Hiszek a pályakorrekcióban...

Két furcsaság is feltűnhet hamarosan a Tisztelt Olvasónak, mindazoknak, akik portrésorozatom követői. Jelesül, hogy ez a mostani portré egyes szám első személyben íródik, illetve – ezzel összefüggésben – ebben az alanyom saját magam vagyok. Ennek oka elsősorban az, hogy lezárul számomra egy nem kevesebb mint tizennyolc éve folyó munka a lapnál, és talán a saját életpályám is volt olyan színes vagy érdekes, hogy helyet kapjon az elmúlt két évtized mintegy kétszáz portréja között.

De félre a lassan kibontakozó nosztalgiázással; Nagy Zoltán (66) okleveles agrármérnök, vetőmag-gazdálkodási és külgazdasági szakmérnök vagyok. Utóbbi képesítésekre azért volt szükségem, hogy jobban belelássak egy-egy szakterület lényegi kérdéseibe, előbbre léphessek, és lehetőleg a terménykereskedelem felé orientálódva nyugvópontra juthasson szakmai pályafutásom. Nem egészen így alakult, de ma már egyáltalán nem bánom, hogy a tollforgatás felé vettem az irányt az utolsó etapban, igaz, nem egészen önszántamból...

Kereskedőcsaládba születtem

Győrben láttam meg a napvilágot, de alig két hónaposan Mosonmagyaróvárra költöztünk, mivel apám kirakatrendezőként ott kapott jobb állást. Ott iperedtem, eleinte kissé bátortalan gyerekként, de ahogy nyílt a horizont számomra, ez nem tartott soká. Kezdtem feszegetni a határokat, amelyeket a szüleim szabtak, no meg az óvoda és az iskola. A nyarakat nagyon vártam, mert hol a győri iparos nagyszülőknél, hol a parasztgazdaságot fenntartó fehértói nagyszülőknél töltöttem a vakációt. Előbbieknél a gondtalan játék, a három korombeli fiú unokatestvérrel való közös rosszalkodás töltötte ki az időt, ill. a bőrkötényben ülő és a műhelyablakból a szemüvege felett ki-kipillantó cipész nagyapám tűréshatárának próbálgatása szerepelt a napi programban. Utóbbiaknál a gazdasági munka állt a vezető helyen, hiszen a közepes méretű parasztgazdaságban a gyerekkézre is szükség volt, különösen a korabeli hagyományos gyomirtás és állatgondozás terén. Persze csínytevésre ott is volt mód, hiszen már a kora délelőtti órákban lopkodtuk a tojásokat a tyúkok alól, hogy a délután lovas kocsival érkező fagyisnál néhány gombócra váltsuk, a szomszéd utcában. Csodálatos nyarak voltak, tele élménnyel – és szinte észrevétlenül telis-tele az életre való felkészülés apróbb-nagyobb elemeivel. Szüleim akkor már üzletvezetőként naponta jártak dolgozni a lakásunktól két irányba, alig százméternyi távolságra, így szinte állandó felügyelet alatt voltunk, öcsémmel együtt. Ennek ellenére, ahogy nőttünk, egyre több nézetkülönbség volt közöttünk, aminek hozadékaként jókat verekedtünk. Máskor elszöktem otthonról, és dörzsölt barátaimmal együtt bejártuk a környéket, a Lajta felső folyását, a városi padlásokat, pincéket, az izgalmasabbnak remélt helyeket, amelyeket a szülők biztosan nem ajánlottak volna. Az általános iskola után a helyi Kossuth gimnázium orosz-francia tagozatos osztályába kerültem, amelyik akkor az intézmény elit osztályának számított, tele jó képességű gyerekekkel. Én magam középszerűnek számítottam, sokszor kerestem a tanulás, a szereplés elől a kitérőket, és nagyon keveset ültem a könyvek társaságában. Az ismereteket az iskolában szedtem fel, és kiváló osztálytársaim „oldalvizén”, tőlük is sokat tanultam. Nagyon izgatott bennünket az akkori szigorú határőrizet: a város határában Ausztria felé már szűrték a közlekedőket a katonák, akikhez gyakran egészen közel merészkedtünk. Egyszer-kétszer olyannyira, hogy elkaptak, és bevittek bennünket biciklistül a határőrségi őrsre, ahol 4-6 órán át, valódi fogdai körülmények között fogva tartottak. Ennek aztán otthon is lett következménye, sőt a gimnáziumban is kaptunk szóbeli dorgálást. A gimnáziumi évek után aztán anyám igen erőteljes közbenjárására és akaratának érvényt szerezve az óvári agrártudományi egyetemre jelentkeztem...

Bejáró „státuszban” az egyetemen

Az egyetemre felvettek, ami nem egészen találkozott az akaratommal, hiszen az állatorvosi pálya felé kacsintgattam volna szívesebben. Hogy mégis jó döntés volt az agrárpálya, az már a honvédségi első véradásnál kiderült, ahol a vér láttán több érzékeny katonatársam társaságában sikerült elájulnom. A Kalocsán töltött katonai szolgálat meglehetősen vegyes tapasztalatokkal szolgált számomra. Örök ellenzékiként, számos kisebb parancsmegtagadást követően voltam fogdában, vagy éppen egyedül hordtam be a pincébe húsz mázsa szenet a reggeli torna megtagadása miatt. Tény, hogy a szolgálatnak összességében volt azért nevelő hatása, és rendszert vitt az ember életébe, még ha nem olyat, amilyenre gondolt. Letelt végül a katonaidő, amelynek végére kibékültem a nálam másfél fejjel alacsonyabb századparancsnokommal és a szolgálatvezető őrmesterrel is. Az egyetemet már ismerős körben kezdtem, hiszen szinte mindenki a katonatársam volt, csak a lányokkal kellett megismerkedni. Annak ellenére, hogy a középiskolát lazán vettem, egészen jól mentek a tanulmányi dolgaim az egyetemen, ami mellett intenzíven kosárlabdáztam is az egyetem csapatában. Rengeteg volt az élmény, a program, alig maradt idő a tanulásra, ill. ez szinte csak a vizsgaidőszakra korlátozódott. Bejáró voltam, hiszen alig két kilométerre laktunk az egyetemtől, ahova Riga mopeddel jártam. Nem mindig sikerült azonban az igen otthonos kollégiumi környezetből hazatalálni, anyám értetlenségét, időnként haragját is kiváltva ezzel... Ahogy a szakmai tárgyak mélységeibe ástam magamat, egyre jobban foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon ezt a szakmát/hivatást akarom-e az életben? Annál is inkább, mert szüleim munkája, a kereskedelem nagyon tetszett. Tetszett a temérdek szabad témájú beszélgetés, a napi információk tömegének feldolgozása, a sok emberrel való kapcsolattartás, stb. Tudtam, hogy az agrárpályán belül is folyik kereskedelem, nem is akármilyen méretekben, ezért egyre jobban kezdett érdekelni a terménykereskedelem.

Klasszikus szerepben, agrármérnökként

Akármennyire is tekintettem „oldalirányba”, mégis a gyakorló agronómusi pályán találtam magamat a diploma megszerzése után. Lébényben, az akkor mintegy 6000 ha-os tsz-ben vártak nagy szeretettel, éppen az aratás megkezdésére, és mindjárt kaptam egy komplett aratóbrigádot. Szerencsére a derű soha nem hagyott el az életben, így az ottani kezdeti ugratásokat is jól viseltem, sőt szép riposztokkal gyorsan magam mellé állítottam az emberek humorra fogékony részét. Beálltam a sorba –- még a kocsmában is, amiből három is volt a faluban –, és hangoztattam az ottani szlogeneket, mint pl. „ha esik az eső, akkor hagyjuk esni!” Sajnos hibáztam azzal, hogy nem követtem eléggé a táblatörzskönyv adatait, és egy alkalommal a főagronómus fel akarta mondatni velem a leckét. Még nagyobb hibát követtem el, amikor, véletlenül vagy izgalmamban, a sofőrrel előálló raj-kivitelű Aro terepjáró első ülésére ültem. A főnök haragját azonnal kivívtam – aki már hátul ült –, ráadásul egyetlen szakmai kérdésére sem tudtam kielégítő választ adni. Ekkor megszakadt bennem valami. Úgy éreztem, hogy ez a munka egyre kevesebb sikerélményt hoz, és az előrelépésnek – elsősorban a mély szakmai érdeklődés hiánya és a hierarchia bonyolultsága miatt – esélye sincs. Egy év múltán egy alkalommal ültem az asztalomnál, egykedvűen adminisztráltam, amikor a győri tejüzem egykori ismerős, nyíltszívű óvári gazdász vezetője ment át az irodán, és meglátott. Azt mondta: „Mi van kekszen nevelt? – látom, nem érzed jól magad ebben a munkakörben, ha van kedved átjönni a tejüzemhez, már hétfőn kezdhetsz tejellenőrként.” Felcsillant a szemem, és közben nyafogtam, hogy nem olyan egyszerű kilépni, meg kellene gondolnom. Mire ő azt ajánlotta: kikérlek most azonnal az elnöknél, ha akarod, ugródeszkának jó lesz ez a munka! Rábólintottam, és valóban, néhány nap múlva már a Győr környéki tejcsarnokokat ellenőriztem. Így „léptem meg” a termelésből, amire persze nem vagyok büszke, de azt hiszem, hogy alkatilag nem voltam rá igazán alkalmas, legalább is abban a közegben nem...

Vetőmag-termeltetés és -kereskedelem

Kitűnő és szabadon végezhető munka volt a tejellenőri, de természetesen nem lehetett hosszú távon tervezni vele, hiszen egyoldalúnak és kihívások nélkülinek bizonyult. Viszont valóban kiváló ugródeszkának bizonyult, hiszen közben a Vetőmag Vállalat győri területi központjánál kerestek szakembert, amely posztra jelentkeztem, és hamarosan sikeresen integrálódtam a munkacsapatba. Igazán kellemes munka volt ez, hiszen egyre közelebb sodródtam a kereskedelemhez. Lehetett tárgyalni, ajánlani, alkudozni, és minden olyan elem szerepelt a napi munka részeként, amit szerettem. Kisebb-nagyobb munkasikerek jöttek, teljesítettem a rám szabott szerződéses terveket, és az akkori igazgató kilátásba helyezte, hogy a vetőmag-szakmérnöki diploma megszerzése után akár osztályvezető is lehetek. Ambicionált az ajánlat, csak éppen amire kézhez vettem Gödöllőn a diplomát, addigra már egy mozgalmi ember ült annál az íróasztalnál, amire én számítottam. Mélységesen csalódott voltam, és éreztem, hovatovább megtapasztaltam, hogy a nyolcvanas évek végén is számított volna az a bizonyos piros könyvecske, ami nekem nem volt. Csalódásomat tettek követték, mert felmondtam, és a zöldség-gyümölcskereskedelem felé vettem az irányt. A Nádudvari Termelőszövetkezet külker cége, a Nádor Rt. keresett dunántúli termelési felügyelőt, amely lehetőség a legjobbkor jött számomra. Hamarosan a körte-, szilva-, hagyma-, stb. export közepén találtam magamat, mérhetetlen boldogság közepette, hiszen végre azt végezhettem, amit nagyon szerettem volna. Jó volt a csapat, kiforrott a profil, megteremtettük az arculatot, bevezettük a külföldi piacra a termékeket, a logót, és a csomagolóanyagok is magas minőségben elkészültek és debütáltak. 1990-et írtunk, amikor váratlanul úgy foglalt állást az anyacég, a téesz vezetése, hogy nincs szükség erre a cégre, erre a tevékenységre, és azonnali hatállyal megindították a felszámolást. Január 1-én munkanélküli lettem, éppen a rendszerváltáskor, családom és környezetem legnagyobb döbbenetére és nagy sajnálkozására...

Bábolnán, magáncégnél

Nem sokáig tartott a munkanélküli időszakom, mert alig két-három hét múltán már az Euromark, ill. Royal Trading Kft.-k – később csak az utóbbi – alkalmazásában kezdhettem, majd egy év után kereskedelmi igazgatóként folytathattam a munkát. Nem is akármilyet, hiszen azonnal egy 60000 tonnás szovjet búzaexport bonyolítását kellett indítani, időközben a felvásárlásokat előkészíteni, ill. a tavaszi 40000 tonnás folytatáshoz további árualapot szerezni. Később hatalmas kukoricaimportba vágtunk az USA-ból, majd pedig az olajosok 15-30000 tonnás éves exportjával és madáreleségekkel egészült ki az egyre bővülő tevékenység. Eszelős tempóban folyt a munka, a napi 14 órás munkamenet sem volt ritka, igaz, a javadalmazásra sem lehetett panaszunk. Ez a tevékenység már az igazi kereskedelem volt, amely gyakorlatilag az ott eltöltött öt éven keresztül nagy intenzitással folyt: sok külföldi kereskedelmi utazással, üzletkötésekkel, hazai partnerkapcsolatok folyamatos építésével telt az idő. Amit a kereskedelmi munka szakmaiságban, élményben adhatott, azt mind megkaptam. Ekkor végeztem el Gödöllőn a külgazdasági szakmérnökit, hogy abszolút hiteles és friss ismeretekkel tudjam képviselni a magyar terménykereskedelmet. A cégnél azonban a lassú mértékletes növekedés általam képviselt elmélete nem nyert teret, inkább a lassú erózió jelei mutatkoztak, a változó piaci körülmények hatására. Ekkor úgy gondoltam, hogy megpróbálom a terménykereskedelmet egyedül, és megalapítottam a Redivivus Kft.-t. Rendben mentek is a dolgok öt éven keresztül, csak a klasszikus és íratlan kereskedelmi törvényszerűségek értelmében „a nagy halak megeszik a kishalakat”. Botorság lenne azt hinni, hogy ezek csak szavak, mert a 2000-es évben pontosan ez történt, amikor a száraz évjárat miatt kevesebb lett a termény. Ekkor a nagy kereskedelmi cégek lecsaptak az árura, és idejekorán barterüzletek bonyolításával – akár a kombájnok előre leszállításával – felvásároltak mindent az utolsó szemig. Ezt a versenyt már a baráti kapcsolatokon alapuló partnerség sem bírta ki, így alaposan át kellett gondolni öt év után a kereskedelmi tevékenység folytatását. Nem mellette döntöttem...

Nem várt fordulat a folytatásban

Sok mindenre gondoltam, de arra nem, hogy újságírói erényeket fogok megvillantani a következő két évtizedben. Azt tudtam, hogy nagyon jó irodalom- és nyelvtantanárom volt a gimnáziumban, és azokra az alapokra talán számíthatok. Ennek ellenére eleinte inkább a Lajtamag Kft.-nél folytattam bedolgozóként marketingtevékenységet, aztán a megyei Agrárkamara újságjánál kezdtem írogatni, majd a Vektor Rt. belső lapját írtuk/szerkesztettük az egyik kollégámmal. Hamarosan azonban megkeresett a MezőHír főszerkesztő-tulajdonosa, hogy volna-e kedvem a lapnak dolgozni. Egy siófoki presszó asztalánál mondtam ki az igent, nem túl nagy meggyőződéssel, mert nem voltam biztos még abban, hogy akarom-e az újságírást. Aztán telt-múlt az idő, egyre több lapnak kezdtem dolgozni, egyre jobban kezdtem élvezni azt, hogy szakmai és közéleti kérdésekben véleményt alkothatok, hogy folyamatokat elemezhetek, és írásaimmal a visszacsatolás gondolatát elindíthatom. Ehhez biztatást adott, hogy nagyon sok olvasói visszajelzést kaptam a munkámhoz. Ma sem tagadom, hogy abszolút termelőpárti állásponton voltam/vagyok, annak ellenére, hogy a kereskedelem a mai napig nagyon közel áll a szívemhez. Az írás örömmé vált számomra, amit sokáig el sem tudtam volna képzelni. Olyan emocionális töltetet lehet adni egy-egy eseményhez, amelyet szóban ritkán nyilvánítanak ki emberek. Úgy gondolom, hogy egy csendes, egyénre szabottan berendezett szoba meghitt esti hangulatában, kényelmében csábít az olvasásra. Lehet, hogy éppen egy másik embertársunk/kollégánk szakmai gondolatai megérnek egy kis figyelmet, és akár kikapcsolódást, élményt is okozhatnak. Az én személyes újságírói pályám minden bizonnyal a végéhez közelít, de ajánlanám az olvasók figyelmébe továbbra is a szaklapokat, mert a sorok között ott van a sok fenyegetettséggel folytatott gazdálkodási gondokra a megoldás.

A magánélet szépsége

Családos ember lévén köszönettel tartozom a sorsnak azért, hogy ezt az élményt számomra biztosította. Feleségemmel – Zsuzsával – nagy egyetértésben voltunk/vagyunk a lényegi kérdéseket tekintve házasságunk eddigi, 41 éves ideje alatt. Nélküle, a támogatása nélkül nehezebben mentek volna a dolgaim, ő jól tolerálta a nyughatatlanságomat, a kereskedelmi hobbimat, a folyamatos lakáscseréket, az autócseréket, stb., sőt együtt élveztük ezek hozadékát. Ebből következett egy állandó vibrálással, nyüzsgéssel együtt járó életforma, amelynek elfogadásáért, a türelemért ezúton is köszönetemet fejezem ki. Egy fiút neveltünk, azt mondhatom, hogy sikeresen, elhajlások, komolyabb viták nélkül. Viktor fiunk gépész-közgazdász diplomákkal a tarsolyában a győri Széchenyi István Egyetem tanszéki mérnökeként dolgozik. Nős, két csodálatos kisfiú unokával örvendeztetett meg bennünket, akik most óvodás korúak. Minden percet élvezünk, amit a társaságukban tölthetünk, mert szerencsénkre Győrben, kerékpáros/gyalogos távolságban laknak, és nem pl. Ausztráliában. Nagy szerelmünk a Balaton, ahol tíz éve sikerült egy kicsi nyaralót venni, majd az idén nagyobbra cserélni, Badacsonyban. Szegény apám vágyait sikerült ezzel valóra váltani, aki mindig szeretett volna a Balatonon ingatlant, de neki nem sikerülhetett. Így dupla öröm számunkra, hogy idős korunkra biztosíthatunk valami többletet magunk, ill. a fiatalok és az unokák számára. Így aztán, már szinte említenem sem kell, hogy a horgászat nagyon közel áll hozzám, hiszen korábban a Dunán, most pedig a Balaton csodálatos környezetében vallatom a hínarasokat, a nádasok környékét, és a víz hátán ülve – persze kis hajóban – keresem a szép halakat, az új élményeket. Egyre kevesebbet írok, mert bevallom őszintén, hogy ennyi idő után szakmailag kissé eltelik már az ember. Annyi témát feldolgoztam, annyi beszélgetést folytattam, annyi szakmai fórumon vettem részt, hogy már szinte nincs új gondolat, ami rabul ejtene. Persze a kor, ami „elhatalmasodik a szerencsésebb embereken”, sok mindennek korlátot szab. Ezt be kell látni, és egy új generáció új szakmai újságíróinak törvényszerűen át kell adni a helyet... Tisztelt Olvasók! Nem maradt más hátra, mint hogy megköszönjem a közel két évtizedes szakmai újságírói pályám során írásaimmal kapcsolatosan hozzám intézett kedves szavakat, a kritikus észrevételeket és a biztatást munkám folytatásához. Most mégis elköszönök, mert itt áll mögöttem egy fiatal újságírói gárda, akik az alaposan változó szakmai közegben talán jobban mozognak, és akik maguk is mindenben képesek az új olvasói elvárásoknak megfelelni.

SZERZŐ: NAGY ZOLTÁN

no