Mezei pocok irtása: segítőtársunk a természet

2018 késő őszén már látszik, hogy nyakunkon a pocokgradáció. Most kell minden gazdálkodónak okosan mérlegelnie, hogy a vegyszeres védekezés nem okoz-e súlyos károkat az élővilágban és a vadállományban. Rengeteg állatfaj hű segítőtársunk lehet a védekezésben, fontos feladat tehát megismerkedni velük.

 

Nappali és éjjeli ragadozó madarak

Ma már kellő nyilvánosságot kap, hogy egy rendőrségi módszerrel kinyomozott mérgezés tettese milyen büntetésre számíthat, így a ragadozók jórészt háborítatlanul vadászhatnak a mezőgazdasági területeken. A pockok elleni „hadjáratban” tucatnyi fajuk vesz részt.

A leggyakoribb hazai ragadozó az egerészölyv (Buteo buteo), állománya több mint tízezer pár. Gallyfészkét szívesen építi mezővédő erdősávok, fasorok nagyobb fáira, így folyamatosan jelen van a mezőgazdasági területeken. Képes széllel szembefordulva egy helyben lebegni („szitálni”), és onnan lecsapni, jellemzőbb azonban, hogy valamilyen vártáról figyeli a pockok mozgását. A lucernatáblákon néha egészen sok példány gyűlik össze, főleg télen; az alkalmas kiülőhelyekért komoly verekedések is kialakulnak.

Az ölyvek pocokfogyasztását legalább másfél méter magas, felül keresztfával ellátott kiülőkkel, azaz „T-fákkal” segíthetjük. Ezek lehetnek kifejezetten magasak is (2-3 méteresek), hiszen ezekből arányosan kevesebb, hektáronként 2-3 is elegendő. Számítani kell ugyanakkor a szélviharokra, tehát az alapos beásás, döngölés nagyon fontos. A kisebb T-fákat egy megfelelő méretű kalapáccsal egy ember is könnyen ki tudja tenni, de ezekből hektáronként 4-5 sem kevés.

A rágcsálóbőség az egerészölyv közeli rokonait, a nálunk csak télen látható gatyás ölyvet (B. lagopus) és a ritka fészkelő pusztai ölyvet (B. rufinus) is a szántókra csalja, különösen az Alföldön.


Egerészölyv

A szitálás nagymestere a vörös vércse (Falco tinnunculus). Minden nyitott szemmel járó gazdálkodó ismeri ezt a kistestű sólyomfélét, amint a szántók fölött széttárt faroktollakkal lebeg, majd hirtelen zuhanva lecsap. A sólymokra jellemző módon fészket nem épít, mezőgazdasági környezetben varjúfélék (dolmányos és vetési varjú, szarka) elhagyott fészkét foglalja el. Mivel ilyeneket a mezővédő erdősávokban gyakran talál, elterjedt madarunk országszerte. A T-fákat ők is szívesen használják pihenésre vagy a zsákmány tépésére. Van azonban egy bevált módszerünk arra, hogy egész évben a szántóink mellett teljesítsenek szolgálatot: a költőláda kihelyezése. A vércsék a mindig éhes 4-5 fiókájuknak olyan tempóban hordják a pockokat, hogy a kicsik néha körbe vannak rakva a „bespájzolt” rágcsálókkal. Ha egy pocok által fenyegetett szántó fasorral, Nagy kócsagok és szürke gémek a lucernaföldön erdővel határos, érdemes már télen kitenni költőládát.


Vörös vércsék költőládában

A vörös vércse nem igazi telepes madár, erre csak a nagyon változatos táplálékkínálatú védett gyepeken van példa, főleg fokozottan védett rokona, a valóban telepes kék vércse (F. vespertinus) számára létesített ládatelepeken. Ott azonban a pocokveszélyt jóformán el lehet felejteni, hiszen olyankor még az alapvetően rovarevő kék vércse is rágcsálókkal eteti ‑ókáit.

A vércseládatelepek harmadik jellegzetes lakásfoglalója leggyakoribb baglyunk, az erdei fülesbagoly (Asio otus). Ő sem épít fészket, így költési szokásai megegyeznek a vörös vércsénél leírtakkal. Zsákmányolási stílusa azonban igen eltérő. Kizárólag éjjel vadászik, sikeréről a T-fák alatt hagyott szürke köpetek árulkodnak. Az erdei fülesbagoly telente a nappalt településeinken, főleg tujákon, fenyőkön csoportosan tölti. Szürkületkor aztán sietve repül a szántókra, a hosszú éjszakák során jó néhány mezei pocok tűnhet el a gyomrában. A köpetelemzések tanúsága szerint más rágcsálót csak elvétve fogyaszt.

Pockos években a szokásosnál jóval több tojást tojik a fokozottan védett gyöngybagoly (Tyto alba), valamint ilyenkor szokott többszörösére ugrani az ugyancsak szigorúan védett rétifülesbagoly (Asio flammeus) néhány páros hazai állománya is. Állattartó telepek mellett a főleg rovarokkal élő kuvik (Athene noctua) is áttér a pocokkosztra.

Nádasainkban fészkel a barna rétihéja (Circus aeruginosus), mocsárréteken vagy ritkán gabonaföldeken a hamvas rétihéja (C. pygargus), téli vendégünk a kékes rétihéja (C. cyaneus). Mindhárman a pockok ádáz ellenségei. Még olyat is leírtak, hogy egy ‑atal kékes rétihéja öt perc alatt nyolc pockot ölt meg, de csak egyből evett, a többit érintetlenül otthagyta. Lassan repülik végig a pockos táblákat, és hirtelen lecsapva zsákmányolnak, aztán a talajon tépik szét áldozatukat.

Pocokevő énekesek...

Minden nyílt területeken honos varjúfélénk eszik pockot, a szarkától (Pica pica), a dolmányos varjún (Corvus corone cornix) át, a hollóig (C. corax). Ezt a tevékenységüket egész évben végzik, lucernakaszálás során is a legelső érdeklődők között vannak, hiszen a tarlón könnyebb nyakon csípni a kisemlősöket. Elsősorban télen látható egy igazi specialista, a nagy őrgébics (Lanius excubitor). Szitálva vagy vártán ülve ‑gyel, parányi ragadozóként csap le áldozatára.

...és vízimadarak

Aki mostanában kezdett gazdálkodni, talán el sem hiszi: a sirályok szántóföldi jelenléte éppúgy új jelenség, mint a kócsagok és gémek pocokfogdosása. Egy-egy lucernatörés alkalmával a sirályok (Larus spp.) ma már fehér felhőként követik a traktort, és egészben nyelik el a hiába menekülő pockokat. A nagy kócsag (Egretta alba) és a szürke gém (Ardea cinerea) a tavaktól, mocsaraktól több tíz kilométerre is összegyűlik, hogy rágcsálókra vadásszon. Egy nagy lucernásban több száz egyed (!) együttes jelenléte sem ritkaság. Ugyanilyen lelkes a fehér gólya (Ciconia ciconia) is, bár kisebb csapatokban és jellemzően kaszáláskor.

Ragadozó emlősök

Ritkán kerül szem elé a karcsú, éppen ezért igen fürge menyét (Mustela nivalis) és hermelin (M. erminea); különösen előbbi legendásan vérszomjas. A róka (Vulpes vulpes) nem tartozik a legnépszerűbb fajok közé; apróvadakban okozott kártétele miatt a vadászok üldözik, a táblákon ásott kotorékai láttán pedig a traktorosok keresik elő cifrább kifejezéseiket. Pedig ezekben a hónapokban fel fog értékelődni a szerepe, hiszen a mezei pockokat ki is ássa járataikból, illetve havas időben is kifejezetten hatékony. Nagy mennyiségű pockot fog az egyre gyakoribb aranysakál (Canis aureus) is.

Vércseláda elkészítése és kihelyezése

Deszkából kell készíteni, a képen látható méretek szerint. Tartósabb, ha a tetőre vízzáró anyag (bádog, pvc, bitumenzsindely) kerül. Nagyon fontos az alapos festés. A láda aljára néhány centi vastagon terítsünk apró szemű gyöngykavicsot. A kihelyezés történhet drótozással vagy szegelve, utóbbi esetben használjunk alátétet!

Ideális helyszín a tábla széli fasor vagy erdősáv szélső fája. Legalább 3 méteres magasságban legyen (minél magasabb, annál jobb), az uralkodó széljárásnak háttal. A láda előtt ne legyenek lombos ágak, hogy a berepülés zavartalan legyen.

SZERZŐ: KOVÁCS GERGELY KÁROLY • „VÖLGY-HÍD” TERMÉSZETVÉDELMI ALAPÍTVÁNY

Ezeket olvasta már?

A napraforgó rovarkártevői
A klímaváltozás által okozott növényegészségügyi helyzet új megvilágításba helyezheti a napraforgó kártevők elleni védelmét.
Magyarország sikerének záloga a vidék megerősödése
Olyan szakképzés kell, aminek legfontosabb kompetenciái a teljesítmény és a versenyképes tudás.
Kelet-magyarországi Agrárfórum 2019
A mezőgazdaság ágazati kihívásai közül az egyik legfontosabb a klímaváltozás.
Kelet-magyarországi Agrárfórum 2019
A mezőgazdaság ágazati kihívásai közül az egyik legfontosabb a klímaváltozás.