Embargótörténelem Napóleontól Trumpon át a csabai kolbászig

A kereskedelmi háborúk gyakran pont az ellenkezőjét érik el annak, mint amit céloztak

Ha elfogadjuk a történelmet tanítónak, akkor a leckéjében az szerepel, hogy a gazdasági-kereskedelmi embargók általában nem a kívánt eredményt érték el, hanem pont az ellenkezőjét. Most éppen az USA Kína elleni szankciói és az EU Oroszország elleni lépései vannak napirenden – ám a jelek szerint ezúttal is beigazolódik a régi tapasztalat.

Büntetéssel felemelni

Az Európai Unió 2014 tavaszán vezetett be gazdasági – élelmiszer-kereskedelmi tilalmakat – Oroszországgal szemben, elsősorban a Krím-félsziget elcsatolása és az Ukrajnával szembeni katonai agresszió miatt. Ami erkölcsileg indokolt volt, az sem politikailag, sem gazdaságilag nem ért célt: Oroszországot nem sikerült rávenni az irányváltásra, viszont az óriásállam mezőgazdasága sosem látott mértékben – igaz, nem kizárólag emiatt – feljött az európai élmezőny egyik lehetséges konkurensévé. Nemcsak az a probléma, hogy számos európai termelő kiszorult az orosz piacokról, hanem ezzel az EU a saját belső versenyét erősítette, illetve felhozta azokat a globális vetélytársakat, akik azóta „helyettünk” szállítanak Oroszországba. Oroszország ma már kevés kivételtől eltekintve önellátó: csaknem 100-120 millió tonna gabonát termel – kivitelre is –, 1992 óta most először már cukrot is exportál; az akár több százezer hektáros birtokok közül sokban egyre nő az állattartás kibocsátása.

Közben hazánknak is több milliárd euró exportkiesést okoztak az embargó hatásai, s vesztes az egész nemzetközösség, amely a 120 milliárd eurós 2013-as kivitellel szemben 2016-ban már csak 72 milliárd eurónyit exportált az oroszokhoz. A helyzetet ugyanakkor árnyalja – hívta fel lapunk figyelmét Potori Norbert, az AKI kutatási igazgatója –, hogy már az embargó előtt is létezett doktrína, amelyben az oroszok az önellátást célul tűzték ki; továbbá az európai exportőröknek számos termék esetében viszonylag hamar sikerült alternatív felvevőpiacokat találni. Emellett az oroszországi önellátásban szerepet játszanak többek között az európai élelmiszeripari cégek is, amelyek érdekeltségeket működtetnek kint.

Japán sokk és brazil ugrás

Az EU-orosz-konfliktus mellett a másik „címlapos” szembenállás az USA és Kína közötti kereskedelmi háború. Vajon ott meghozza a kívánt eredményt a gazdasági blokád? A Bloomberg nemrég arról írt, hogy az embargók hatástalanok, negatívan hatnak az USA megbízhatóságára a terménykereskedelem terén, ami sok országot arra kényszerít, hogy csökkentsék az USA-tól való függőségüket. – Lehetséges, hogy Kína soha többé nem bízik meg az USA-ban, mint kiszámítható kereskedelmi partnerben– mondta például Ann Bergfüggetlen tanácsadó és kereskedő, aki szerint Kínának a saját ellátása biztosítására vonatkozó döntése végül az USA szójababjának behozatali kvótájává válhat.

Így történt ez például 1973-ban, amikor Nixon embargó alá vonta a szójabab exportját Japánba. Akkor az Egyesült Államok uralta a globális szójababtermelést: bő ötször annyit termelt, mint az utána következő Kína, s akkor még Brazília nem volt benne az első 10ben. A nixoni embargó sokk-ként hatott Japánban – hisz a szójaellátása tekintetében a szigetország 88%-ban támaszkodott az USA-ra –, de válaszul Japán nagymértékben fektetett be Brazília akkoriban újonnan fejlődő szójaiparába.

Azóta a latin-amerikai nemzet mint a legfőbb exportőr felülmúlta az Egyesült Államokat.


Amikor a történelem fűszerez. Ha bors nincs, a paprika is jó

Bár Brazília termelői 2019 első félévében a kedvezőtlen időjárás miatt mintegy 5%-kal kevesebb szójababot takarítanak be, mint az amerikaiak, az előző szezonban már megelőzték az USA-t. A Businessrecord.com szerint Brazília most ismét nyerhet az USA-Kína-konfliktussal: maga az USA agrárminisztériuma prognosztizálja, hogy Brazília közel 80 millió tonna szójababot szállít ki a szezonban, ami 56%-kal több, mint az Egyesült Államok kivitele.
Visszatérve a Berg által említett kvótahatásra: ha Kína alternatív szójabab-beszerzési források után néz, sok ország érdekeltté válhat, hogy növelje termőterületeit. A dél-amerikaiak mellett az orosz miniszterelnök már figyelmeztette országát arra, hogy a Kínába történő szállítás céljából növeljék a Távol-Keleten a termelést.


Ki tartja kézben a (szója) piacokat?

„Rendcsinálás” és ellentétes hatás

Ugyanilyen ellentétes hatást keltett Jimmy Carter nemzetközi embargója a Szovjetunió ellen 1979-ben, amikor a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba (ahogy a szovjet diktatúra szokta ezt becézni) „rendet csinálni”. A szankciókkal szemben az USA-ban is óriási ellenállás alakult ki, és bár Carter viszonylag gyorsan engedett, addigra már számos változást okozott az intézkedés. Argentína például gyorsan megtagadta az agrárembargó követését, majd Kanada is bejelentette, hogy újraindítják a szovjet gabonamegrendelések teljesítését. Követték őket a spanyolok is, akik 300 ezer tonna gabonát vittek a Szovjetuniónak – számolt be a Dolgozók Lapja 1980 decemberében.

Érdek, ütközés. A kereskedelmi zárlatok a gazdaságtörténet tanúsága szerint nem képesek megállítani a piacra jutást

Erre egyébként máig emlékeznek Iowa állam termelői, akik mint az orosz piacok egyik fő beszállítói akkor is megszenvedték az embargót. Ugyanis mindig vannak alternatív beszerzési piacok, s aki egy zárlat miatt elveszíti addigi pozícióját, annak a helyét pillanatok alatt betölti valaki más a világ valamely pontjáról. A BusinessRecord idéz egy iowai termelőt, aki máris pesszimista azt illetően, valaha is visszatérhet-e a Kínával folytatott kereskedelemhez.

Jefferson és Napóleon

S végül két még régebbi példa a történelemből. Thomas Jefferson amerikai elnök 1807-ben úgy próbálta elkerülni az Anglia és Franciaország közötti háborút, hogy felhagyott a két országgal való kereskedelemmel. Ezzel azonban – mint hamarosan kiderült – sokkal több kárt okozott az Egyesült Államoknak, mint a másik két államnak. Ráadásul a kívánt célt sem érte el, csupán késleltette a fegyveres konfliktust Angliával. – Az embargó volt a legdrámaibb, önmagában kiváltott sokk az Egyesült Államok történelmének kereskedelmi vonatkozásait tekintve – írta Douglas A. Irwin közgazdász új könyvében (A kereskedelem felborulása: az amerikai kereskedelmi politika története).

A másik példa Napóleoné – a jól ismert zárlat Anglia térdre kényszerítésére. Miután a francia császár nem tudta legyőzni az ipari forradalom révén erősödő szigetországot, egy egész Európát magában foglaló egységes blokádot hirdetett. Eleinte úgy tűnt, hogy a zárlat eredményes lesz, de hoszszú távon kiderült, hogy a blokád egy sor problémát okozott. Egyrészt nem sikerült pótolni a közös kereskedelem révén áramló fontos termékek jó részét, másrészt az áruk így is cserélődtek – csak éppen a hatalmas csempészhálózatokon keresztül. Továbbá, bár eleinte fellendülést tapasztaltak az európai államok iparában, végül be kellett látniuk, hogy egyik fél sem képes maradéktalanul kielégíteni saját igényeit.

A paprikás kolbász logikája

Napóleonra visszatérve: máig él a legenda, hogy a csapai kolbászt azóta ízesítik (csípős) piros paprikával, amióta a napóleoni háborúk idején hiánycikk lett a korábban használt bors. Ha e gasztronómiai fordulat nem is valós, a logikája mégis létező hatásra épül: a zárlatok, embargók új piacokat, de akár új termékeket eredményezhetnek az alávetett térségekben, amelyekkel azok ellensúlyozhatják a blokádok negatív következményeit.

Általános igazság tehát, hogy a magas vámok vagy a bojkott csak akkor érheti el a kívánt hatást, ha a zárlat alá vont ország nem képes más, harmadik vagy sokadik felektől kielégíteni az embargó alá vont termékek iránti igényét. Ha ezt nem jól méri fel az embargót hirdető fél, akkor nemcsak termelőinek a helyzetét nehezíti, hanem még öngólt is lő: felerősíti, „magára húzza” az addig alatta teljesítő konkurenseit.

no