Nem csupán gazdaság – értéket ment, tájat formál, élőhelyet ad, és közösséget épít
A magyar mezőgazdaság a kiszámíthatatlan időjárás, a munkaerőhiány és a ránk zúduló importáru közepette is igyekszik fenntartani a gyümölcstermesztés és szőlészet hírnevét, melyet a régi idők önellátása, a találékonyság, a makacs újrakezdés (gondoljunk csak a filoxérára…) és a helyi adottságokhoz való alkalmazkodás alapozott meg. Évszázadok alatt (akárcsak a zöldségfélék és egyes speciális szántóföldi növények esetében) kialakultak a termesztési körzetek; a szőlőnél ennek külön neve is van: borvidék.
(a fotók a szerző saját felvételei)
A fent említett és további nehézségek (új kártevők megjelenése, problémás értékesítési láncok stb.) miatt a szezonális gyalogmunkára építő hagyományos gyümölcsészet és szőlészet egyre inkább kiszorul a pálya szélére. Nagyon komoly befektetéssel el lehet indulni a korszerűsítés felé; ez a modern, támrendszeres, jéghálós, szuperintenzív ültetvények, rázógépek, hatalmas szőlőkombájnok világa. Egy másik út is modernizál, de közben igyekszik alternatívákat keresni a problémákra; az ökológiai ültetvények, a „szedd magad!” akciók, a feldolgozóüzemek, a kártevők természetes ellenségeinek felszaporítása, a biztonságos, „barátságos” növényi vagy baktériumalapú rovarölő szerek alkalmazása néhány ilyen módszer.
És végül nem szabad elfelejteni, hogy a kertészkedés sokaknak nem a profitot, a befektetés megtérülését jelenti, hanem az öreg, betegségeknek ellenálló gyümölcsfák megőrzését és továbbszaporítását, az önellátást, a saját szüretelésű vegyszermentes gyümölcsök, a belőlük készített lekvárok, levek, borok, pálinkák felett érzett büszkeséget. Ha tehát gyümölcsösökről beszélünk, a nagy ültetvények mellett a kertek végében álló néhány szilva-, alma- és körtefát sem szabad kifelejtenünk, a magyar tájra és az élővilágra ezek éppúgy hatnak, mint a hatalmas almások, barackosok, szőlők.
Gyümölcsfák a tájban
Talán nincs is olyan közöttünk, aki ne találkozott volna már jártában-keltében váratlan, meglepő helyen egy gyümölcsfával vagy elvadult szőlőtőkével. Erdőben, szántó szélén, útárokban hozzák termésüket ezek a nagy túlélők nyomtalanul eltűnt tanyák, mára felszántott hajdani gyümölcsösök, szőlőskertek, szőlőhegyek helyét jelezve. Hatalmas munka, de egyben igen lelkesítő cél lehet ezek oltványok formájában történő megőrzése. Felbecsülhetetlen értéke lehet annak a genetikának, amit ezek a viharoktól tépázott, betegségekkel dacoló fák hordoznak, csak éppen a sötétben tapogatózva kell a titkukat kideríteni, hiszen már nem tudunk senkit megkérdezni tulajdonságaikról, felhasználásukról. Valamivel könnyebb, ha falusi porták idős lakóitól gyűjtjük be az információkat, tapasztalatokat és természetesen az oltóvesszőt. Civil szervezetek, eltökélt pomológusok, élő falvak lakói szerte az országban együttműködve vagy egymástól függetlenül dolgoznak azon, hogy a gyümölcstájfajtákat átmentsék a hagyományokat és az örökséget a jelenleginél remélhetőleg jobban tisztelő jövő nemzedékek számára.
Ültetvények mint színesítő elemek
Van arra példa a világban, amikor valamilyen gyümölcsfa ültetvényei európai szemmel irtózatos területet foglalnak el, és éppen olyan siváran egyhangúvá teszik a tájat, mint egy háromszáz hektáros kukoricatábla aratást követően. Az Egyesült Államok déli részén például a mandula termesztése ért el ilyen fokú koncentrációt. Egyetemen tanultuk, hogy tavasszal az északibb államokból hatalmas kamionok szállítják a mandulásokba a méheket, hiszen ezekben a több ezer hektáros „mandulasivatagokban” esély sem lenne arra, hogy a beporzást vad rovarok el tudnák végezni.
Szerencsére nálunk még igaz a fenti ijesztő kép ellentéte, vagyis hogy egy ültetvény éppenséggel színesíti a tájat, menedéket nyújtva a legkülönbözőbb élőlényeknek. Szakmai körökben közismert, hogy a védett orchideafélék közül jó néhány faj jól elboldogul az évente egyszer-kétszer kaszált öreg gyümölcsösökben, de egyéb látványos vadvirágok is bőven nyílnak az ilyen helyeken. Ahol vadvirág van, ott a rovarélet is gazdag, velük ragadozó rovarok, gyíkok, madarak táplálkoznak. Összefuthatunk vonuló énekesekkel, harkályokkal, búbos bankával, a virágzó fákat látogató rovarokat elkapkodó színpompás gyurgyalagokkal. Ha áprilistól éjszakánként, pár másodpercenként megismételt füttyögetést hallunk az öreg cseresznye-, körte- vagy diófák felől, akkor egyetlen vonuló baglyunk, a füleskuvik talált magának odút. Ez a fakéregre emlékeztető rejtőszínű kis bagoly elsősorban rovarokkal, például szöcskékkel táplálkozik, tőlünk délebbre az ugyancsak a táj részét képező olajfaültetvények gyakori lakója.
Svájcban és Németországban külön programokat hirdettek a „magas törzsű” gyümölcsfákból (Hochstammobstbaum) álló ültetvények megőrzésére. Ezek általában vegyszerezetlen, ökológiai ellenőrzés alatt álló területek, a gyakran nem piacos küllemű termés jellemzően feldolgozva kerül a bioboltok polcaira (aszalványok, levek, szörpök), amiket a madárbarátok is keresnek, ugyanis a termetes fák többek között hagyományos éjszakázóhelyei egy fenséges ragadozónak, a nálunk fokozottan védett vörös kányának.
A szőlőültetvényeknek is vannak különleges lakói. Pár éve ismert jelenség, hogy az eredetileg a kopár, déli kitettségű, köves domboldalakon fészkelő, gyönyörű hangú erdei pacsirta átpártolt a sok helyen beerdősült, beépített vagy terepmotorozással tönkretett dombokról a szőlőkbe. A kordonos ültetvényekben a tőkefejekbe szívesen rak fészket a pintyfélékhez tartozó kenderike, a támoszlopok alján pedig fürge és zöld gyík üt tanyát. A természet tehát a szőlőben is talál helyet magának, de még változatosabbá tehető mindez fajgazdag sorköztakaró magkeverékek telepítésével.
Növényvédelmi trükkök
15–20 évvel ezelőtt tört be a gyümölcstermesztői köztudatba a madárodú, az akkor kiírt agrár-környezetgazdálkodási (AKG) program kötelező elemeként. Máig elrettentő példa, hogy a költségek mérséklésének jegyében milyen rossz minőségű odvak árasztották el a vadvédelmi kerítések oszlopait. Ezek a fadobozok ma is ott korhadoznak országszerte, sokszor se tetejük, se aljuk, a tulajdonos pedig nyilván úgy véli, semmi értelme nem volt kihelyezni ezeket, hiszen nem költött bennük semmi…
Aki viszont komolyan vette az ügyet, szakemberekkel konzultált, tervrajzokat nézett, vagy eleve megfelelő odvakat vásárolt, egész biztosan érzékelte a hatást. Egyetlen széncinegepár egyetlen költési szezonban (két, egyenként 7 fiókát felnevelő fészekaljjal számolva) több tíz kilogramm hernyót fogyaszt el, amit mindig a fészek közvetlen környezetében szed össze!Néhány alapinformáció ezzel kapcsolatban:‑ A 32 mm-es röpnyílású odúba széncinege és a fiókáit mindig rovarral etető mezei veréb szokott beköltözni. A 40 mm-es nyílású odú a seregély számára alkalmas, ez azonban a gyümölcsösökben és szőlőkben nem túl népszerű madár…
‑ Az odúnak nyitható legyen a teteje, a belsejéből évente legalább egyszer (ősszel vagy télen) dobjuk ki a régi fészket.
‑ Az odvakat ne tegyük egymás mellé, és bátran helyezzük őket az ültetvény belsejébe is, ne csak a kerítésre.
‑ Az odvak ne nézzenek uralkodó szélirány felé, ne lógjanak eléjük lombos ágak.
‑ Az énekeseknek nem okoz gondot, ha másfél-két méteres magasságban kell költeniük. (Kiskertben a macskák miatt ez a szabály felülvizsgálandó!)Meggytermesztő ismerősöm számolt be egy nagyon különleges növényvédelmi trükkről. Éveken át kellett vegyszerrel védekeznie a cserebogár ellen. A probléma azzal oldódott meg, hogy egy melléképületre speciális kuvikodú került. A kuvik meglehetősen változatos táplálkozású bagolyfaj, amely a földigilisztától mezei pocokig sok mindent eszik, rajzás idején azonban étrendje szinte csak cserebogárból áll. A kuvikok megtelepedését követően a cserebogarak kártétele károkozási küszöb alá került. Nagyon pozitív tapasztalatai vannak a vörös vércsékkel kapcsolatban is, melyek a gyepes sorközökben korábban felszaporodó mezei pockok számát szorították le igen hatékonyan.
Különleges ültetvények
Az ezredforduló környékén a gyümölcstermesztésnek komoly értékesítési válsága volt. Ekkor fordultak többen az alternatív fajok irányába. A legnagyobb sikert a fekete bodza érte el, melynek termesztési területe ugyan érezhetően csökkent, de azért sok bodzás van országszerte. A málna, a ribizli a melegedő nyarak áldozata, helyettük olyan melegigényes, betegségekre nem fogékony évelő fajok kaphatnak szerepet, mint a homoktövis, a datolyaszilva, a füge vagy a levendula. Utóbbihoz két tényező szükséges: elegendő munkaerő (sok faluban közfoglalkoztatottakra alapozzák a termesztést) és jól átgondolt értékesítés (lepárlás, gasztronómia, ajándéktárgyak, turisztikai attrakció stb.). A köves talajú, szántóföldi gazdálkodásra sok helyen alkalmatlan Balaton-felvidék képéhez ma már szervesen hozzátartoznak a kisebb-nagyobb levendulások.
A mediterrán tájak groteszk szobrokra emlékeztető, kiodvasodó olajfájával folynak ugyan hazai próbálkozások, de az utóbbi évek számunkra nehezen elviselhető nyarai még mindig nem azok az „igazi” 45 fokos hőségek, amik az olívaolaj termeléséhez kellenek. Van azonban egy múltból itt maradt növény, amely ugyancsak erősen odvasodik, termését rengeteg állat, de sok ember is kedveli, ez pedig az eperfa, dunántúliak kedvéért szederfa. Impozáns fasorokban és kis kerek erdőcskékben telepítették fehér, fekete és rózsaszín termésű példányait 120–130 éve, amikor komoly kampány zajlott a selyemhernyótartás és a selyemgyártás hazai felfuttatására. Ez végül nem lett sikeres, de a betegségektől nem fenyegetett eperfákat ez nem zavarja. Pálinka-alapanyagként éppúgy több figyelmet érdemelnének, mint az agrártájakat színesebbé tevő faültetések alanyaként. Gyors növekedésük, sűrű lombozatuk és ehető termésük folytán akár fás legelők árnyékot, gyümölcsöt adó fáiként is szerepet kaphatnak a legeltetéses állattartásban.
A gyümölcsösök és szőlőskertek nem csupán a mezőgazdasági termelés terepei, hanem emlékeztetnek bennünket arra is, hogy az ember és a természet együttműködésében menynyi szépség, érték és lehetőség rejlik. Megőrzésük, gondozásuk – legyen szó egyetlen öreg szilvafáról vagy többhektáros ültetvényről – nemcsak szakmai, hanem kulturális és lelki feladat is.
Szerző: Kovács Gergely Károly
