A tudományos kutatás mai állása szerint a farkas tekinthető a kutya ősének, amely számos irigylésre méltó jó tulajdonságával hívta fel magára az őskőkorszaki ember figyelmét: ügyesebben vadászott; érzékeny szaglásával a préda nyomára vezetett — és így tovább…
A kutya viselkedésének megismeréséhez, valamint a nevelés és a kiképzés megértéséhez érdemes foglalkozni ősével, a farkassal, amely kivételes fizikai tulajdonságainak köszönheti, hogy a sarkvidéken mindenütt, valamint Eurázsiában és Észak-Amerikában is elterjedt. Élettere az erdő, a hegyvidék, a síkság; az eltérő földrajzi és éghajlati viszonyok alakították ki a jelenleg ismert valamennyi alfaját. A testnagyság és a szőrszín leírása nehéz, mivel két egyforma egyed sincs. Színe tehát változatos, a hófehértől egészen a koromfeketéig terjed. Egy-egy alomban előfordult már fehér, fekete és szürke kölyök is.
A legismertebb az európai ordas, a legnagyobb, a fehér tundra farkas pedig Alaszkában található meg. Kanada, Grönland egyes részein fekete egyedek is előfordulnak, miközben északon a kisebb termetű vörös farkas él. A küllemükben inkább a sakálra emlékeztető alfajok a délebbi vidékek lakói.
A farkas és a német juhászkutya hasonlósága szembeötlő. Közelebbről megvizsgálva azonban kiderül, hogy a farkas feje nagyobb, fogazata erőteljesebb, mellső végtagjai kissé hosszabbak, mint a hátulsók, törzse hátrafelé lejt, érzékszervei pedig valamennyi kutyafajtáénál fejlettebbek. Az angol agár gyorsabb, a leonbergi erősebb, az angol véreb nyomkövetésben jobb, a farkas azonban felülmúlja valamennyiüket abban, hogy nála a gyorsaság, a kitartás és az érzékszervek élessége együtt van jelen.
A farkas és a kutya az emberrel szembeni viselkedésben nem különbözik egymástól, mint ahogy azt rokonságuk ellen érvelve tévesen állítják, ugyanis, ha kellő időben megszelídítik, elképesztően ragaszkodik gazdájához. Az emberevés egyáltalán nem jellemző a farkasra, nincs fékeveszett támadó kedve, és távolról sem olyan vakmerő, mint ahogyan hátborzongató történetekben szerepel. Amikor feltűnik a láthatáron, elég fütyülni, vagy zörgetni valamit, azonnal elillan. Jókora ereje ellenére elővigyázatos, kerül minden kockázatot. Ismeretlen dolgokkal szembetalálva magát fejvesztetten menekül, s amikor akadály állja útját, minden nevelési eredmény tüstént összeomlik; cselekedetei szeszélyesek lesznek, esetleg ijedtében vadul harapóssá válik.
A magányosság sem jellemző rá
Az egyedül vándorló ordas esetleg olyan egyed, amelyik utolsó a rangsorban, és társai kirekesztették. Persze az is elképzelhető, hogy a kóborló felnőtté vált példány, amelyik saját territóriumot keres, ahol falkát alapíthat. A farkas azonban alapvetően társas életet él, kedveli a közösséget. A falkában egymásra épülő rend uralkodik; a közösség minden egyes tagja engedelmeskedik a felette lévőnek, s hasonló engedelmességet követel meg a sorrendben alacsonyabban álló társaitól. A ranglétra legalsó fokán elhelyezkedők az összes többinek kivétel nélkül “fejet hajtanak”.
Az “uralkodó” hím, amikor a nőstények viszálykodni kezdenek, gyakran — mindenkor a gyengébb érdekében -közbelép. Ez az állat hozza a döntéseket, meghatározza a vándorlás irányát, intézi a falka “belső ügyeit”, kiválasztja az elejtendő zsákmányt, irányítja a hajszát, veszély esetén szervezi a védelmet. A vezérnek fizikai és értelmi képességei magaslatán kell állnia, mivel mindenfajta döntési hiba azon nyomban a falka tudomására jut, s a riválisok haladéktalanul jelentkeznek. Vadon körülmények között ez ritkán történik meg, ugyanis ott egyéb tényezők, például a tapasztalat, rendkívül sokat nyom a latban.
A hatalmi rangsorban elfoglalt hely az egyedek arcmimikájában és farok állásában jut kifejezésre. Az uralkodó (domináns) ordas feltartott farokkal, hegyezett fülekkel, felálló hátszőrzettel igyekszik “alattvalói” előtt minél nagyobbnak láttatni magát. A rangsor alacsonyabb fokán lévő farkasok a “főnök” jelenlétében megpróbálnak észrevétlenek maradni, a hátulsó lábaik közé csapják farkukat, lelapítják füleiket, kissé megroggyannak. A falkán belül csak a domináns hím és a nőstény tartja ívben felhajlítva farkát.
Amennyiben valamelyik “alattvaló” elmulasztja a kötelező, hódolatteljes viselkedést, az az ellenszegülés jele. A rangsorban alacsonyabban levő kihívó fél részben utánozza a másik mozdulatait, de valamiképpen nem teljes meggyőződéssel, fogai éppen hogy csak kivillannak, farokállása nem annyira magabiztos, szőrzete sem mered annyira az égnek. Ebben a helyzetben a küzdelem kikerülhetetlen; a kihívó nem visszakozhat, s csak harc útján szerezheti vissza a rangsorban elfoglalt helyét.
A viaskodás mindenkor a vesztes fél teljes megadásával végződik. Az alulmaradt legsebezhetőbb pontját, a nyakát kínálja fel a győztesnek. A nyertes vicsorít, és ellenfele közelébe vizel. A “szertartás” végeztével a letepert felállhat, és elsompolyoghat. Amennyiben hamarabb hagy fel a behódolási pózzal, ezzel kiválthat egy újabb támadást. Mindezek csak akkor érvényesek, ha a küzdő felek már régóta és igen jól ismerik egymást. Idegen, harcoló farkasok esetében megadásról szó sem lehet, mert a viaskodás — egyikükre nézve — csaknem mindenkor végzetes!
Az állatokat ősidők óta olyan erényekkel, illetve gyarlóságokkal ruházzák fel, amelyek valójában csak az emberre jellemzőek. így a farkas egyrészt kegyetlen, másrészt hamis állatként él az átlagember szemében.
A zoológusok azonban nem vérszomjas fenevadnak tartják a farkast, hanem összetartó, értelmes, kifinomult viselkedésű, társas állatnak, amely igencsak messze megelőzi a többi húsevőt. A farkasok nem gyűlölködnek, gyorsan megkegyelmeznek, és mindig kibékülnek. Irigylésre méltó, nagyszerű tulajdonságok! A falkában befogadják az elárvult kölyköket (akár saját, akár idegen), s közöttük egyenlő arányban osztják fel a zsákmányt.
Mindezek ellenére az ember felfoghatatlan ellenszenvvel és félelemmel viseltetik a farkas iránt. Ennek az alapvető lehetséges oka, hogy évezredeken keresztül az ordas volt az egyetlen vetélytárs, amely hozzá hasonló alkalmazkodási adottsággal és vadászkészséggel rendelkezett. Amikor az állatok még szabadon vándorolhattak, azoké lett elejtésük joga, akik hamarabb ölték meg őket. Akkoriban kevés ember volt, területi jog még nem létezett, ember és farkas békességben megfért egymás mellett. Kenyértörésre mindaddig nem került sor, amíg az ember csupán csak vadászott, amikor azonban letelepedett (egyszóval földművelő és pásztor lett), kezdte féltőén óvni háziállatait. Ekkortól kizárólag a farkas jelentette az egyedüli fenyegetettséget, amely veszélyeztette juhait, kecskéit, sertéseit, szarvasmarháit. A viszálykodás tehát akkor kezdődhetett, amikor az ember rátért az állattenyésztésre. Ettől kezdve viszont a farkas “törvényen kívüli” lett, és úgy tűnik, az ember kíméletlenül üldözi és pusztítja a farkasokat mind a mai napig. Nyilvánvaló, hogy ez a rendszeres és kegyetlen pusztítás a világon semmi értelmes célt nem szolgál, csupán esztelen öldöklésnek minősíthető!
Valóban megszelídíthető?
A szemhéjainak kinyílása előtt vagy röviddel azután az alomból kivett és felnevelt farkaskölyökből bámulatra méltó kedvenc válik, akkor is, ha nagyobb mérete, jókora ereje miatt némileg nehezebb irányítani, mint egy kölyökkutyát. A fiatal farkasokkal folytatott vizsgálatok azt mutatják, hogy az élet korai szakaszában kialakított kötődésük nem szükségszerűen a végső. Azok a kölykök, melyeket emberekhez szocializáltak, majd azután visszatértek az állatkerti farkasok közé, felnőttként ugyanúgy viselkedtek, akár társaik. Nyilvánvalóan van egy olyan későbbi időszak, amikor a korábbi kapcsolat megszilárdul és állandósul.
Még a vadon befogott kifejlett farkas is — bizonyos mértékig — szocializálható! Egy vizsgálat során fedezték fel ezt, amikor olyan gyógyszereket próbáltak ki, amelyekről feltételezték, hogy “szelídítő hatást” gyakorolnak a farkasokra. Az ellenőrző kísérletek egyike az volt, hogy a segéderőnek közelednie kellett egy olyan farkashoz, amelyet nem gyógyszereztek, és meg kellett kísérelnie megérintenie azt. Óriási meglepetésre néhány farkas barátságosan, de visszafogottan viselkedett.
Ezen a kísérleti telepen kialakítottak — a szocializációra vonatkozóan -egy olyan rendszert, amely magában foglalta a kennelben elzártan nevelt farkast is. A kutató nap mint nap bement a kennelbe, leült, és egy órán keresztül könyvet olvasott. A farkas kezdetben rendkívül félt tőle, szinte a “falra mászott”, nyálzott, szerteszét vizelt és ürített. Néhány hét elteltével lecsillapodott, aztán egy nap pozitív közeledést tett a kutatóhoz, aki barátságosan viselkedett, és legnagyobb megdöbbenésére a farkas elfogadta őt. Sőt! Ettől kezdve fesztelenebb volt más emberekkel is.
Ember és farkas ilyen jellegű kapcsolata eltér attól, amit fiatalon befogott farkaskölyök alakít ki, mivel az ily módon szocializált felnőtt farkas sem alárendelt, sem erősen függő nem volt. Nem úgy reagált az emberre, mint egy másik farkasra, ahogy ez a korai életkorban szocializált állatokra jellemző, hanem inkább mintha az ember egy érdekes és jutalmul szolgáló “tárgy” volna, a társas kapcsolatteremtés fejében.
Míg a húsevők állományának létszáma — a táplálékellátottság függvényében — ingadozik, a farkasoknál többnyire nincs túlszaporodás. Alighanem közösségi szerveződésen, a falkán keresztül érik el a népesedésük határát. A falka néhány kifejlett — mindkét nembeli — egyedből áll, ezek pihenéssel és alvással töltik napjuk legnagyobb részét. Késő délután összegyűlnek, kórusban vonyítnak, majd vadászni indulnak, néha csoportosan, de nemegyszer szétszélednek. Amikor egyikük zsákmányt ejtett, vonít, mire a többi csatlakozik hozzá. A falka mérete és a vadászat módja többnyire a prédaállattól függ. Az alaszkai farkasok 4-5 egyedből álló csoportokban vadásznak, de számoltak már 20 egyedből álló csapatot is. Éveken keresztül figyelemmel kísérték ez utóbbi falkát, amelynek létszáma nem változott. Történt olyan megfigyelés is egy védett falkában, hogy valamennyi nőstény egyszerre ivarzott, de a domináns egyed megakadályozta a többit a párzásban, aminek az lett a következménye, hogy minden évben csak ő szült. Lehetséges, hogy a vadon élő falkáknál hasonló szaporodási kontroll alakul ki.
A farkasok általában a szabadban töltik minden idejüket, még igen kemény hidegben is, de amint a vemhes nősténynél közeledik az elles ideje, az — általában valamilyen más állat által készített lyukat megnagyobbítva — odút ás. Miután a kicsinyek megszülettek, a falkatagok ott maradnak, továbbra is hordják a húsdarabokat, és betemetik azokat az odú szomszédságában, ezért a szoptatós anyának nem kell vadásznia. Akárcsak a kiskutyákat, kb. 3. hetes koruktól kezdve a farkaskölyköket is visszaöklendezett táplálékkal eteti az anyjuk. A falka valamennyi tagja részt vállal az utódok gondozásában, egyúttal az alom védelmezésében is. Az eredmény: a kölykök viszonylag magas túlélési aránya. Jóllehet az átlagos alomszám 4-5, a farkasok hosszú életűek, és nagy a szaporodási képességük.
