A kutya legkiválóbb tulajdonsága: ragaszkodása az emberhez. Számtalan eset van, amikor az eb sokévi távollét után is hű marad gazdájához. Már ősidők óta rengeteg költeményben, elbeszélésben és festményen méltatták kedvencünk ragaszkodását. Homérosznak köszönhetjük a hűség legelragadóbb ábrázolását a visszatérő Odüsszeusz és az idős kutyája, Argos közötti viszontlátás jelenetében.
Amikor valaki hosszú éveken keresztül meghitt lakóközösségben él kutyájával, és ebből kifolyólag közöttük meghitt barátság fejlődik ki, abban az esetben a kutya hűsége szinte megható mértékben fejlődik ki a gazdája iránt. Minden szimpátia mellett is igyekszünk azonban biológiailag tisztázni a kutyahűség alapjait, és feltenni a kérdést: melyek azok a belső mozgatóerők a kutyánál, amelyek oly szorosan és kitartóan fűzik gazdájához.
A kutya őse, a farkas társas lény, amely falkában él. A csoportos ösztön tartja össze az egyes állatokat a vadászaton, sőt a védekezésben is nagyobb eredményeket érnek el együttesen. A falkát egy különösen erős egyed, a vezérállat vezeti. A kutyánk ugyanilyen társas ösztönt (nevezhetjük akár falkaösztönnek is) örökölt őseitől, ezért szüksége van arra, hogy kapcsolata legyen fajbeli társaival, és keresi is ezeket a kapcsolatokat. Amennyiben erre nem kínálkozik bőséges alkalom, akkor ösztönösen fogadja el az embert, a gazdáját falkatársának pótlására, és benne a felette álló vezéregyedet látja, akinek készségesen alárendeli magát. Azáltal, hogy a gazda eteti kutyáját, számára ő lesz a táplálékforrás; gondozza, játszik vele, becézgeti, így közte és gazdája között bensőségesebb, szorosabb, tartósabb kapcsolat fejlődik ki. Az az egyed, amelyik megszokta, hogy mindig a gazdája sarkában jár, bizony nagyon megszenvedi, ha nem követheti; elhagyottnak érzi magát, ha gazdája magára hagyja. Ki nem állhatja a magányt, nem neki való; egy világ omlik össze benne, amikor egyedül marad. A fiatal kutya ilyenkor hangosan vinnyog, a felnőtt viszont másképpen fejezi ki ugyanezt: üvölt, bepiszkít, ami igencsak gondot okoz a gazdának. Az eb soha nem érti meg, ha elmegyünk otthonról!
A kutya minden viselkedési megnyilvánulásában, így a gazdájához való ragaszkodásában is elsősorban a szaglóérzéke játszik szerepet. A ragaszkodás megszűnik, ha a kölyök elvesztette szaglóérzékét. Amikor az eb megérzi gazdája szagát, ez számára örömteljes élményt jelent. A gazda kutyájával két fajból álló vegyes, ember-kutya falkát képez. A kutyának gazdájához való ragaszkodása nem olyan lelki magatartás, mint az ember hűsége a hozzá hasonlókhoz, hanem bizonyos mértékben ősi örökség, amelyet biológiailag a falkaösztönre lehet visszavezetni. Egyetlen kutyának sincs erkölcsi magatartása. A kutyabarátok hajlamosak a kedvencüknél megfigyelt sajátosságokat azonosítani az emberével. Hasonló összetartást találunk azoknál azonban az állatoknál, amelyek csordában élnek a szabad vadászterületeken. Ejtsük fogságba egy ilyen állatfaj fiatal egyedét, például egy őzgidát, egy süldőt vagy egy fiatal vadlibát, és mint gondozójuk, pótoljuk az anyját; úgy követ majd minket, mint egy kutya. Itt is a csordaösztön hozza létre a kapcsolatot, ami rendkívül megkönnyíti a háziállatainkkal való érintkezésünket.
Azok az állatfajok, amelyeknél ez az ösztön hiányzik, nehézségeket támasztanak a domesztikálásukkal szemben, mivel közösségigényük mind a fajt, mind az embert illetőn nagyon csekély. A vadkutya azonban különösen alkalmas volt a domesztikálásra, egyetlen egy másik állatfaj sem éri el a ragaszkodásnak azt a fokát, mint a kutya. Ő a legmegközelíthetőbb, legbarátságosabb, legtanulékonyabb és ezért a legsokoldalúbban használható háziállat.
Összehasonlításképpen lássuk a macskát, amely nem közösségben, hanem magányosan élő állat, és az is marad. Ezért nála az emberrel való érintkezés igénye kicsi. Macskánk egyszer talán 100 méterig elkísér minket sétánkon, ragaszkodása azonban megszűnik a szabadban, hazamegy. így csak félig háziállat. Az ember háza táján, mint meleget és eső elleni oltalmat igénylő állat, csak menedéket és védelmet keres, egyébként azonban mint ragadozó járja a maga útját. Természetesen kivételek vannak, néha még a macska tanítása is sikerül.
Az emberhez való ragaszkodás mégsem mindig egyforma a kutyáknál. Az egyedi különbség örökölhető, de a környezettől függő is lehet. Vannak kutyák, amelyek nem hagyják magukat egy idegen által elcsalni, tehát megvesztegethetetlennek tekinthetők, amíg a másik nem iránti szerelmük el nem kapja őket. Ha valaki egy egyébként megbízható őr- vagy védőkutyának beállított kant egy tüzelő szukával vagy az utóbit egy kannal közelíti meg, akkor az állat minden idegen személy részéről megközelíthető; megtagadja az éberséget és a gazdájával szembeni engedelmességet. Vannak azonban olyan egyedek, amelyek már megszokásból válogatás nélkül csatlakoznak minden idegenhez. Ezeket mindenki kutyájának nevezik.
Amikor egy kutya gazdát cserél, akkor meg kell szüntetnie addigi gazdájával fennálló kapcsolatait, és újakat kell létesítenie az utódjával. A felnőtt egyed számára az ilyen átszokás sohasem történik lelki megrázkódtatás nélkül; gyakran sokáig, néha egy-két hétig búsul. Ezalatt az átmeneti idő alatt az új gazda se ragaszkodást, se éberséget ne kívánjon kutyájától! Az új egyed a szakszerű bánásmód ellenére is csak lassan és nehezen csatlakozik gazdájához, így nyújt azonban biztosítékot arra, hogy idővel ragaszkodó és megbízhatóan hű lesz.
A ragaszkodás a kutya legértékesebb tulajdonsága. Ez teszi lehetővé ugyanis számunkra kedvencünk nevelését és kiképzését, ezért szoktuk a leggondosabban óvni a ragaszkodását. Természetesen nem lehet hókusz-pó-kusszal elővarázsolni ezt a vonzalmat és a hűséget, csupán empátiával és szeretetteljes érintkezés útján lehet szert tenni erre.
Ne adjuk át a kutyát más személynek, még a legközelebbi hozzátartozóinknak sem; tartsuk állandóan, éjjel-nappal magunk mellett! Mindig kedveskedő szavakkal nyújtsuk át neki táplálékát! Mindenekelőtt azonban ne mereven, barátságtalanul, hanem megértően, barátként, lakásban éppúgy, mint a szabadban, foglalkozzunk vele, amennyit csak lehet, folytassunk vele kedveskedő és barátságos szavakkal kísért gyakorlatokat, amelyek örömet okoznak neki. Bárhol is találjuk kutyánkat, fogadjuk mindig barátságosan és szívélyesen. Tehát mindenütt, ahol kívánságunknak megfelelően viselkedik, gyakori simogatással és paskolgatással becézgessük! Lényének minden szálával ragaszkodnia kell hozzánk, mellettünk biztonságban és jól védve kell éreznie magát.
Az olyan gazda, aki embertársairól keserű tapasztalatokkal rendelkezik, könnyen hajlik arra, hogy a kutyában lássa az egyedüli megbízható, hű élőlényt, és az emberi fölé helyezze a kutyahűséget. Ez túlzás egy kicsit. Az az ember hű, aki egy másikkal szemben nemcsak a jelenben tanúsít vonzalmat, ragaszkodást, barátságot a vele való kapcsolat közben, hanem aki kötelességének érzi (persze abban a reményben, hogy a másik is viszonozza ezt az érzést), hogy a jövőben síkra szálljon a másikért, és segítsen neki. Adandó alkalommal szóval és tettel ott is megvalósítsa ezt a kötelességet, ahol ellenállást kell legyőznie a másikért, és még emellett vállalnia is kell egyes kellemetlenségeket. Ezek mind olyan követelmények, amelyeknek a kutya nem tesz eleget, és nem is fog sohasem.
Sokan úgy tartják, hogy a kutya lelki értelemben bizonyos tekintetben hasonlít az emberhez. A kutyával szembeni érzelmi beállítottságukból fakadóan emberi színvonalra emelik fel szeretetreméltó társukat, így közelebb hozzák magukhoz, és mint egy emberrel, bensőséges barátságot kötnek vele, hogy még jobban szerethessék. Ez a szokásos emberiesítés arra a tévútra vezeti őket, hogy emberi szemszögből ítélik meg, magyarázzák és értékelik a kutyán tett minden megfigyelésüket. Eközben teljesen elhagyják a valóság szilárd talaját, s a kutya minden életmegnyilvánulásába emberi érzéseket, gondolatokat, indítékokat, szándékokat, valamint ennek megfelelően cselekvéseket csempésznek be, amelyre a kedvencünk, a maga egyszerű agyával egyáltalán nem képes, és nem is lesz soha. Aki emberiesíti a kutyát, az már eleve elzárja maga elől az állat igazi természete megismerésének lehetőségét.
