Magevők, rovarevők, ragadozók

A már évszázadokkal ezelőtt emberarcúvá formált Európában a mezőgazdasági tevékenységek rendkívüli mértékben átalakították a környezetet. Szerencsére a magyar vidéken jó pár élőlénnyel találkozhat az, akit munkája a növénytermesztéshez köt. Mivel azonban a traktorfülkéből vagy a terepjáróból nem mindig látható, hogy egy faj mit is csinál, érdemes áttekinteni a madarak szántóföldi jelenlétének okait.

Madarak a szántókon

A hazánkban eddig észlelt 415 madárfaj közül nagyjából 150 látható kisebb-nagyobb rendszerességgel a szántókon vagy azok légterében. A fajszámot befolyásolja a gazdálkodás színvonala, a táblaméret, a tájképi elemek (fák, bokrosok, vízfolyások), illetve a földrajzi elhelyezkedés. Szeptemberben az agrársivatagokban csak a még lábon álló kukorica nyújt búvóhelyet az amúgy bokrosokban vonuló énekeseknek (füzikék, poszáták); ők ekkor „szárról szárra” haladva mennek dél felé akkor is, ha 10 kilométeres körben egyetlen bokor sincsen. A csupasz felszín fölötti meleg légoszlopokat jó néhány madarunk használja ki vonuláskor (daru, ragadozók, gólya). Van, hogy a nagy táblák nyugalmat kereső sasok, sólymok pihenőhelyei. Ám természetesen a legtöbb madár a táplálékát keresi a szántókon is.

Vegyes sirálycsapat a szántáson

Tollas barátaink

Régen túljutottunk már azon, hogy a fajokat a „hasznos” és a „káros” kategóriákba soroljuk. Ez jól is van így, hiszen az embernél kártékonyabb fajt még nem hordott a hátán ez a bolygó. Néha azonban óhatatlanul kicsúszik a szánkon, hogy mennyire hasznosak a gyümölcsösökben, kiskertekben a cinegék, az állattartó telepeken, lovardákban a fecskék. Kezdjük hát a szántóföldi „kedvencekkel”: ők azok, akiket mindenki nagyon szeret.

A MezőHír decemberi számában bőven volt szó a mezei pocok tollas ellenségeiről. Szerencsére ma már egyre barátságosabban néz mindenki az egykor igaztalanul üldözött gatyás- és egerészölyvre, vörös vércsére, barna- és kékes rétihéjára, illetve a baglyokra. Minden mezsgyekaró alatt ott van a tárgyi bizonyíték ürülék és köpet formájában: ezek a madarak nem lazsálnak, ha pocokelhárításról van szó. A „pocok sújtotta” lucernaföldeknek „hoz enyhülést” a nagy kócsag, a szürke gém, ritkábban a bakcsó is. A fehér gólya nem csak a kaszálókon érzi elemében magát, ahol ragadozókat megszégyenítő ügyességgel csap le a lyukból kikémlelő pockokra. Ugyanilyen alapos a tarlókon, aratás után vagy tarlóhántáskor is. A sirályok, ha elég sokan vannak, egy talajfertőtlenítő kezelést biztosan feleslegessé tesznek. Már a Tüskevárban is megírta az agronómus végzettségű Fekete István (névrokonának, István bácsinak a szájába adva), hogy a dankasirály „a gazdaságot minden féregtől megszabadítja, amit kiforgat az eke”. Rovarlárvák és -imágók, férgek, rágcsálók elképesztő tömege kerül a gyomrukba egy szántás vagy tárcsázás nyomán. De még a légtérben is szorgoskodnak: komolyabb rovarrajzások idején mohón kapdossák a szárnyashangyákat, muslicákat. Bár néha rá-ráfröccsentenek a frissen mosott traktorra, senki ne haragudjon ezekre a lármás „bio-rovarirtókra”.

Kevésbé ismert segítők

A vetési varjú nem véletlenül kapta a nevét. A szántó-vető magyar ember hű társa volt évszázadokon át, szerepe azonban a 80-as évektől elkezdődött irtása és megritkulása miatt csökkent. Herman Ottó, a híres magyar tudós lelkesen pártfogolta a varjút, és dicsérte a nép ösztönös bölcsességét, hogy a vetést kihuzigáló varjút riasztotta, az ekét követőket viszont kímélte. Az alábbi sorai 120 éve láttak napvilágot, de ma is tanulságosak: „Addig, amíg Magyarország alapja a mezőgazdaság, amíg még mindig sok a parlagja, legelője, ugarja, a fekete varjú nélkül el sem lehetünk. Aki pedig tavaszkor igen korán, ősszel meg nagyon későn vet és rosszul boronál, az vessen magára, ne a varjúra, s állítson madárijesztőt.”Bizonyítékul az elejtett varjak gyomrát említi, amely „oly keményre volt megtöltve drótféreggel, mint a czímeres úti kostök jófajta dohánnyal”.

A búzatarlókon récék, a kukoricatarlókon darvak, vadludak tallóznak úgy, hogy egyetlen fillér kárt sem okoznak

Részben a vegyszeres rovar- és gyomirtás sodorta nehéz helyzetbe a túzokot és a kihalás szélére a valamikor oly gyakori foglyot.

Túzokok csipegetnek a mozaikos hortobágyi szántókon

Ezek a madarak gyomnövényekkel, rovarokkal táplálkoznak és utóbbiakkal nevelik fiókáikat, így aztán intenzív szántókon megsem élnek. Ahol azonban még jut hely a haszonnövényen kívül másnak is, ott boldogulhatnak. Ugyanez igaz a csodálatos hangú mezei pacsirtára, fürjre és parlagi pityerre is.

Volt már rá példa, hogy egy cukorrépatáblán a répabarkók tömegét fogdosták kis és nagy pólingok, illetve pajzsoscankók. De eke nyomán is szedegethet kis kócsag, bíbic vagy nagy goda, azaz „tősgyökeres” vízimadarak. A burgonyabogár maradványait pedig a kártevőnek tartott házi veréb, szarka, dolmányos varjú és seregély gyomrából is kimutatták.

Egy nyomós érv arra, hogy érdemesebb a lelövés helyett riasztani. Mindenki azonnal észrevette a képen a három, egyenként egymillió forint eszmei értékű vörösnyakú ludat?

Ami nem kártétel

A fokozottan védett túzok fő téli tápnövénye a repce. A túzok azonban nagy testmérete dacára nem okoz érzékelhető veszteséget. A kelőben levő vagy éppen felmagzott gyomok is sok madarat csábítanak a szántóra, az ő kedves jelenlétükben sem lehet kivetnivalót találni.

Vannak a szántóföldeknek olyan táplálékforrásai, amelyek emberi szemmel nem többek „szerves hulladéknál”. Amikor tehát madarak felhőznek az ilyen táblákon, jelenlétük nemhogy kárt nem okoz, hanem még kapóra is jön számunkra. Az árvakelés alapja, az elpotyogott szem tipikus példa erre. A búzatarlókon récék, a napraforgótarlókon vegyes pintycsapatok, galambfélék, a kukoricatarlókon darvak, vadludak tallóznak úgy, hogy egyetlen fillér kárt sem okoznak. Egyre nagyobb teret hódít a forgatás nélküli talajművelés, ami rengeteg kukoricaszemet, csutkadarabot a felszínen hagy; a libakártételt ez is jelentősen mérsékli, hiszen amíg a kukorica kitart, nem mennek át a búzára.

Madárkárok

A galambok (örvös galamb, vadgerle) sajnos nem csak az árvakelt, de a vetett napraforgó szikleveleit is lecsipegetik. A mezőgazdaság és a madárvilág kapcsolatában neuralgikus pont a vadludak kérdése. Enyhe időben a legelő libák lecsippentés helyett kihúzhatják a búzanövényt. Ez ellen a kellő vetésmélység betartása segíthet. Van, aki a búza szeptemberi vetését javasolta, így novemberben az óvatos madarak már legelés közben nem látnak szét, így kerülik a táblát.

Érdekes azonban, hogy több esetben hallani ludak által letarolt búza-, sőt repcevetésről, amely tavasszal nemhogy kiheverte a sokkot, de még jót is tett neki a lerágás. Repceügyben sajnos hivatalos vizsgálat nem történt, a gabonában okozott „hasznos kártételt”, azaz a fokozottabb bokrosodást és nagyobb termést azonban jegyzőkönyv bizonyítja a Fejér megyei Dinnyés környékéről. Hajdanán a túlságosan erős búzavetéseket valódi „bioregulátorral”, odahajtott juhnyájjal „kezelték”. Nem lehetetlen, hogy a vadludak is végezhetnek hasonló, bár nehezebben tervezhető munkát. Érdemes volna a vadlibás vis major esetek hivatalos eredményeit országos szinten összehasonlítani.

A daru a libánál is óvatosabb, sosem megy be a sűrű kukoricaállományba, legfeljebb a szélén állva csipeget. Aszályos időben hallhattunk hollók dinnyében okozott kártételéről, amikor egy itatóhely létesítése megoldotta volna a problémát.

Mindenkit arra biztatok, hogy a megelőzést és a riasztást még a nem védett fajok esetében is részesítse előnyben. Egy varjútlan, szarkátlan, vadlúdtalan táj nagyon szomorú lenne mindannyiunknak.

SZERZŐ: KOVÁCS GERGELY KÁROLY • „VÖLGY-HÍD” TERMÉSZETVÉDELMI ALAPÍTVÁNY