Sokan azért lesznek megszállott állatbarátok, mert szentül meg vannak győződve arról, hogy az állatok sohasem csapják be őket.
A kutya érzelmei általában spontán módon, és szinte majdnem mindig valamilyen testi állapottal (éhség, szomjúság, fáradtság, düh, szexuális vonzalom, stb.) összefüggésben jelentkeznek, vagy ingerek (támadás, menekülés, szokatlan hang- és fényhatások) váltják ki azokat. Természetesen a kutya érzelmi világában is vannak olyan jelenségek, amelyek a féltékenységre, a lehangoltságra, a bánatra, az örömre, a szeretetre, stb. hasonlítanak. Az is nyilvánvaló, hogy a kedélye váltakozásának rendszerint ugyanaz a háttere, mint az ember esetében.
Minden kutyatartó tudja, hogy kedvence időnként úgy viselkedik, mintha „a lelkiismerete rossz lenne”. Ez a kedélyállapot azonban inkább a valóságos félelemhez áll közelebb, komplikálva az állat menekülési reakciójával és alárendeltségi megnyilvánulásaival.
A bánat is meglehetősen gyakran vesz erőt a kutyákon, különösen olyankor, ha egy általuk kedvelt, szeretett személy elmegy, illetve eltűnik a környezetükből. Főként a tétlenség jellemzi ezt a kedélyállapotot, de kiválthat vonítást vagy keresési reakciókat is. (A kutya meglátogatja azokat a helyeket, ahol az illető személy rendszerint található volt.) Az ilyenfajta bánatos hangulat jelentkezhet akkor is, ha egy másik kutya tűnik el hirtelen és tartósan az állat életéből. Kölykező szukák például egy bizonyos ideig szűkölnek, ha a fialás közben valamelyik kiskutya kimúlik, majd az elpusztult újszülöttet lenyalják, és ugyanúgy védelmezik, mint élő testvéreit. Amennyiben elviszik valamelyik kölykét, a szuka rendkívül izgatott lesz, és sokáig keresi kicsinyét.
Szexuális szerelmi vonzódást kutyáink általában nem tanúsítanak, olyan vonzalmat azonban igen, amely kapcsolatos a kutya ivarzásával, és ez akkor is jellemző a kanra, ha a szuka nincs a közelben. Ez a kedélyállapot nagyfokú izgatottságban, a séták iránti „kérés” sűrűségében és erőszakolásában fejeződik ki. A sétákat természetesen vonzalma tárgyának, a szukának a területére irányítja. Az állat étvágya ilyenkor csökken, támadó hajlama viszont fokozódik.
A viselkedéskutatás még néhány évtizeddel ezelőtt is az ember és állat közötti különbségként fogadta el, hogy az ember tud, az állat pedig nem tud hazudni. Már csak azért sem, mert mindenfajta hazugság jelentős mértékű értelmességet feltételez, ilyesmit pedig még a felsőbbrendű állatoknak is csak alig egynéhányan tulajdonítottak.
Időközben változtatni kellett ezen a véleményen. Egy német zoológus egyszer valahol a Spitzbergákon ütötte föl kutatósátrát. A környékbeli sarki rókák gyorsan megszokták az újdonsült szomszédot, s nemsokára annyira megszelídültek, hogy a tudós tenyeréből ettek. Ilyenkor néha olyan jelenetekre került sor, hogy a zoológus alig hitt a szemének. Egyszer az egyik nőstény jókora sajthoz jutott, ám rakoncátlan kölykei annyira szorongatták, hogy félő volt, elveszti a finom falatot. A szuka hátrált néhány lépést, majd egészen váratlanul vészkiáltást hallatott, mire a kölykök hanyatt-homlok menekültek fedezékbe. A nőstény ezek után elégedetten, s főként háborítatlanul elfogyaszthatta a sajtot. A kutató szerint az anya szántszándékkal becsapta kölykeit, ugyanis ellenség nem volt a láthatáron. Ha azt akarjuk bebizonyítani, hogy az állatok képesek hazudni, minden attól függ, mit értünk hazugságon.
Ha a nyelvvel, beszéddel hozzuk kapcsolatba, akkor az állatoknak nem sok babér terem ezen a területen. Az emberi megértés szempontjából egyetlen állatfaj sem rendelkezik a beszéd képességével. Mindazonáltal az állatoknak fölöttébb kifinomult kifejezési formáik, megértetési lehetőségeik vannak, s tulajdonképpen nem is kell belemennünk a nyelv, a beszéd fogalmának meghatározásába, mivel kétségkívül vannak olyan hazugságfajták az embernél is, amelyek nem a szóhoz kötődnek.
A hazugság nem mindig azt jelenti, hogy „tudatosan nem mondunk igazat”, ahogy azt az egyik leghasználatosabb fogalom meghatározás leszögezi. Lehet hazudni nyelven kívüli eszközökkel is, arckifejezéssel, mozdulatokkal, sőt mozdulatlansággal is. Gondoljunk például az „arcizma sem rándult” kifejezésre. Vagy amikor valaki halottnak tetteti magát, márpedig ez az állatvilágban ugyancsak elterjedt viselkedésforma. Az amerikai oposszum például veszély esetén elfekszik, kifordítja szemét, kilógatja nyelvét a szájából. A legjobb színésznek is becsületére válna ez a produkció!
Hasonló jelenséget tapasztalunk számtalan madárfajnál, csúszómászóknál, sőt gerincteleneknél (rovaroknál) is. A mozdulatlanságnak az a célja, hogy az ellenséget megtévessze, figyelmét élő, mozgó zsákmányra terelje. Persze felvetődik a kérdés, hogy „tudatos hazugságról” van-e szó, tehát hogy ezek az állatok szándékosan színlelnek-e valótlan állapotot. A legtöbb esetre ez nem áll. Amikor a madárszülők sántaságot, vagy betegséget színlelnek, hogy a fészek közeléből elcsalogassák az ellenséget, az nem „tudatos megtévesztés”, hanem a szituáció által kiváltott velük született, ösztönös cselekvés.
A megtévesztés egyébként roppant elterjedt viselkedési forma az állatvilágban. Gondoljunk csak a mimikri ezernyi válfajára. Hazugságról azonban akár ember, akár állat esetében csak akkor beszélhetünk, ha egy bizonyos helyzetben tudatosan hamisat juttatnak kifejezésre. Ezzel viszont máris eljutottunk az állati tudatosság kényes kérdéséhez. Mindazonáltal érjük be pillanatnyilag azzal az állítással, hogy – legalábbis a magasabb rendű állatok – igenis bírnak egyszerűbb tudattal, van például éntudatuk, különbséget tudnak tenni saját maguk és mások között.
Ha elfogadjuk Friedrich Kainz ama meglehetősen kacifántos meghatározását, miszerint a hazugság „a partner félrevezetését célzó, tudatosan hamis közlés, amely valótlanul mutatja be a külső vagy belső valóság tényállását, vagy azt elhallgatással, illetve az (arc)vonások átalakításával lényegesen megváltoztatja”, akkor azt kell mondanunk, hogy az állatok tudnak hazudni. Hazudott a német zoológus sarki rókája, amely valótlanul mutatta be a „tényállást”, hisz vészkiáltást hallatott, bár nem volt veszély. S tette mindezt tudatosan, mert maga akarta enni a sajtot.
Ilyesmit egyébként megfigyeltek madaraknál is. Az énekes rigók például ugyancsak vészkiáltással „távolítják el” a hívatlan vendégeket az áhított ínyencfalat közeléből. Hazudik az európai vörös róka is, amikor alvást színlel, vagy halottnak tetteti magát, hogy odacsalogassa zsákmányállatait.
Az egyik floridai állatkert csimpánza abban lelte örömét, hogy látszólag közömbösen gubbasztott háttal a nézőknek, ám amikor azok elég közel jöttek a rácshoz, villámgyorsan megfordult, s a pofazacskójában tartogatott nagy adag vízzel hideg zuhanyt zúdított a mit sem sejtő látogatóra. Ez is hazugság volt.
