érzelmi töltéssel bíró derék megállapítás, amely valamikor igaz és hihető jövendölésnek számított, mára kissé felemás kicsengést kapott. Olyannyira elfogyott a levegő -pontosabban a pénz – a magyar állattenyésztés körül, hogy ez már sajnos évek óta nemzetközi összehasonlításban is meglátszik az eredményekben. Egyik oldalról a tenyésztési munka korábbi alaposságának hiánya tűnik fel, másik oldalról a tartási körülményeknek való megfelelés okoz egyre nagyobb gondot. A szegény embert az ág is húzza, hiszen nem elég hogy nincs piac a termékek számára, a költségeket még az uniós előírások sora is növeli. „Róka fogta csuka” helyzet ez, ami évek óta tart, miközben versenyről beszélünk. Olyan futóversenyről, ahol az ellenfélnek egy kör előnye van, és teljesen nyilvánvaló, hogy ez behozhatatlan. Ezek után érthető, hogy nem sikerül a feketegazdaságot kifehéríteni a húsfronton; hogy a tej igen jelentős része Olaszországba és Szlovéniába megy; hogy mindenki ott próbál nyereséget realizálni, ahol tud. Egyébként képtelen fennmaradni, és tovább szaporítja a milliós méretű munkanélküli réteg létszámát. Összefogásnak, gazdasági alapú szerveződésnek a nyomát nem tapasztalni az állattenyésztésben, hiszen még azok a termelőegységek is megszűnnek, amelyek szolgáltak némi reménysugárral. Ha az EU és Magyarország egyeztetett mezőgazdasági politikája is a túlélést akarja – és azt nem csak a piaci verseny dönti el -, akkor a tényleges és hathatós cselekvés az ágazat megmentése érdekében talán mára sürgősebbé vált, mint korábban bármikor…
NZ.
