A modern mezőgazdaság eszköztárában jó egy évszázada jelentek meg azok a kémiai vegyületek, melyek célja valamilyen, a gazdálkodást akadályozó élőlény (növény, gomba, állat) elpusztítása. Az anyagok az emberekre is veszélyesek, de az élővilágban, környezetünkben is súlyos károkat okozhatnak. Más esetekben a gazdálkodók nem „elkövetők”, hanem fontos szemtanúk lehetnek, ha tudatos állatmérgezés nyomaira bukkannak. Sajnos még a 21. században is beszélnünk kell ezekről a felháborító esetekről, melyek helyszíne csaknem mindig mezőgazdasági terület.
Vegyszerek
A mezőgazdasági vegyszerezések „legsötétebb” korszaka a második világháború utáni néhány évtized. Ennek az időszaknak az emblematikus anyaga a diklór-difenil-triklóretán, azaz a DDT. Magyarország 1967 és 1970 között a világon elsőként tiltotta be az ezen hatóanyagon alapuló készítményeket, mégpedig egy balatoni halpusztulást követően. Csakhogy a DDT gyakorlatilag máig kimutatható emberben és állatban egyaránt, ijesztő egészségügyi kockázatot jelentve (meddőség, rákkeltő hatás stb.). A természet- és környezetvédelem egyik elrettentő példája, hogy a szert csak rovarok ellen alkalmazták, ám hatása a tápláléklánc csúcsán, nagytestű sólymokban és sasokban is jelentkezett, és nem akut mérgezésként. A felhalmozódó (akkumulálódó) DDT a szaporítószervet támadta meg, a tojók vékonyhéjú tojásokat raktak le, ami kotláskor összetört. A vándorsólyom tucatnyi európai államból, így hazánkból is kipusztult, harminc évre volt szüksége, hogy ismét megtelepedhessen.
Ahogy a DDT-vel senki nem akart sólyomtojáshéjat vékonyítani, úgy a rodenticidek hatása is sokszor egészen másutt csattan. 2019 tavaszán Romániában őzek és szarvasok hullottak el nagy számban, feltehetően rágcsálóirtás következtében, de éppen a rossz tapasztalatok miatt aggódtak a hazai vadgazdálkodók is a véralvadásgátlók eseti engedélyeztetése miatt. 2005 tavaszának tragikus eseménye volt a Békés megyei darupusztulás. Örménykúton 100 védett madárnak egy nagyon súlyos gondatlanság miatt kellett kimúlnia: egy gazdálkodó rágcsálóirtási céllal akkor már évek óta betiltott szerbe (monokrotofosz) áztatott gabonát, amit aztán egyszerűen szétszórt a táblán. Ennél gyakoribb, hogy a már haldokló rágcsálókkal táplálkozó ragadozók vagy baglyok kapnak másodlagos mérgezést; ez szántóföldön éppúgy előfordulhat, mint azokon a helyeken (pl. ipari parkokban, nagyáruházak mellett), ahol patkányirtás zajlik.
Annak idején nagy port kavart a 1974-es és ’75-ös hortobágyi vadlibapusztulás. A búzavetés mindkét ősszel elkésett, a kapkodva elvégzett munka nyomán sok higanyos csávázószerrel kezelt szem a felszínen maradt. Négy vadlúdfaj több mint 300 egyede, köztük hat, ma a legszigorúbb védelemben részesülő, 1 000 000 Ft eszmei értékű kis lilik hullott el higanymérgezésben; májukban és izomzatukban 2,6 és 5,8 ppm közötti értékeket mértek (Gyüre – Zöld, 2004). Mezőgazdasági eredetű volt egy pannonhalmi mérgezés is: az apátsági kertészet méregraktárának leégése után a környéken elpusztult énekesmadarakat találtak. A boncolás tüdőbevérzést mutatott ki, vagyis a levegőbe jutott káros anyag végzett velük (Rékási, 1992).
1. kép. 2010-ben egy székesfehérvári fácántelep mellett öt egerészölyv és két róka teteme került elő. A rendőrségi nyomozás feljelentés nélkül zárult le…
Tudatos mérgezések
2008-as betiltását követően is elkeserítően sokszor kell kimondanunk, leírnunk a karbofurán nevét. Kiemelkedő természeti kincseink, a fokozottan védett sasok kegyetlen és alattomos elpusztításának ez az egyik leggyakoribb eszköze. Sok-sok évnyi szünet után az új évezred elején kezdődött az az elképesztő mérgezési hullám, ami hazánkat a ragadozóvédelem élharcosainak sorából a legsötétebb ragadozógyűlölők szégyentablójára száműzte. Elpusztult mérgezett csalétkek (baromfi, fácán) jelentik a kiindulópontot, az elhullott dögevők (rókák, kóbor kutyák) pedig maguk is tovább mérgezhetnek. A döggel csak igen ritkán táplálkozó kerecsensólymok is pusztulnak, feltehetően részben azért, mert valakik méreggel akarnak megszabadulni a sólymok gyakori táplálékának számító házi galamboktól (Kerecsensólyomvédelmi munkacsoport, 2011).
2011-ben már akkora volt a baj, hogy egy külön LIFE programot kellett indítani a jelenség ellen. Ennek keretében állt a természetvédelem szolgálatába Falco, a méregkereső kutya, aki ma már nem egyedül, hanem hasonlóan kiképzett társaival, Samuval és Carlóval együtt keresi a madárpusztulások helyszínein a mérgezett csalikat és az elföldelt tetemeket szerte a Kárpát-medencében. Ennek révén a korábbinál sokkal több elpusztult állat került elő, ám egyúttal a tettesek is jóval hatékonyabban kézre keríthetők. Letöltendő, ennek megfelelően precedens értékű szabadságvesztés nálunk még várat magára. Utolérte ugyanakkor megérdemelt büntetése egy spanyol gazdát, aki farkasokat akart mérgezni, de védett vörös kányákkal, keselyűkkel, illetve rókákkal, kutyákkal végzett: 2015-ben két év börtönt kapott, szabadulása után két évig nem gazdálkodhatott, négy évre eltiltották a vadászattól, továbbá ki kellett fizetnie 37 millió forintnak megfelelő bírságot (MME, 2015).
A mérgezések felderítése során a cui prodest-elv értelmében gyakran egy vadászra, vadgazdálkodóra vetül a gyanú árnyéka. Nem véletlen, hogy a mérgezés elleni összefogás egyik partnerszervezete a Magyar Vadászkamara. De sajnálatosan jellemző az is, hogy gazdálkodók akarnak varjútól, pocoktól megszabadulni. A mérgezés veszélyességének bemutatására, illetve a mezőgazdasággal való kapcsolatra elég felidézni egy 2016-os csikériai esetet, amikor kacsatelep környékén mérgeztek. A forát hatóanyag olyan dózisban volt jelen a csalétkekben, hogy a helyszíni nyomozást végző rendőrök és természetvédők a nap végén már rosszullétre (köhögés, hányinger) panaszkodtak (Deák – Horváth, 2016).
A mezőgazdasági területeken jobbára olyanok tartózkodnak, akiknek ott valami dolguk van. Így nyugodtan nevezhetjük az agrárterületek „őreinek” a gazdálkodókat, traktorosokat. 2016-ban például Tolna megyében egy gazda jelentett be egy már korábban megmérgezett rókától elpusztult három rétisast. Nagyon fontos, hogy egyetlen gyanús róka- vagy madártetem se legyen felderítetlen, erre szolgál a mérgezésbejelentő forródrót (06-20251-4404). De hívható ilyen esetben az illetékes nemzeti park valamelyik munkatársa vagy akár a rendőrség is. Tartsuk nyitva a szemünket abban a reményben, hogy ha pár év múlva valaki előveszi ezt a lapszámot, hitetlenkedve csóválja a fejét: ilyen problémák is voltak Magyarországon…?
A rétisas a madármérgezések egyik fokozottan védett áldozata
Felhasznált irodalom:
Deák G. – Horváth M. (2016): A Mérgezésmegelőzési Munkacsoport 2016. évi beszámolója. Heliaca 14. évf. p. 68-73.
Gyüre P. – Zöld B. (2004): (Tajgai) vetési lúd. In: Ecsedi Z. (szerk.): A Hortobágy madárvilága, p. 147-148.
Kerecsensólyomvédelmi munkacsoport (2011): 2011. évi beszámoló. Heliaca9. évf. p. 18-23.
Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (2015): Börtön és 118 ezer euró büntetés állatmérgezőnek Spanyolországban
http://112press.hu/hirek/reszletek/ragadozomadar_mergezok_felelossegre_vonasa_spanyolorszagban/Rékási J.
(1992): Vegyszermérgezés következtében elhullott madarak a Pannonhalmi Természetvédelmi Területen. Madártani tájékoztató, 1992. VIIXII. p. 9.
SZERZŐ: KOVÁCS GERGELY KÁROLY
