Felkészülés a következő évre



E cikkünk megírásakor még nehéz megítélni, hogy mikor fejeződhet be az ősziek aratása. Azt viszont biztosra lehet venni, hogy a mezőgazdasági munka sajátossága – folytonossága – miatt kevés pihenő áll a gazdálkodók rendelkezésére.

A terményértékesítés terhe vagy a minőségi raktározás feladatai mellett gondolni kell a következő év felelős előkészítésére. A következetes vetésváltási gyakorlat betartása érdekében a gazdaságok szinte mindegyikében bekerül a vetésszerkezetbe az őszi árpa, az őszi búza vagy az őszi káposztarepce. Tekintve, hogy a vetésszerkezet meglehetősen leszűkült – és sok helyen csak a négy, esetleg szójával kiegészülve öt ipari növényre korlátozódik –, különös hangsúlyt kapnak az ősziek. Részben a köztudatban elterjedt nagyobb termésbiztonságuk, az aszályos időszakok elkerülése miatt, részben a munkacsúcsok széthúzása, a jobb munkaszervezés érdekében. Az aratás sikeres befejezését követően csak szusszanásnyi idő marad a pihenésre, a számvetésre, és indulhat a tarlóművelés, az ősziek tápanyag-visszapótlása, valamint a vízmegőrző talajművelés, amely a vetésidőre megfelelő minőségű magágyat tud szolgáltatni. Ez utóbbi az igazán nagy feladat, hiszen az előző években a nyár második felében nem volt igazán csapadék, a vízvesztett talajokon a talajmunkákat jó minőségben elvégezni pedig mindig embert próbáló feladat. Kétségtelen tény viszont, hogy az erő- és talajművelő gépek széles skálája áll a gazdálkodók rendelkezésére, hiszen az elmúlt másfél évtizedben a termelők a gépbeszerzésekkel igyekeztek lekövetni a klímaváltozás okozta sajátos anomáliákat. A csekély víztartalmú talajokat további vízveszteség nélkül megművelni valóban nagy kihívás, de elsősorban a közelgő repcevetés vagy a zöldtrágyanövények vetése miatt mindenképpen megoldást kell találni. Az esőre várás természetesen érthető szempont a gazdálkodók részéről, hiszen így egyszerűbb a feladat, de számos évjáratban előfordult már, hogy az eső bizony nem jött, vagy csak augusztus végén érkezett meg.

A talajművelés szerepe

A jelenlegi erő- és talajművelőgép-piac – jó értelemben véve – meglehetősen elkényezteti a termelőket. Minden hazai talajtípusra kiválaszthatják azt a gépkombinációt, amely akár még szélsőséges időjárási körülmények között is képes az elvárásoknak megfelelő, vetésre alkalmas, jó vízgazdálkodású talajt készíteni. Ennek persze ára van, hiszen minél kevesebbet tapossák, mozgatják a talajt, annál jobb vízmegőrzési mutatókat lehet elérni. Ez pedig a kulcs a termesztés sikeréhez, hiszen ma a magyar kontinentális viszonyok szép lassan mediterránba hajlanak, ahol pedig a víz hiánya a legkellemetlenebb, gazdálkodást akadályozó tényező. Az idei évben július derekáig nem lehet panasz a csapadék mennyiségére és az eloszlására sem nagyon, így a mostani, úgy tűnik, kedvező évjárat lehet. Tízévente jellemző ez a csapadékeloszlás – és ilyenkor hiszik el újra még a gazdálkodók is, hogy ez most már mindig így marad. Volt és lesz is azonban hét szűk esztendő, amikor csak az öntözés jelentheti a megoldást, és arra fel kell készülni. A felkészülés pedig éppen az ilyen csapadékos, nyereséget hozó években valósítható meg, és ilyenkor van/lesz lehetőség az öntözőberuházások megkezdésére vagy éppen már folytatására. A talajművelés sikere is ehhez köthető az aszályos években, hiszen a kiszáradt, víztartalom nélküli földek művelése egyszerűen már lehetetlen. Talán már egyre kevesebben vitatják – mivel ugyanezt saját gazdálkodásukban tapasztalják –, hogy időjárásunk változásának folyamata felgyorsult, és a mesterséges vízpótlás a védekezés egyik lehetséges megoldás ennek kivédésére. A másik az egyre korszerűbb – forgatás nélkül dolgozó – talajművelő gépek alkalmazása. Ennél még hatékonyabb megoldást kínál a műveleteket összevonva végző direktvetők alkalmazása, amelyek bekerülési értéke azonban már meghaladhatja egyes kisgazdaságok pénzügyi kereteit. A közeli jövő – de sok helyen már napi gyakorlat – a minél kevesebb munkamenetet végző, összevonó, minél kevesebb talajtömörítést okozó egymenetes technológia alkalmazása. Kétségtelenül kellemes érzés olyan években gazdálkodni, mint az idei, amikor van csapadék. Ez azonban nem feltétlenül ismétlődik, és jönnek a száraz, keserves, gyötrelmes évek, amikor nem lesz eső, és csak azok boldogulnak, akik agrotechnikai vagy öntözéses technológiával pótolják a vízhiányt. A jövő ebbe az irányba halad, és minden ellenszegülés felesleges, mert az ökonómiai rendezőelvek kíméletlenül elrendezik a gazdálkodók sorsát. Lehet, hogy a földalapú támogatással – aminek mértéke csökkenhet a következő években – is csak veszteséget tudnak termelni azok, akik nem gondolkodnak előre. Farkastörvények uralkodnak egy kedvezőtlen évjárat esetén – ezt már sokan megtapasztalhatták –, hiszen ilyenkor „eszik meg a nagyhalak a kishalakat”, ilyenkor kell befejezni a gazdálkodást a jövőkép nélküli, eladósodott gazdaságoknak. Visszatérve a talajművelés kérdéséhez, el kell mondani, hogy ennek szerepe sokkal nagyobb, mint azt a gazdálkodók gondolnák. Egy csapadékos évjáratban nem nehéz megfelelni az augusztusi feladatoknak: magágyat készíteni a zöldtrágyanövényeknek vagy a repcének. Gondolni kell azonban a kedvezőtlenebb évjáratokra, amikor már a lekerülő ősziek után igyekezni kell kiválasztani a legjobb vízmegőrző talajművelő technológiát annak érdekében, hogy akkor is vethetőek legyenek a fontos növények. Ehhez jó termés kell a jó években, amiből be lehet szerezni a korszerű technikát, és bizakodva lehet várni a kevésbé kegyes következő idényeket. Verseny van az élet minden területén, így a hazai növénytermesztésben is, és ennek kell megfelelni, ha fenn akar maradni egy ma még életképesnek hitt gazdaság.

Letisztulóban a hazai repcetermesztés

A repcetermesztésről ma már akkora irodalom áll a termelők rendelkezésére, hogy mire átböngésznék az egészet, kellően össze is zavarodnának. Kevés írás foglalkozik azonban azzal, hogy a repce termesztésére igazán alkalmas termőhelyeken melyik technológiai ajánlást lehet a leghasznosabban és hatékonyabban alkalmazni. A fajták/hibridek fajtahasználati gyakorlatához pedig már végképp nagy bátorság biztosnak mondható tanácsot adni, hiszen mindegyik nemesítőház szeretne minél többet eladni fajtáiból/hibridjeiből. Aligha lehet érvelni amellett a tény mellett, hogy ma 60 vagy azt meghaladó számú – egyáltalán nem olcsó – fajta/hibrid közül lehessen választaniuk a magyar termelőknek! Ez sajnos már az okszerű és praktikus fajtahasználat rovására megy, és nem segíti, sokkal inkább összezavarhatja a gazdálkodót. Szerencsére létezik egy korrekt rendezőelv – ami évről évre repcetermesztésre sarkallja a termelőket –, miszerint ha jó repcetermő évjárat van, akkor szinte mindegyik fajta vagy hibrid jól terem, jól vizsgázik. Igazán jó repceévjárat azonban szinte soha nincsen egymást követő években, legfeljebb 3-4 évente. Persze ehhez „áldozni kell a szakma oltárán is”, mert senki ne gondolja, hogy a repcét csak el kell vetni, és rekordtermés születik! Más kultúrák esetében is köztudott, hogy a termesztés jövedelmezőségét és a termésbiztonságot az agrotechnikai műveletek, kiemelten a tápanyag-visszapótlás hatékonyságával tudjuk növelni, és különösen igaz ez a repcénél, amely növénynél nagyrészt már ősszel eldől a termés sorsa. Az oldalelágazások száma ugyanis hozzávetőlegesen az őszi levélszámmal azonos, és az esetlegesen gyengén fejlett őszi állomány már nem vagy csak részben hozhatja be fejlődésbeli hátrányát tavasszal. Aztán lehet érvelni a repce foszfor- és káliumigénye mellett, amely elemek szerepe a gyökérfejlődésben, majd később a megtermékenyülésben és a magképződésben is nyomon követhető. Ugyancsak lehet méltatni a kalcium, a magnézium és a kén fontosságát, amelyek segítik a növények nitrogénfelvételét, fehérjeszintézisét, valamint biztosítják a szárszilárdságot. A magnézium a klorofill alkotóeleme; részt vesz a fotoszintézisben, az aminosavak és a fehérjék bioszintézisében, enzimreakciók katalizátora. Magnéziumszegény talajokon a magnézium pótlásával a termés mennyisége és az olajtartalom növelhető. A kén pedig a kéntartalmú aminosavak építőeleme. A jó kénellátás növeli a zöldtömeget, a klorofilltartalmat, serkenti a növények vegetatív növekedését. Ha a termelők nem is ismerik pontosan ezeket a növényélettani összefüggéseket, a talajaikban fellelhető elemeket, ill. a műtrágyával bevitt tápanyagokat, a növény azért felismeri és felveszi. Ezenkívül legfeljebb a kén és a bór lehet pótlásra szoruló elem, ám ezek fontosságára a termeltetők, a szaktanácsadók általában felhívják a figyelmet. Legyünk tehát őszinték abban a tekintetben, hogy a magyar repcetermesztésnek nem ezek az alapgondjai. Azt lehet mondani, hogy ez már a technológiai finomhangolás része, hiszen a repce 2,5-3 t/ha termésig átlagos repcetermőhelyeken, megfelelő csapadék mellett, jó évjáratokban alaptrágyákkal is képes eljutni. A termelési kedv sokkal inkább az egyre növekvő termelési költségeken és a kedvezőtlen időjáráson múlik. Talán a túlságosan forrónyár, a talaj-előkészítésre nem elegendő időtartam, ill. a csapadékhiányos, nehezen művelhető talaj az oka a kihátrálásnak. Nem egy potenciális repcetermelő jelenti ki, hogy csak akkor vet repcét, ha ténylegesen adottak ehhez a feltételek. Bizonytalanra menni nagyon kockázatos és költséges – mondják –, mert ha rosszul indul a repce, akkor már legfeljebb csak a költségek megtérüléséért lehet izgulni. Ez pedig nem „üzlet”, hiszen a repcetermesztés is a nyereségtermelés reményében folyik minden gazdaságban.

SZERZŐ:
NAGY ZOLTÁN