Elöljáróban érdemes egy rövid áttekintést adni arról, hogy az egyes történelmi korokban és kultúrákban milyen hiedelmek övezték ezt a madárcsoportot. Éjszakai madár lévén a bagoly szoros kapcsolatban állt az „alvilággal”, de a sötétben látó szemei miatt az elrejtett dolgok ismerője, a bölcsesség jelképe is volt egyben. A bagoly egyik régies magyar neve a „Tudó” volt. Diószegi Vilmos, őshitünk egyik neves kutatója kimutatta a sámánok fején viselt tollakkal kapcsolatban, hogy a baglyoknak milyen fontos szerepük volt a mindennapi életben. Ezeket a rituális emlékeket a magyarság más hagyományőrző népcsoportjai is megtartották.
A korai kereszténység idején a baglyok sajnos egyértelműen a rossz „ómenné” lettek, s a „boszorkányság” („halálmadár”) madaraiként váltak széles körben ismertté. Ezek a több évszázados előítéletek még napjainkban is sok helyen éreztetik negatív hatásaikat.
Ebben a letűnt korban talán egyetlen állatcsoporthoz sem kapcsolódott annyi téves hiedelem, mint az éjszaka „titokzatos” lényeihez, a baglyokhoz. Az embert a sötétségtől, az ismeretlentől való ősi félelme késztette arra, hogy évszázadokon keresztül kíméletlen üldöztetésnek tegye ki ezeket az ártalmatlan lényeket.
A meglehetősen bizarr hangjuk, nesztelen repülésük megragadta az ember misztikus képzeletét, s a róluk szövögetett rémtörténetek hatására félelemből pusztították őket. A tudatlanság továbbélésének bizonyítékaként sajnos még napjainkban is számos ilyen eset akad.
Az antik görög világban jobb soruk volt a baglyoknak. Abban a korban az egyes fajokat isteni tulajdonságokkal ruháztak fel, pl. a kuvik Athéné istennő madara volt – s a bölcsesség jelképeként tisztelték.
A baglyok tollazata általában szerény barnás tónusú, finoman „fakéreg” mintás, ami szinte a tökéletes rejtőzködésre teszi őket alkalmassá a nappali órákban.
Hazánkban tizenkét faj fordul elő, ebből kilenc faj rendszeresen vagy alkalmanként költ, de valamennyi törvényes védelem alatt áll. Az itt fészkelők közül csak egyetlen épít hevenyészett fészket a földön, a réti fülesbagoly (Asio flammeus), a többi bagolyfaj általában odvas fák üregeiben, sziklafalak hasadékaiban, templomtornyokban, épületek, hodályok padlástereinek sötét zugaiban költ, vagy nappali ragadozó madarak, varjak, szarkák elhagyott fészkeit foglalja el.
A fiókák vakon és zárt fülnyílással bújnak ki a tojásból. Életük első hetében csak etetéskor, a fej és a szájzug ingerlésére nyitják ki a csőrüket. Táplálékuk jelentős részét főleg apró rágcsálók, rovarok, alkalmanként kétéltűek és ritkán madarak is alkothatják. A bagolyalkatúakra jellemző, hogy a két fülnyílásuk aszimmetrikus, nem azonos magasságban helyezkedik el.
Kuvik (fotó: Papp Gábor)
A belső füljáratuk különböző érzékenysége folytán igen fejlett a térbeli hallásuk, valamint a rendkívül fényérzékeny szemeikkel együtt a teljes sötétségben is képesek bemérni a talajon a fű között motozó pockot, patkányt stb. A zsákmányállatok elfogyasztása után a megemésztetlen részeket (csontok, szőr, tollak, kitinpáncél stb.) kisebb-nagyobb „gombócok” formájában kiöklendezik.
A köpetek alakja, formája, színe fajspecifikus, vagyis könnyen meg lehet állapítani, hogy melyik fajtól származnak. Ezeknek a „melléktermékeknek” a tudományos igényű feldolgozása, analízise alapján megbízható információk gyűjthetőek az egyes fajok táplálkozási szokásairól, valamint arról is képet adnak, hogy az analízis során meghatározott kisemlős fajok (pockok, egerek, patkányok stb.) milyen gyakorisággal fordulnak elő az adott bagolyfaj vadászterületén.
Ezekből az adatokból következtetni lehet az egyes mezőgazdasági kártevő rágcsálófajok (pl. mezei pocok, vándorpatkány, güzüegér stb.) állományváltozásaira is.
A táplálékválasztásuk opportunista, nagymértékben alkalmazkodik a „kínálathoz”, vagyis a zsákmánylistájukon mindig a legkisebb energiabefektetéssel elejthető, de gyakori, tömegesen előforduló prédaállatok szerepelnek.
Érdemes megemlíteni, hogy a tudományos kutatások megállapításai szerint a hazánkban rendszeresen fészkelő egyes bagolyfajoknak milyen a napi táplálékszükségletük, élősúlyban kifejezve:
Ha a táblázatban felsorolt egyes bagolyfajoknak az ismert napi élettani szükségletét összevetjük a gyakoribb zsákmányállatok testtömegével, akkor kiszámítható, hogy naponta hány rágcsálót képes egy-egy példány elfogyasztani:
Főleg a fészkelési időszakokban nem elhanyagolható a napi elfogyasztott kis rágcsálók és egyéb rovarok mennyisége sem, amit a szülőmadarak maguk és a fiókák számára zsákmányolnak és összehordanak.
A táplálékválasztásuk opportunista, nagymértékben alkalmazkodik a „kínálathoz” (fotó: Dudás Miklós)
Gyakran lényegesen több kisemlőst halmoznak fel, mint amit képesek naponta elfogyasztani (fotó: Klein Ákos)
Gyakran lényegesen több kisemlőst halmoznak fel („készleteznek”) a fészkükben a szülők, mint amit képesek naponta elfogyasztani a növekvő és egyre nagyobb étvággyal „követelőző” és szinte mindig éhes fiókák. Egy példán keresztül eléggé egyértelműen szemléletessé tehető, hogy mondjuk a gyöngybagolyfaj esetén a két szülő naponta elfogyaszt 10-12 mezei pockot, míg az átlagosan 6-7 fiókás fészekaljnak 28-30 példány mezei pocok fedezi a napi élettani szükségletét.
Az alábbiakban elsősorban csak azokról a gyakoribb fészkelőfajokról lesz szó, amelyek közvetlenül is hatással, befolyással bírhatnak egy adott mezőgazdasági terület kisemlős-, illetve rovarfaunájára. A gyöngybagolynak (Tyto alba) van a legváltozatosabb és legszélesebb táplálékspektruma.
Kultúrkövető faj, keresi az ember közelségét, gyakran templomtornyokban, hodályok, magtárak padlásterének sötét zugaiban költ. Megfigyelték már, hogy galambdúcokban békésen együtt nevelte fel fiókáit a galambokkal. Évente általában egyszer költ, de a mezeipocok-gradációs években akár kétszer is költhet.
Egy fészekaljból 4-6, de akár 7-8 fiókát is felnevelnek a szülők, ha a táplálékkínálat megfelelő. Állandó madarunk, de a hazai populációja az utóbbi évtizedekben rendkívüli módon csökkent. Ennek okai összetettek, részben a fészkelőhelyek fogyatkozása, a templomtornyok, padlásterek lezárása, valamint a gépjárműforgalom növekedése következtében az országutak mentén elütött példányok száma is igen jelentős.
A szélsőségesen kemény, tartós hóborítású kontinentális teleken a táplálékhiány miatt hatalmas térségekből tűnhet el a faj. Komoly veszélyforrás a baglyokra a rágcsálóirtó szerek nagyüzemi alkalmazása a mezőgazdasági kultúrákban, valamint az egyes állattartó telepeken végzett rendszeres irtás vagy a folyamatosan kihelyezett szerek, melyek másodlagos mérgezéseket okozhatnak náluk.
Az erdei fülesbagoly (Asio otus) a sík- és dombvidéken általánosan elterjedt, gyakori fészkelőfaj. Elsősorban a mezőgazdasági területek mezsgyéin húzódó fasorokban fordul elő. Gyakran foglalja el a szarkák, dolmányos varjak fészkeit, de vetési varjú kolóniák elhagyott fészkeiben is megtelepszik.
Az elmúlt évtizedekben ennél a fajnál is megfigyelhető volt egy erőteljes urbanizálódási folyamat. Korábban csak télen húzódtak be lakott területek parkjaiba, nagyobb kertek örökzöld fáira. Az itt nappalozó példányok laza csapatokba tömörülve gyakran megfigyelhetők, amint naplemente után kihúznak a közeli mezőgazdasági területekre vadászni.
Több nagyváros belterületén már költését is bizonyították, lakóépületek erkélyeinek a virágtartóiban sikeresen neveltek ‑ókákat. Az erdei fülesbaglyok is eredményesen telepíthetőek műfészkekben, különösen a telelőhelyeik környékén, mesterséges gallyfészkekben (kisebb méretű vesszőkosár), de újabban a vércsék számára kihelyezett ún. „C” típusú fából készült költőládákat is egyre gyakrabban foglalják el.
A hazai kutatások alapján a legtöbb példány pusztulását a vegyszeres rágcsálóirtáson kívül a lelövések, az áramütés, valamint a járművekkel való ütközés okozza.
A réti fülesbagoly (Asio flammeus) a fátlan nyílt területeken vizenyős, zsombékos sásréteken, kaszálókon, száraz gyepeken és alkalmilag művelt agrárterületeken is költhet. Az egyetlen hazai fajunk, amely hevenyészett fészket rak a talajon, sásból és fűfélékből.
Telente nagyobb csapatokba is összeverődnek (25-30 példány) egy-egy mezei pocok által erősen „fertőzött” lucernatábla környékén. Újabban ez a faj is kezd behúzódni keményebb teleken a lakott területekre nappalozni, sokszor együtt az erdei fülesbaglyokkal. A hazai költőpárokat leginkább a gépi kaszálások veszélyeztetik.
A kuvik (Athene noctua) hazánkban a sík- és dombvidéken szinte mindenütt megtalálható, kedveli a művelt területek közé ékelődött legeltetett gyepeket, idős gyümölcsösöket, szántókat szegélyező fasorokat. Gyakran behúzódik az emberi települések közelébe, a hodályok, magtárak padlásterébe, elhagyott romos tanyák védettebb zugaiba, de a mesterséges fészkelőodúkat is szívesen elfoglalja.
Sajnos az egyes alföldi területeken még napjainkban is üldözik a babonák és népi mondák előítéletei miatt ezt az apró termetű bagolyfajt. A zsákmányának zömét a tavaszi-nyári hónapokban főleg rovarok alkotják (cserebogárfajok, gabonafutrinka, gabonaszipoly, lótücsök, sáska- és szöcskefajok stb.) Nyár végén és kora ősszel a táplálékában már a mezei pocok és a güzüegér kerül túlsúlyba.
A füleskuvik (Otus scops) is rendszeres fészkelő a számára alkalmas élőhelyeken, ezek parkok, gyümölcsösök, gyepek és szántók melletti kis erdőfoltok, fás legelők. Elsősorban természetes faodvakban telepszik meg, de a mesterséges odúkat is elfoglalja. Vonuló faj, a telet Közép- és Nyugat-Afrikában tölti.
Tápláléka nagy részét elsősorban a rovarok (szöcske- és sáskafajok, lepkehernyók, bogarak stb.) teszik ki, s csak másodsorban képezik a kisemlősök. A fajt érintő negatív hatások közül a legfontosabb a kertészeti kultúrák (szőlő- és gyümölcsültetvények) intenzi‑kációja során a vegyszerezés (inszekticidek, rodenticidek) miatti visszaszorulása. A gyakorlati tapasztalatok alapján a füleskuvik is rendre elfoglalja a mesterséges fészekodúkat, és azokban sikeresen költ.
A macskabagoly (Strix aluco) elsősorbana nagyobb összefüggő erdeinkben, de ligetekben, mezőgazdasági területeket elválasztó idősebb állományú fasorokban, városi parkokban, s elhagyott épületekben egyaránt szívesen megtelepszik. Odvas fákban, padlásterek, hodályok félreeső zugaiban kétszer is költhet, mezeipocok-gradációs években.
Komoly veszélyforrás a baglyokra a rágcsálóirtó szerek nagyüzemi alkalmazása (fotó: Papp Gábor)
A mesterséges költőládákat is szívesen elfoglalja. Táplálékának túlnyomó többségét rágcsálók képezik, mint a mezei pocok, güzüegér, vándorpatkány, erdei pocok stb. A hazai fészkelőállományra komoly veszélyforrás a középfeszültségű vezetékek tartóoszlopain bekövetkező áramütés, valamint a műutak mentén a járművekkel való ütközések is egyre gyakoribbakká váltak az elmúlt évtizedben.
Érdemes néhány gondolatban megemlíteni az egyik leggyakoribb hazai rágcsálónk állományváltozásainak menetét. A mezei pocoknál megszokott és természetes jelenség, hogy évekig viszonylag alacsony a népessége a különböző mezőgazdasági kultúrákban, majd a kedvező környezeti feltételek hatására (átlagosan 4 évente) ugrásszerűen felszaporodik, s ha bekövetkezik a gradáció (túlszaporodás), akár nagyobb térségekre is kiterjedhet a pockok „fertőzöttsége”.
Az utóbbi évtizedekben is megfigyelhető volt a mezei pocok ilyen hullámszerű felszaporodása, de csak helyileg voltak jellemzőek, vagyis nem volt országrészekre kiterjedő nagymértékű előfordulása a kisrágcsálónak. A kedvező, jó populációstruktúrájú állományokat a téli időszakok kedvező vagy kedvezőtlen környezeti adottságai befolyásolják leginkább.
Egy tartós magas hóborítású és egy csapadékos, nedvesebb kora tavaszi időjárás visszaszoríthatja az erőteljes tavaszi szaporodásukat. Ehhez a folyamathoz még párosulhat az igényes mezőgazdasági gyakorlat is, az idejében elvégzett agrotechnikai műveletek (tárcsázás, tarlóhántás stb.), amelyek nemcsak mechanikailag pusztítják a pockokat, hanem még a járataik szétrombolásával a felszínen tömegesen „elvándorlásra” kényszerített állatoknak a kitettsége is jelentősen megnövekszik az őket fogyasztó csúcsragadozókkal szemben.
Vizsgálatokkal igazolt tény, hogy pl. a gabonatarló egyszeri tárcsázásával az ott élő pocokállománynak 50-60%os lesz a mortalitása. Ilyen esetekben rágcsálóirtó szerek (rodenticidek) alkalmazása nélkül is szükségszerűen bekövetkezik a mezeipocok-populációk összeomlása.
Kétségtelen tény, hogy egy adott mezőgazdasági területen vadászgató bagolyfajok egymagukban képtelenek a gradáció letörésére, de az érintett területeken folyamatosan jelenlévő ragadozók tevékenysége ennek ellenére nem lebecsülendő.
Ugyanis a mezei pocok állományát egy gradációs minimumon tartják, amit a gazdálkodók is még esetleg elviselhető szintnek tarthatnak, és nem kényszerülnek még vegyszeres védekezésre. A kihasználatlan és természetes lehetőségek egyike a pocokjáratokkal sűrűn „fertőzött” táblarészekbe az 1,2-1,5 m magas „T”-alakú ülőfák kihelyezése, hogy a baglyok ilyen módon minél több pockot zsákmányolhassanak. Célszerű a „T”-fákat 2-3 hetente áthelyezni másik gócos pocokjáratokkal erősen átszőtt területekre.
Ennek a módszernek (1 góc – 1 ülőfa) az alkalmazása kiváló az ilyen parcellák megelőző védelmére.
Láthatjuk, hogy a fentebb bemutatott egyes bagolyfajoktól begyűjtött köpetanyagok vizsgálata nagyszámú adat gyűjtését teszi lehetővé. Az adott területeken rendszeresen végzett vizsgálatok alapján elég pontos képet lehet kapni az egyes ma még mezőgazdasági kártevőként nyilvántartott rágcsálók előfordulásáról, mennyiségi viszonyairól, túlszaporodási periódusairól stb.
Ez az alkalmazott tudományterület a mezőgazdasági előrejelzésben sajnos minden előnye ellenére nem terjedt el széles körben, s várhatóan nem is fog. A gazdálkodó szervek döntő többsége nem igényli, ennek ellenére, ahol a lehetőség mégis adott, feltétlen érdemes lenne megpróbálkozni vele.
Az egyes bagolyfajok napi táplálékszükséglete olyan mértékű, ami már komoly szerepet játszhat egy-egy agrárterület gradációjának megfékezésében
A saját vizsgálatainkkal szeretnénk kissé szemléletessé tenni, hogy az egyes fajok fészkelő- és a pihenő- (nappalozó) helyeiről gyűjtött különböző mennyiségű köpetanyagok milyen változatos és fajgazdag zsákmány összetételű listát mutatnak:
Végezetül az is látható és tapasztalható, hogy az egyes ismertetett bagolyfajok napi táplálékszükséglete és azon belül a mezeipocok-fogyasztásuk olyan mértékű, ami már komoly szerepet játszhat egy-egy táblaméretű agrárterület (mezei pocok, güzüegér stb.) gradációjának megfékezésében, szinten tartásában.
A hasznos tevékenységük azonban leginkább feltűnés nélkül vagy az éjszaka „leple alatt” zajlik, s ez is lehet az oka annak, hogy a biológiai védekezés keretében kifejtett szerepüket általában hajlamosak vagyunk alábecsülni.
Ennek ellenére mégis szeretnénk felhívni a figyelmét minden földhasználónak, gazdálkodónak és mezőgazdasági dolgozónak, hogy ismerje, figyelje és óvja a környezetében előforduló és fészkelő bagolyfajokat, amelyek „ingyenes napszámosokként” segítik munkájukat.
SZERZŐ: DUDÁS MIKLÓS ‑ DR. GŐRI SZILVIA
