Növényvédelem a növényvédő szereken túl, I. rész

Borítókép
Növényvédelem

A legutóbbi adatok szerint közel 7,65 milliárd ember él a Földön. Ez a szám a jelenlegi növekedési ütem alapján 2056-ra elérheti a 10 milliárd főt.

Azokban az országokban, ahol a születési ráta 2,1 körül vagy alatt marad, a népesség csökkenni kezd, a folyamatban azonban van néhány évtizednyi tehetetlenség. A Föld népességszaporulata hiába közelít átlagban is a mágikus 2,1-es értékhez, az összlakosság az évszázad végéig mégis nagyjából 11 milliárdra növekszik majd. Sokan úgy vélik azonban, hogy a Föld lakossága hamarosan egyensúlyi állapotba kerülhet, sőt, akár csökkenésnek is indulhat. Minderről az úgynevezett termékenységi átmenet gondoskodik.

Az emberiség élelmiszerrel való ellátása alapvető feladat, amelyben a növényi élelmiszerek egy jelentős hányadot képviselnek. A legfontosabb sorrend, amelyet sajnos szeretünk figyelmen kívül hagyni: talaj, növények, állatok, emberek. Gyakorlatilag mindennek az alapja a termőtalaj. Termőtalaj nélkül nincs növénytermesztés, növények nélkül pedig sem az állatok, sem az emberek nem jutnának megfelelő mennyiségű táplálékhoz. A növények ÉLŐlények, életük során számos károsítóval kell szembenézniük. Számos természetes védekezési mechanizmust fejlesztettek ki az evolúció során, azonban ahhoz, hogy számunkra megfelelő mennyiségben álljanak rendelkezésre, bizony segíteni kell nekik, méghozzá megfelelő növényvédelemmel. Az emberiség, története során számos kemikáliát alkotott, melyekről azonban később komoly humán és környezeti problémák derültek ki, jórészüket azonnal és végleg betiltották. A folyamat nem állt meg, a növényvédőszer-hatóanyagok felülvizsgálata folyamatosan zajlik, azonban egy ideje a mérleg nyelve átbillent.

Az Európai Unió engedélyezett pozitív listás és nem engedélyezett negatív listás hatóanyagai között nincsen már egyenlőség. Egyre több hatóanyag kerül kivonásra, miközben számos új hatóanyag engedélyezése történik. Csalóka dolog ez. Az engedélyezett hatóanyagok listája szinte változatlan, azonban ennek ára van, méghozzá az, hogy a hatékony kivont hatóanyagok helyére kevésbé hatékony hatóanyagok kerülnek.

A fentiekből is következik, hogy napjainkban, főként az egyre fokozódó (és egyre inkább fókuszba kerülő) környezetvédelmi, humánegészségügyi okokból, valamint a hatóanyagok számának drasztikus csökkentéséből, netán az egyre növekvő rezisztenciaproblémákból kifolyólag akarva-akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy ezentúl mégis miként védjük meg növényeinket a károsítóktól. Az előzőekből egyúttal adódik az is, hogy a megszokott, hagyományosnak mondható peszticid- (növényvédőszer-) használat (permetezés) helyett/mellett valami máshoz (is) kell(ene) nyúlnunk. Az egyes növényvédelmi eljárások között tehát nem árt különbségeket tenni, melyek kiindulási alapja kézenfekvően a hagyományos növényvédelem.

Mit értünk azonban hagyományos (konvencionális) növényvédelmi eljáráson, növényvédelmi technológián? Egyszerűen, egyetlen mondattal ez nem is írható le. Kezdve azzal, hogy a hagyományos növényvédelem a hagyományos növénytermesztési technológia része. Ez utóbbit nagyüzemi (iparszerű) termesztésnek is nevezik, melynek alapelvei a maximális hozam, az exportorientált és részben költségérzékeny termelés. Ez növényvédelmi (tágabb értelemben agrárkemizálási) oldalról azt jelenti, hogy elfogadhatatlan minden olyan dolog, ami veszélyeztetné az adott fajtában lévő biológiai potenciál maximális érvényesülését. Ennek érvényre juttatása érdekében növelik a táblaméretet a jobb és olcsóbb gépesítés miatt, maximalizálják a műtrágyabevitelt (például a rossz talajadottságok és/vagy a nem kívánatos időjárási anomáliák kiküszöbölése végett), de ugyanilyen jelentősnek tartják az adott növényállomány károsító- (gyom-, kórokozó-, kártevő-) mentesen tartását. Ez utóbbi kevésbé képzelhető el – legalábbis ebben az aspektusban – a lehető legkorszerűbb, legjobban ható (így ma már többnyire szintetikus) növényvédő szerek használata nélkül. Nagyon leegyszerűsítve tehát a hagyományos növényvédelmen a „vegyszeres”, majdhogynem kizárólagosan a kémiai növényvédő szereket alkalmazó növényvédelmi eljárást értjük.

Az, hogy ennek a gyakorlata menynyire helyes és kizárólagosan követendő, már erősen vitatott kérdés volt korábban is, napjainkban viszont kizárólagosságára már egyértelműen nemleges választ adhatunk. Az iránta való igény ugyanakkor már igen régen felmerült, mivel a kémiai növényvédő szerek használata lényegesen leegyszerűsíti a növényi károsítók elleni védekezést. A növényvédő szerek fejlesztéséhez kapcsolódó kutatások és gyártások nagyjából az 1960-as évekre érték el a legelső átütő sikereket, ráadásul akkoriban a legkevésbé foglalkoztak az ilyen molekulák, vegyületek esetleges káros mellék- vagy éppen utóhatásaival. Az akkori időszakra jellemző, hogy egy Paul Hermann Müller nevű svájci vegyész az akkor egyébként már ismert DDT 1939-es, rovarölő hatásának felfedezéséért 1948-ban orvosi-élettani Nobel-díjat kapott. Ma már tudjuk, hogy ez a vegyület, illetve „rokonai”, a klórozott szénhidrogén inszekticidek mindegyike erősen perzisztens (nem lebomló), a táplálékláncban feldúsul (magnifikálódik), tehát az élő szervezetekben felhalmozódik, és egyéb tulajdonságai (például blasztogén, karcinogén, teratogén, mutagén stb.) is a mai gyártási technológiák során kizáró okként kezelendők. Már akkor megkongatták néhányan a vészharangot (legismertebb Rachel Carson 1962-ben megjelent „Silent Spring” című műve), melynek hatására (még csak ekkor!) alakultak meg a világ első környezetvédő szervezetei, vagy például a Föld országai közül elsőként Magyarországon(!) tiltották be 1968-ban a DDT-t. Ez a vegyület az 1970-es évektől ugyan minden fejlett országban feketelistára került, de a fejletlen, szegény (elsősorban trópusi) régiókban sajnos még mind a mai napig gyártják és forgalmazzák, bár a korábbiakhoz képest általában okszerűbben alkalmazzák.

Sokat finomodott a növényvédőszer-gyártás az 1960-as, ’70-es évek óta, amiről és tulajdonképpen az egész (legalábbis a fejlett országokban alkalmazott) mezőgazdasági kemizálásról példát vehetne más szakma is (elsősorban a nehézipar bizonyos ágai, például az autógyártás, mivel bizonyítottan – bár kevésbé nagydobra verve – ezek a legkörnyezet-szennyezőbbek napjainkban). Ugyanakkor – nem kis szerepet tulajdonítva ebben a különböző multinacionális növényvédőszer-gyártók versengésének – még mindig rengeteg és sokszor kifejezetten veszélyes növényvédő szert alkalmazunk. Az 1960as évekhez képest sokkal több (közel 700 különböző!) vegyületet jegyeznek peszticidként, és ennek mindössze a töredéke (~50) természetes eredetű, úgynevezett biopreparátum.

A szinte kizárólagos kémiai növényvédelem hazánkban (és a hasonló helyzetben lévő országokban) a szocializmus idejében élte reneszánszát, aminek káros utóhatásait sajnos még mind a mai napig sokszor érzékelhetjük. Nem kell messzebb menni, vegyük csak a berögzült, még mostanában is sok helyen helytelenül alkalmazott gyakorlatok erőltetést. Annak idején – amellett, hogy nem volt akkora jelentősége a környezetvédelemnek sem – a kapitalizmus felé irányuló bizonyítási kényszerhelyzet is fokozta az egyre növekvő, már-már mértéktelen agrárkemizálást, ráadásul magántulajdon, mint olyan, abban a rendszerben lényegében nem létezett. Ebből kifolyólag – bizonyos keretek között mozogva persze – nem foglalkoztak a kiadások nagyságával, hiszen lévén minden állami tulajdon, az inkább többször, mint kevesebbszer elve alapján védekeztek. Egy idő után – tisztelet a kevés kivételnek – az egész átment automatizmusba, naptárszerűen, a lehető legkevesebb szakmai megalapozottsággal ütemezve az egyes beavatkozásokat. Ennek a koncepciónak az eredményeként valóban sok károsító faj erősen visszaszorult vagy akár szinte teljesen eltűnt a szemünk elől, ugyanakkor a kemikáliák alkalmazásának kizárólagos előnyeit már akkor is számos ellenpéldával lehetett cáfolni. Az alma fás részeit súlyosan károsító vértetű (Eriosoma lanigerum) európai megjelenése, majd elterjedése például súlyosan érintette az almatermesztőket. A megjelenése körüli időszakban (1700as évek második fele) egyébként sem álltak rendelkezésre olyan növényvédő szerek, melyekkel az ellene folytatott harcot jó eséllyel tudtuk volna felvenni, így – többek között ennek köszönhetően – kellően elterjedt és felszaporodott Európában. Hazai megjelenését (1880as évek) követően, 1926-ban Jeszenszky Árpád már nem is Amerikából, hanem egyenesen Olaszországból behozott vértetű fémfürkész (Aphelinus mali) egyedekkel belekezdett e rendkívül hasznos utóbbi faj meghonosításába. Ez a program rövid időn belül (1928-ra) sikeresen lezárult, és a faj hazánkban is sikeresen megtelepedett.


Hagyományos növényvédelem – a kémiai növényvédő szerek használata lényegesen leegyszerűsíti a növényi károsítók elleni védekezést

Rendkívül impozáns parazitáltsági rátájának köszönhetően a vértetű jelentősége nagymértékben csökkent, ugyanakkor a második világháborút követő időszakban ismét megnőtt, ami az akkor jellemzőrovarölő szerek helytelen használatára vezethető vissza. A nagymértékben és gátlástalanul alkalmazott DDT hatóanyagú szerek, majd később a ma már szerencsére szintén végnapjaikat élő, ugyancsak széles hatásspektrumú foszforsavészter inszekticidek is hatástalanok voltak a vértetűre, annak biológiájából, etológiájából, morfológiai sajátságaiból kifolyólag. Ugyanakkor hasznos parazitoidját ezekkel a szerekkel lényegében teljesen sakkban tartották ebben az időszakban. A vértetű újabb felszaporodása tehát nagymértékben ennek volt köszönhető, és mivel fás részeken él, a későbbiekben terjedő felszívódó rovarölő szerekkel sem lehetett megfékezni. Tipikus nagyüzemi kártevőnek tartották tehát ugyanúgy, mint a körtekártevő levélbolha- (Cacopsylla) fajokat (kiemelten a C. pyri-t). Ennek a kártevőcsoportnak az akkori (de a mostani) sikeressége egyfelől szintén a széles hatásspektrumú inszekticidek helytelen használatából adódik. Ezek egyrészt drasztikusan pusztították természetes ellenségeiket (ezek közül jelentősebbek a Forficula auricularia, az Anthocoris nemoralis, az Adalia bipunctata, illetve ez utóbbi katica helyett ma már inkább a Harmonia axyridis), másfelől szintén morfológiai sajátságukból (lárváik, nimfáik viaszos bevonata) és impozáns szaporodási rátájukból (évi 5-6 nemzedék, alkalmanként akár több mint 200 pete/nőstény) adódóan egy-egy rovarölőszeres beavatkozásra sokszor robbanásszerű felszaporodással reagáltak. Természetközelibb (biológiai vagy legalább integrált) ültetvénytípusban a fent említett nagyüzemi kártevők – érthető okokból – erősen visszaszorulnak.

Érdemes körüljárni a konvencionális növényvédelmi eljárás szöges ellentettjét, az ökológiai növénytermesztést, ökológiai növényvédelmet. Ökológiai gazdálkodáson, növénytermesztésen a szintetikus műtrágyák és szintetikus növényvédő szerek nélküli, a természetes biológiai ciklusokon, szerves trágyázáson, biológiai növényvédelmen alapuló gazdálkodási formát értjük. (Szinonimák: bio- vagy ökogazdálkodás, vegyszermentes termelés; organic farming, ecological agriculture; biologischer-, ökologischer Landbau).

Számos környezetvédelmi (például az élővilág pusztulása, szennyezések), növénytermesztési (rezisztenciakialakulások) vagy éppen az emberi táplálkozásból adódó (szervezetben felhalmozódó kemikáliák, értéktelenebb beltartalmú élelmiszerek) előzmények is az ökológiai gazdálkodás kialakulását eredményezték. Egy 1991-es ENSZ-tanulmányban például arról írnak, hogy 552 millió ha nagyságú terület károsodott a II. világháború óta a helytelen mezőgazdasági gyakorlat miatt. Egy 1995-ös ENSZ-tanulmány nagyjából 86 millió ha-ra teszi az erősen vagy szélsőségesen leromlott (tehát helyrehozhatatlan vagy nagy munkálatokat igénylő) talajok nagyságát. Az 1945 és 1990 között tönkrement mezőgazdasági földek részaránya Európában például 25%, Észak-Amerikában 26%, de Ausztráliában is 16%. A Föld egyes fejletlenebb régióiban (például Afrika, Közép-Amerika) ez sajnos jóval meghaladja az 50%-ot!Több, egymástól térben és időben is különböző helyen alakultak ki azok a gazdálkodási formák, melyeket közös néven ökológiai gazdálkodásnak nevezünk. Legismertebb irányelvek a biodinamikus gazdálkodás, a szerves-biológiaigazdálkodás (Svájc, Németország) és a permakultúra (Ausztrália).

Közös alapelvek: zárt gazdálkodási rendszer kialakítása, amely helyi forrásokat használ. Fontos szempont a talajok hosszú távú termékenységének fenntartása, a mezőgazdasági tevékenységhez kötődő szennyezések minimalizálása, elegendő mennyiségű, magas tápértékű élelmiszer előállítása. Jelentősnek tartják továbbá, hogy a fosszilisenergia-felhasználást minimalizálják, az állatok fiziológiai és etológiai igényeit kielégítsék, jó megélhetést biztosítsanak, valamint a vidéki környezetet és a nem mezőgazdasági élőhelyeket megőrizzék.

Az egyes irányelvek rövid jellemzői

Biodinamikus gazdálkodás.

Alapító: Rudolf Steiner (született Murakirályon /Magyar Királyság/, élt Ausztriában és Lengyelországban is, meghalt Svájcban)

Mottó: „Egészséges Föld=egészséges emberek

Cél: Leromlási folyamatok visszafordítása, talajzsaroló és talajgazdagító növények egyensúlya.

Jellemzői: A gazdaságot egységes egésznek és zárt rendszernek tekinti, beleértve a tágabb környezetet is, egészen a csillagokig – kozmikus erőhatások, vetési naptár használata. Saját trágyaszerek, preparátumok használata; komposztáló – komposzt oltásához növények (kamilla, cickafark, csalán, zsurló, tölgyfakéreg); permetező – gyógynövény+állati burok (szarvasmarhaszarv, szarvashólyag); gyommagok és kártevők hamujának felhasználása az ellenük való védekezésben; vetőmagkezelés preparátumokkal, gyógynövényfürdőkkel; holdálláshoz igazított vetési, művelési naptár használata; hatása a talaj-kozmosz energiáinak kölcsönhatásán alapul; különböző gyógynövények preparátumának használata.

Szerves-biológiai gazdálkodás.

Előzmények: Svájc – paraszti-szülőföldi mozgalom; Hans Müller, 1930-as évek; Hans Peter Rusch, talaj-termőképesség, 1968; biodinamikus gazdálkodás (Rudolf Steiner – 1924, Koberwitz)

Alapítók: Hans Müller (Svájc), Hans Peter Rusch (Németország)

Mottó: „Civilizációs betegségek oka a mezőgazdaság kemizálása”.

Cél: Az egészséges talajállapot fenntartása, a humusz gyarapítása.

Jellemzői: A talaj felszínét lehetőleg takarják, a talajforgatást kerülik. A figyelem a talajélet állapotára irányul. Folyamatos talajtakarás (magas nyomelemtartalmú kőzetlisztekkel); humusztartalom-növelő biológiai eljárások alkalmazása; komposzt, istállótrágya kijuttatása, zöldtrágyázás, növényekből erjesztett trágyalé és növénytársítás (vegyes kultúra); vetésforgó; talajforgatás csak igen ritkán, indokolt esetben

Permakultúra (Ausztrália: 1975-76).

Alapító: Bill Mollison: Permaculture I. II.: „Permanent agriculture – a gazdálkodás folyamatosságának tana, ember-növény-állat ökológiai kapcsolatrendszere.

Mottó: „Nem a természet ellen kell dolgoznunk, hanem vele”.

Jellemzői: Közelítés a természetes állapothoz; fajgazdagság, eredeti ökológiai rendszerekhez hasonló felépítés. A gazdaság kialakítása 8-10 év is lehet.

Talaj: dombágyás, mulcsozás, zöldtrágya, drénezés, minimum tillage.

Tápanyag-visszapótlás: istállótrágya, mulcsozás, zöldtrágya, pillangósok, talajtakarás.

Növények: növények „szövetsége”, társítások (guild); pl. almafa alá lóhere, nadálytő, metélőhagyma (varasodásgátlók).

Masanobu Fukuoka japán mikrobiológus 1914: „Ne tégy semmit” mozgalom, a természet megtermi a magáét. Tilos a talajművelés, műtrágyázás, növényvédelem.

Egy hagyományos gazdálkodásról ökológiai gazdálkodásra való áttérés időigénye szántóföldi növénytermesztés esetén legalább 2 év, míg évelő kultúráknál ugyanez legalább 3 év.

A későbbiekben felmerült az egységes meghatározás igénye, valamint az alapelvek összefoglalása is.

IFOAM – International Federation of Organic Agricultural Movements (Ökogazdálkodók Szervezeteinek Világszövetsége) – 1972; 760 tagszervezet, 105 országból.


A permakultúra a mottója alapján nem a természet ellen, hanem vele együtt dolgozik

Ökológiai gazdálkodás fogalma az IFOAM-szerint: Az ökológiai mezőgazdaság magában foglalja az összes olyan mezőgazdasági rendszert, amely környezeti, szociális, gazdasági szempontból egyaránt fenntartható, és egészséges termékek, élelmiszerek előállítását biztosítja. Óvja a talaj termékenységét, mint a sikeres gazdálkodás kulcsát. Előtérbe helyezve a növények, állatok és a talaj természetes egyensúlyát, célul tűzi ki a mezőgazdaság és a környezet minőségének javítását. Jelentősen lecsökkenti a külső erőforrások bevitelét, tartózkodva a szintetikus trágyák és növényvédő szerek használatától. Helyettük a terméshozam és ellenálló-képesség növelése érdekében a természet folyamatait engedi érvényesülni.

Alapelvek az IFOAM szerint:

– kiváló minőségű és megfelelő mennyiségű élelmiszer előállítása;

– a természetes rendszerekkel és körfolyamatokkal összhangban végzett munka;

– talajok hosszú távú termékenységének fenntartása; talajélet élénkítése helyes talajhasználattal és műveléssel, valamint trágyázással; közvetett tápanyagellátás a talaj biológiai aktivitásán keresztül;

– a mezőgazdasági termeléshez kötődő szennyezés minimalizálása;

– a szerves anyagok megfelelő kezelés utáni hasznosítása;

– a növények természetes ellenálló-képességének növelése agrotechnikai eszközökkel (másodvetés, köztes vetés, vetésforgó, pillangósok stb.);

– változatos, sokrétű termelés;

– a hasznos élőlények kímélése, életfeltételeik javítása;

– a termelőrendszerek és környezetük genetikai sokféleségének megőrzése;

– a növénytermesztés és az állattenyésztés harmonikus egyensúlyának megteremtése;

– az állatok egészségének óvása a tartásmód célszerű megválasztásával;

– mindennemű környezetszennyezés lehető legkisebb mértékűre való csökkentése;

– megújítható erőforrások felhasználása;

– a biológiai ciklusok előmozdítása és erősítése a mezőgazdasági rendszeren belül.

A nemzetközi szabályozás fejlődése:

  • ‑ 1978 előtt – védjegyszövetségek saját előírásai;
  • ‑ IFOAM Alap-feltételrendszer – 1978 IFOAM: Basic Standards;
  • ‑ EU-jogszabály – 1991 a Tanács 2092/91/EGK rendelete.

EU-n kívüli országok: NOP, JAS – 2002

A hazai szabályozás fejlődése:

  • Biokultúra Egyesület feltételrendszere 1991; 1997;
  • 140/1999 (IX. 3.) kormányrendelet;
  • 2/2000 FVM-KöM együttes rendelet (2002-ben kiegészítve, már hatályon kívül), EU jogszabály alapján készültek;
  • 74/2004 (V. 1.) FVM-rendelet;
  • a Tanács 2092/91/EGK-rendelete;
  • 2000-től Biokontroll Alap-feltételrendszere;
  • 2010-ben új jogszabálytervezet.

A hazai ellenőrzési rendszer kialakulása:

  • Biokultúra Egyesület – 1983 (1986);
  • holland segítség (SEC, majd SKAL);
  • önálló Ellenőrző Csoport (19881991);
  • Ellenőrző Bizottság (1991-1996);
  • Biokontroll Hungária Kht. 1996 áprilisától.

A tanúsítás 1991-ig Hollandiában folyt, 1998-tól pedig a hazai Biokontroll Hungária Kht. (ma már nonprofit kft.) végzi.

Jelentősebb ökológiai, növényvédelmi eljárási módszerek: megfelelő termőhely megválasztása; agrotechnikai eljárásokkal (például talajforgatás, vetésforgó, megfelelő vetési időzítés stb.) történő növényvédelmi megoldások; természetes tápanyag-utánpótlás; növénytársítások; állomány sűrűségének szabályozása; fajtamegválasztás (genetikai védelem); mechanikai, fizikai; fiziológiai, etológiai; biológiai védekezési módszerek.

Összegzésképpen, az eddig tárgyalt két növényvédelmi eljárástípus szükségszerűségét vagy éppen szükségtelenségét értékelve mindkettő mellett érdemes érveket, illetve ellenérveket is felsorakoztatni.

A kémiai növényvédelem ellen szóló érvek már a bevezetésben, illetve a cikk konvencionális növényvédelemmel foglalkozó részében olvashatók.

Gyorsan összegezve a legfontosabbakat, ellene szólnak a környezetvédelmi és humánegészségügyi kockázatok, a rezisztencia kialakulása, de több kártevővel (vértetű, levélbolhák stb.) kapcsolatos sikertelensége szintén azt erősíti, hogy kizárólagosan ezt az eljárást sem érdemes használni. Szükségességét alátámasztó okok között is szerepelnek humánegészségügyi érvek, nem is jogtalanul. Több olyan kórokozó gombát is ismerünk, melyek toxinjai legalább annyira veszélyesek (ha nem jobban), mint maguk a peszticid-szermaradékok. Az Aspergillusnemzetség egyes gombafajai növényi kórokozók.


1. táblázat. Az ökológiai gazdálkodás területi részarányai egyes országokban


2. táblázat. Ökoterületek és ökoüzemek Magyarországon

Ha nem védekezünk ellenük, akkor amellett, hogy terményeinket tönkre tehetik, toxinjukkal közvetlen veszélyt is jelentenek ránk nézve. Ilyen toxinok például az aflatoxinok és metabolitjaik, melyek a májrák rizikóját növelik. Talán ismertebbek a Fusarium gombafajok, melyek toxinjai (például fumonisinek, T-2 toxin stb.) egyrészt szintén növelik egyes rákos megbetegedések kockázatát, másrészt szaporodásbiológiai rendellenességeket okozhatnak. Gazdasági okok között említendő a megtermelt termény minél nagyobb hányadának megőrzése, annak piacosságának javítása, költség- és munkaerő csökkentése, peszticidgyártásból és -kereskedésből származó profit.

Az ökológiai növénytermesztés mellett szólnak azok az érvek, melyek a kémiai ellen, de ez így logikus. A fentiekben ezt már szintén összegeztük, hozzátéve, hogy a mára szinte minden nyelven elhíresült kifejezés, a fenntartható fejlődés (sustainable development, nachhaltige Entwicklung) valójában nem csak ezen múlik. Ha a Föld lakosságszámának robbanásszerű növekedése ebben az ütemben folytatódik tovább, egy idő után semmi és semmilyen formában nem lesz fenntartható. Vannak olyan becslések, melyek alapján az ökológiai (biológiai) gazdálkodás az egész Földön megvalósítható lenne, csak ahhoz nagyjából, maximum 2,5-3 milliárd embernek kellene élnie bolygónkon. Függetlenül attól, hogy az emberiség születésszabályozásának kérdése egy olyan súlyos probléma, aminek a megoldása a saját és Földünk közös érdeke lenne (lehetőleg minél előbb), a jelen állapot és a jövő tendenciája tehát már önmagában egy erős ellenérv.

Ezenkívül is akadnak azonban – akár közvetlenül a biotermesztés gyakorlatában keresendő – megvalósíthatósági problémák. Hazánkban az utóbbi évtizedekben – amióta egyre népszerűbb lett a biotermesztés, az ilyen jellegű ültetvényekkel kapcsolatban – egyre több olyan kártevő súlyos kártételéről hallunk, melyek a nagyüzemi gazdálkodásban gyakorlatilag szóba sem kerültek. Talán az egyik legsúlyosabb probléma a legnagyobb bioültetvény-felületet adó alma esetében említhető. A 2000-es évek vége felé, amikor már a hitetlenkedőket is kezdte meggyőzni az almamoly (Cydia pomonella) ellen alkalmazott légtértelítéses módszer kiváló eredménye (a faj szexuálattraktáns feromonjával telítik az ültetvények légterét, így a hím nem talál rá a nőstényre), egy olyan kártevő kezdett hihetetlen mértékben felszaporodni az ilyen típusú ültetvényekben, amiről már nagyon régen nem lehetett hallani. Ez a faj az alma bimbólikasztó ormányos (Anthonomuspomorum).

Amikor e faj kártétele (amit újabb megjelenésétől számítva már néhány éven belül képes volt produkálni) helyenként elérte a 70-80%-os szintet (tehát minden 10 virágból hét, nyolc virágbimbót tönkretett!), sokan feladták a biotermesztést. Ezzel a fajjal párhuzamosan – ha nem is ilyen drasztikusan, de – sok egyéb kártevő hasonlóan elkezdett felszaporodni. Biomeggyben például a meggymagfúró ormányos (Anthonomus rectirostris) és a meggyeszelény (Rhynchites auratus) és általában a poloskaszagú darazsak (Hoplocampa spp.), melyek több faja több növényünk (alma, körte, szilva) kártevője, valamint néhány szilvaültetvény esetén ijesztő méreteket öltött a növény kéreggubacsatkája (Acalitus phloeocoptes) által okozott kárkép.

E cikk zárásaként, az eddigiekből levonva a konklúziót elmondható, hogy szélsőségesen, kizárólagosan egyik növényvédelmi eljárást sem érdemes folytatni, mivel – csak a fő problémákat említve – vagy tönkretesszük a Földet és saját egészségünket, vagy nem leszünk képesek megoldani az egyre növekvő népélelmezési problémát. A kettő közötti egyensúlyt viszont sürgősen meg kellene találnunk világviszonylatban, mert az megoldást jelenthetne ezekre a problémákra. Lényegében erre találták ki az integrált növényvédelmet.

Integrált növényvédelmen (angolul leggyakrabban integrated pest management – IPM – néven említve) egy növény valamennyi károsítója ellen alkalmazott legalább két eltérő típusú növényvédelmi eljárást magában foglaló technológiai kategória alkalmazását értjük, melynek célját – magát a kártevő-szabályozást – környezetvédelmi szemléletmód felől közelítve úgy érjük el, hogy megkülönböztetett szerephez juttatjuk az agrobiocönózis természetes szabályozó szervezeteit, és ezt harmonikusan egészítjük ki más típusú, szelektív védekezési eljárásokkal.

Fontos hangsúlyozni, hogy az ilyen jellegű komplex (és nem kombinált!) védekezés során óriási szerepe van az okszerűen és szakszerűen végzett növényvédelmi előrejelzési módszereknek, eszközök alkalmazásának, melyek olcsóbbá, pontosabbá és környezetkímélőbbé teszik az általunk végzett beavatkozásokat.

Ezeknek az integrált növényvédelmi technológiáknak a részletes kifejtésére cikksorozatunk következő részében térünk ki.

SZERZŐ: DR. KERESZTES BALÁZS ADJUNKTUS, ZSOLNAI BALÁZS KERTÉSZETI SZAKÉRTŐ • NEMZETI AGRÁRGAZDASÁGI KAMARA

no